Az ókori fénytáviratozás legtökéletesebb rendszerét Polybios leírása alapján ismerjük. Azok a rendszerek, amelyekről eddig szóltunk, főleg Aeneas Tacticus találmányai és javaslatai, s mint említettük, a gyakorlatban nem váltak be. Polybios felismerte Aeneas rendszerének hiányait és ezért munkájában más megoldást javasolt, amelynek szerzőségét két egyébként ismeretlen görög feltalálónak, Kleoxenesnak és Demokleitosnak tulajdonítja.

Polybios szerint a rendszer lényege az, hogy az ábécét a betűk sorrendjében öt-öt betűből álló sorokra osztjuk, amikor is az ötödik sorba már csak négy betű jut, azonban ez nem akadálya a rendszer használhatóságának. Már most az a két állomás, amely érintkezni óhajt egymással, a betűknek ezt a sorrendjét hasonló táblázatba foglalja és megállapodik egymással abban, hogy aki valami jelt akar adni, az az égő fáklyát fölemeli és addig vár, amíg a másik viszonozza ezt a jeladást; ez még csak annyit jelent, hogy mind a kettő készenlétben van. Ha már most megbeszélés szerint mind a ketten teljes készenlétben vannak, akkor mind a kettőnek figyelnie kell a másiknak minden mozdulatát.
Szükséges volt továbbá, hogy mindegyik állomásnak legyen olyan fala, amelyet hatfogú, vagyis ötrésű párta koronáz. A jelzőfáklyákat ezeken a réseken dugták ki. Most balról jobbra haladva annyi résen dugtak ki egy-egy fáklyát, ahányadik vízszintes sorban az illető betű volt, azután jobbról balra ugyanígy jelezték, hogy a betű hányadik abban a vízszintes sorban. Például, (a mellékelt táblázat szerint) ha az 117 betűt akarták jelezni, akkor előbb három fáklya kidugásával tudatták, hogy a most következő betű a harmadik sorban van, azután pedig jobbról balra négy fáklya feltűnése jelezte, hogy ez a betű jobbról a negyedik abban a sorban.

Kétségtelen, hogy ennek a rendszernek segítségével minden előzetes megbeszélés nélkül mindenféle hírt és üzenetet lehetett közvetíteni, azonban bizonyos az is, hogy a hírközlésnek ez a módja meglehetősen időt rabló volt, ködös időben esetleg teljesen felmondta a szolgálatot, és amennyiben a híreket igen nagy távolságra kellett továbbadni, természetesen nagyon költséges is volt.
Bizonyára találtak módokat rá, hogy a híreket a lehetőség szerint a lényeg közlésére szorítsák, és csak a legszükségesebb adatokat közöljék. Például annak az üzenetnek a közvetítéséhez, hogy “néhány krétai katona, körülbelül száz, átszökött az ellenséghez”, elegendő volt ennyit közölni: “Krétai, száz, átszökött”.

Az a rendszer, amelyet Polybios is leír, lényegében megegyezik a mai táviratozás rendszerével, úgyhogy minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a távíró feltalálója Kleoxenes és Demokleitos, első tökéletesítője pedig Polybios, bár nem tudjuk, hogy miben állt az a változtatás, amelyet a két görögnek rendszerén végrehajtott. Bizonyos azonban, hogy ők hárman elméletileg megoldották a táviratozás kérdését.
A kérdés gyakorlati megoldása attól függött, vajjon ezt a fáklya-ábécét lehetett-e annyira egyszerűsíteni, hogy a táviratozást nagyobb mértékben is bekapcsolhatták esetleg a polgári és katonai forgalomba. Sajnos, az ókori viszonyokat illetőleg erre a kérdésre tagadólag kell válaszolnunk.

