Modestinus és Rufus egyaránt olyan engedély nélküli távolevőként definiálta a dezertőrt, akit úgy hoznak vissza. Arrius Menander különbséget tett abban, hogy a dezertálást béke, illetve háborús időben történt-e. A Marius-féle haderőreform előtt az effajta megkülönböztetésnek nem volt értelme, mert a hadsereget veszély esetén sorozással állították fel. Ilyen módon a dezertálás fogalma valamikor a hivatásos hadsereg felállítása után alakulhatott ki. A preklasszikus korban a dezertálásért járó büntetések igen szélesebb skálán mozogtak. Kevés az olyan forrás, amelyik nem halálbüntetést említ a dezertőr számára.
Decimus Iunius Brutus Callaicus és Publius Cornelius Nasica Serapio consulsága alatt, Kr.e. 138-ban a hadseregből dezertálókat nyilvánosan megostorozták és eladták rabszolgának. A későbbi források szerint a büntetés mértékét befolyásoló tényező volt a dezertőr újonc volta, a kivételektől eltekintve azonban egyértelműen a halálbüntetés dominált.
A második pun háború alatt Fabius Maximus a Samniumban elfogott 370 római katonaszökevényt Rómába küldte, ahol megvesszőzték őket, azután pedig letaszították őket a szikláról. Hasonlóan a klasszikus korhoz, a dezertálásért járó büntetés kiszabásakor súlyosbító körülménynek számított, ha az ellenséghez szökött a dezertőr.
Scipio Africanus Maior a győztes zamai csata után, az itáliai, korábban szövetséges dezertőröket lefejeztette, míg a római katonákat megkínoztatta és hasonlóképpen bűntette, mint a szökött rabszolgákat, akiknél a keresztre feszítésre is sor került. Scipio Aemilianus Africanus, Karthágó lerombolásakor, a nem római dezertőröket vadállatok elé dobatta. Lucius Aemilius Paulus Macedonicus harci elefántokkal tapostatta szét a dezertőröket.
A kegyetlen retorziókhoz itt értelemszerűen biztonsági szempontokat is figyelembe vettek: a római államnak nem ált érdekében, hogy katonai tervei, harceljárásai más ellenséges népekhez is átkerüljenek. Nem meglepő tehát, hogy a rómaiak által kötött békeszerződések egyik állandó eleme a szökevények kiadásával kapcsolatos.
A harctérről való megfutamodás is az engedetlenség egyik formája. Ellentétben a kései rendelkezéssekkel, a korai és közép-köztáraság időszakában nemcsak az első megfutamodó katonát büntették meg, hanem mindenkit, aki megfutamodásban részt vett. Atilius Regulus egy cohorsznyi katonát jelölt ki, arra, hogy megfutamodókat a helyszínen megöljék.
A Marius-féle reformok után egyfajta enyhülési tendencia figyelhető meg: nem alkalmazták már a kivégzéseket olyan mértékben, mint a reform előtt. A túlélő megfutamodóknál a különböző megalázó intézkedések (például a ruhától való megfosztás) erőteljesebben domináltak, de a tizedelés már csak kivételesen fordult elő, mert nem volt hatékony.