A II. pun háború idején, i. e. 206-ban, a már több éve egyfolytában Hispániában szolgáló katonaság körében tört ki az a zendülés, amelynek eseményeiről Livius is beszámol és amely a legkorábbi ilyen jellegű mozgalom a római hadsereg történetében.
A katonák követeléseinek jellege, elégedetlenségük a zsolddal és zsákmánnyal, már annak a jele, hogy a római paraszt-hadsereg átalakulóban volt a katonai szolgálatot már megélhetési forrásnak tekintő zsoldos hadsereggé. De kiderül belőle a hadvezér személyiségének jelentős szerepe is a hadsereg fegyelmének fenntartásában.


(Livius: ΧΧIII. 24-29 [kihagyásokkal)


Ez időben Scipio súlyosan megbetegedett, de a valóságοt még vészesebbnek feltüntető hír hiszen mindenki, a valóság túlzásának az emberrel vele született vágya következtében, valami keveset szándékosan hozzátett ahhoz, amit, hallott az egész provinciát, leginkább pedig annak határterületeit felkavarta, és kitűnt, milyen bajt okozott volna ez a csapás, ha igaznak bizonyul mikor már a kósza hír is oly nagy vihart támasztott.
A szövetségesek megszegték hűségűket, a hadsereg megtagadta kőtelességét Mandonius és Indebilis, akik a karthágóiaknak Hispániából való elűzése után maguknak remélték a királyságot, de várakozásukban csalódtak a törzsükbeli Lacetanusokat es a keltiber ifjúságot arra bujtogatták, hogy feldúlják a rómaiak szövetségeseinek földjeit. Α Sucrο melletti tábοrbań pedig maguk a római pοlgárók kezdtek lázοngani. Itt 8000 főnyi katonaság állomásοzοtt a Hiberus (Ebro) fοlyόn innen lakó törzsek ellenőrzésére.
Nyugtalankodásuk nem csupán akkor kezdődött, amikor a vezér életveszélyes állapotáról kétes hírek kezdtek szállingózni, hanem már korábban, egyrészt a tartós nyugalom okozta lazább fegyelem következtében, de nem utolsósorban azért, mert a háborús időkben hozzászoktak a szabadabb rabláshoz, s a mostani békében szűkösebb lett az életük. Eleinte csak egymás között sugdοlóztak: ha még tart a háború a prοvinciában, miért tartják őket a már megbékitett területen?

Ha az egész prοvincίában véget ért már a háború, miért nem viszik őket vissza Itáliába. A zsoldot is erőszakοsabban követelték, mint ahogy azt a katonákat kötelező szerénység megengedte volna, az éjszakai őrségek az ellenőrző tribunusokat szidalmazták, mások pedig az éj leple alatt rabolni mentek a már megbékélt szomszédos területekre. A végén már napközben, nyíltan is elhagyták hadijelvényeiket. Minden a katonák tetszése és önkénye szerint, nem pedig a katonai rendnek, fegyelemnek és elöljáróik parancsának megfelelően történt.
A római táborok külső rendje már csak abban az egyben mutatkozott meg, hogy a tribunusoknak akiktől azt remélték, hogy a lázadás rájuk is átragad és csatlakoznak majd a zendüléshez és elpártοláshοz meghagyták a tábor előterében gyakorolt ítélkezési jogukat és a jelszó kiadásának jogát, és a nappali és éjszakai őrjáratokat is rendben végezték. Bár a hadvezéri jogot (imperium) megsemmisítették, maguk fegyelmezték önmagukat és, azt a látszatot keltették, mintha valamilyen parancsnak engedelmeskednének. Amikor aztán észrevették, hogy a tribunusok helytelenítik és elítélik a történteket és nyíltan megtagadják az esztelenségükben való részvételt, nyiltan is kitört a zendülés.

A vezéri sátor környékéről - majd magából a tábοrból is ki űzték a tribunusokat és a parancsnοklás jogát (imperium) egyértelműen két közkatοnára, C. Albius Calenusra és C. Atrius Umberre bízták. Ezek nem elégedtek meg a tribunusi hatalom díszével, hanem magukhoz ragadták a teljhatalom jelvényeit, a vesszőnyalábοt és bárdοkat is. Eszükbe sem jutott, hogy azok a vesszők és bárdοk, amelyeket mások megrémítésére hordoztatnak maguk előtt, az ő hátukat és nyakukat fenyegetik leginkább!
Scipio hamis halálhíre elvakította őket. Biztosra vették, hogyha ez köztudomásúvá lesz, egész Ηisρániában kitör a felkelés és ők e zavar közepette megzsarolhatják a szövetséges törzseket, kirabolhatják a szomszédos városokat és az általános zűrzavarban tetteik nem is keltenek feltűnést.

Közben egyre várták a hadvezér haláláról, vagy éppen temetéséről szóló beszámolókat, de senki sem érkezett, a gyorsan támadt hír halványulni kezdett, és már kutatgatták a felelősöket Mindenki tisztázni akarta magát, s úgy tüntette fel, hogy meggondolatlanságában csak elhitte, de nem maga keltette ezt a koholmányt.
A társaiktól elhagyott főkolomposok már féltek vezéri jelvényeiktől, mert tudták, hogy hatalmuk hazug látszatát csakhamar felváltja és ellenük fordul az igaz és tőrvényes hatalom. A zendülés így zátonyra futott, és végül megjött a hiteles hír arról, hogy Scipio él, sőt: már egészséges. Scipio maga hét tribunust küldött oda... Érkezésüket először felháborodás fogadta, de szelíd szavaikkal hamar lecsillapították ismerőseiket, akikkel történetesen találkoztak.
Előbb a sátrakat járták körül, majd a vezéri sátor környékén elegyedtek szóba az ott vitatkozókkal, de vádoló szavak helyett inkább azt tudakolták, mi volt az oka haragjuknak és zűrzavaruknak Α katonák mind azt hajtogatták, hogy a zsoldot nem kapták meg idejében, és hogy - bár az ilurgitanusok elpártolásakor két hadvezér és két hadsereg pusztulását akadályozták meg vitézségükkel és így megmentették Róma dicsőségét és a provinciát a bűnösök ugyan elszenvedték méltó büntetésüket, de ők derék tetteikért nem kaptak ellenszolgáltatást.

Alighogy befejezte szavalt, úgy történt, amint előre elrendezte: egyszerre tőrt rájuk mindenfelől a rémületes látvány és hangzavar. Azok a katonák, akik már körülvették a gyűlés színhelyét, kardjukkal pajzsukra csaptak, a kikiáltó sorra a gyűlés elé szólította az elítélteket. Azokat mezítelenre vetkőztetve hurcolták oda, és máris előtűnt a kivégzés minden szerszáma.

Κaróhoz kötözték, megvesszőzték, majd bárddal lefejezték őket. Α jelenlevők annyira megbénultak rémületükben, hogy a kegyetlen büntetéssel szemben nemcsak hogy a tiltakozás, de még a sajnálkozás hangja sem hallatszott.