Polybios, hogy távírójának használatát megkönnyítse, felelevenítette és tökéletesítette a közbeiktatott állomások rendszerét, mert egyedül ez tette lehetővé, hogy fáklyatávíróját nagyobb távolságokra is lehessen használni.
Ma, a villamos távíró és a szikratávíró korában természetesen minden távolság elenyészik, Polybios korában azonban ez volt a kérdés gyakorlati megoldásának sarkpontja. Polybiosnál a közbeiktatott állomások még meglehetősen közel vannak egymáshoz, s éppen ezért volt a rendszer a gyakorlatban költséges.

Mint említettük, fénytávírója rendkívül sok időt vett igénybe, ha pedig azt akarták, hogy könnyen kezelhető, könnyen érthető és lehetőleg hibátlan legyen a közvetítés, akkor igen nagy személyzetet kellett alkalmazni, és lehetőleg minél több állomást beiktatni. Ez viszont azzal a veszéllyel j árt, hogy minél több volt az állomás, annál több alkalom volt arra, hogy valahol hibát ejtsenek.
A hibák egy része abból is eredt, hogy az egymás mellett egyidejűleg kinyújtott fáklyák fénye nagyon könnyen összefolyt, és így optikai csalódást okozhatott. Polybios rendszerében az állomások legfeljebb ezer méternyire vannak egymástól, a fáklyák pedig egy-egy méter távolságra, amikoris fény ük még tisztán megkülönböztethető. De ködös vagy párás levegőben már ilyen távolságban is rosszak a látási viszonyok. Ebből arra kell következtetnünk, hogy Polybios rendszere valószínűleg nem talált gyakorlati alkalmazásra.

Az időveszteséget és a költségeket illetőleg meg kell jegyeznünk, hogy Polybios szerint minden állomáson 10 fáklyára van szükség és megfelelő kezelőszemélyzetre. Minél kevesebb ember kezeli a 10 fáklyát, annál több idő kell az üzenetközvetítéshez és minél több embert alkalmaznak erre a célra, annál költségesebb. Polybios rendszere akkor lett volna könnyen használható, ha minden fáklyához külön kezelőt alkalmaztak volna, s ezenfelül minden tábla mellé még egy-egy megfigyelőt.

Hosszú századokon keresztül eredménytelenül dolgoztak Polybios rendszerének tökéletesítésén. A rendszer 400 évvel később mégegyszer felbukkant, még pedig javított alakban, Julius Africanusnál, aki Szíriából származott, Emmaus püspöke volt, és a Kr. u. III. század elején élt. Julius Africanus úgy beszélt erről a rendszerről, mint amely a rómaiak bámulatra méltó találékonyságát dicséri, azonban bizonyos, hogy a rendszer eltérései a Polybiosétől az ő egyéni találmányai. Az előbbi rendszerrel szemben jelentékeny haladás nála az, hogy nem egyidejűleg kívánja adni a fáklyajeleket, hanem egymás után. Neki is az volt a baja, hogy nem látta meg Polybios fénytávírójának legfőbb hibáját, és nem tudta kiküszöbölni a fáklyajelzések és az ábécés táblák szoros összefüggését.
Az ábécés táblákat háromra korlátozta, ugyancsak összesen három fáklyaállomást kívánt felállítani, azonban egy-egy állomás 10 fáklyája helyett csak hármat akart alkalmazni három emberrel és egy állomásvezetővel. Minthogy nála csak három fáklya szerepelt, a fáklyák fényeinek összefolyása kevésbé volt lehetséges, mint Polybiosnál, a három fáklya akár 10–10 méter távolságra lehetett egymástól, úgyhogy rendszere mellett az állomások 10 kilométernyire voltak egymástól felállíthatók.

Száz kilométerre tehát elegendő volt m állomás 33 emberrel és ugyanannyi fáklyával, nappal esetleg színes zászlókkal. Ha egy percre 6 fáklyajelet számíthatunk, percenként átlag másfél betűt lehet közölni, amihez Polybios távírójának 20 percre volt szüksége. Bizonyos körülmények között tehát valóban gyakorlati értéke lehetett Julius Africanus távírójának, hogy azonban gyakorlatilag csakugyan alkalmazták-e, arra nincs megbízható adatunk.