Nézzük meg most a fejezetben szereplő egyéb bűncselekményeket. Modestinus az alábbi katonai bűncselekményekről számol be:

Is, qui exploratione emanet hostibus insistentibus aut qui a fossato recedit, capite puniendus est (D.49.16.3.4.-Modestinus).

Aki kivonja magát az ellenséggel szembeni felderítésből, vagy aki megfutamodik a harcállásból, az fejét veszítse. Érthető e cselekményeknek a legsúlyosabb büntetéssel való fenyegetése, hiszen az ilyen bűncselekményeket elkövető katonák miatt elveszthették a csatát. Hasonlóképpen nyilatkozik Arrius Menander is:

Qui in acie prior fugam fecit, spectantibus militibus propter exemplum capite puniendus est (D.49.16.6.3.-Arrius Menander).

Aki első alkalommal megfutamodik az első vonalból, társai előtt kell halállal büntetni, elrettentésül. Arrius Menander egy lényeges elemmel toldja meg a Modestinus által írtakat, hogy a büntetést a többi katona előtt kell elrettentésül végrehajtani, így lehet elejét venni a sereg szétesésének.

Modestinus a katonai bűntettek ismertetését így folytatja:

qui stationis munus relinquit, plus quam emansor est: itaque pro modo delicti aut castigatur aut gradu militiae deicitur. (D.49.16.3.5.-Modestinus).

Aki szolgálati helyét elhagyja, súlyosabb cselekményt követ el, mint az engedély nélkül távollévő, ezért cselekménye súlyától függően testi fenyítést vagy lefokozást kell kiszabni.

Si praesidis vel cuiusvis praepositi ab excubatione quis desistat, peccatum desertionis sub ibit. (D. 49.16.3.6. -Modestinus)

Ha valaki a helytartó, vagy más elöljáró melletti őrhelyét elhagyja, akkor a dezertálás bűntettének büntetését kell elviselnie. Majd később így folytatja:

Qui praepositum suum protegere noluerunt vel deseruerunt,occiso eo capite puniuntur. (D.49.163.22.-Modestinus).

Aki elöljáróját nem védi meg, vagy otthagyja és őt megölik, halállal büntetendő. Hasonlóan nyilatkozik Arrius Menander is:

Sed et in eos, qui prefectum centuriae a latronibus circumventum deseruerunt, animadverti placuit (D.49.16.6.9.-Arrius Menander).

Ugyancsak elfogadható az, hogy halállal bűnhődjenek azok, akik otthagyják századosukat, amikor útonállók kerítik be.

Qui praepositum suum non protexit, cum posset, in pari causa factori habendus est: si resistere non potuit, parcendum ei.(D.49.16.6.8.-Arrius Menander).

Aki elöljáróját nem védi meg, bár képes lenne rá, úgy kell büntetni, mint az elkövetőt, ha megvédeni nem képes, meg kell kímélni. A négy forrásból látható, hogy a katonai feljebbvaló magára hagyása, vagy meg nem védelmezése csak a legsúlyosabb büntetést vonhatja maga után. Büntethetőséget kizáró ok, ha a katona a védelemre nem képes.
Bűncselekménynek minősült Modestinus szerint az is, ha a katonát váratlanul az ellenség elfogta, de ha visszatért a szolgálati ideje letelte után és katonai előélete megfelelő volt, meg kell neki bocsátani és meg kell kapja veterán statusát és nyugdíját is:

Sed si eximproviso, dum iter quis facit, capitur ab hostibus, inspecto vitae eus praecedentis actu venia ei dabitur, et, si expleto tempore militiae redeat, ut veteranus restituetur et emerita accipiet.(D.49.16.3.12.-Modestinus).

Szintén büntették, ha a katona háború idején eladta vagy elveszítette fegyverét. A büntetés halál volt, de megbocsátható a bűntett, hogy ha ez akkor történik, amikor a katona szolgálati ágat változtat:

Miles, qui in bello arma amisit vel alienavit, capite punitur: humane militiam mutat. (D. 49.16.3.13. -Modestinus)

A fegyver elvesztése, illetve eladása háború idején komolyan érinti a sereg hadrafoghatóságát, ezért a büntetés indokolt. Feltehető, hogy a szolgálati ág megváltozása csak a fegyver elvesztése esetén jelenthetett megbocsátást, a fegyver eladása esetén nem.

Qui aliena arma subripuit, gradu militiae pellendus est.(D.49.16.3.14.-Modestinus)

Aki ellopja mások fegyverét, le kell fokozni. Ebből és az előző forrásból az is látszik, hogy egy jó fegyvernek komoly értéke is volt. Másrészt a katonáknál a fegyverlopás nem összeegyeztethető a bajtársiassággal.

Nec non et si vallum quis transcendat aut per murum castra ingrediatur, capite punitur. (D.49.16.3.17.-Modestinus)

Aki a sáncon, vagy a városfalon keresztül megy be a táborba vagy a városba, fejét veszítse. A katonai táborba a védsáncon, illetve a városba a védfalakon keresztül való bemászás két veszélyt is hordozhatott magában, és valószínűleg ezért büntették. Az egyik, hogy az átmászás megrongálhatja a sáncot, illetve a városfalat.
A másik, hogy esetleg bátorítást adhat az ellenségnek a táborba, illetve a városba ilyetén módon való bejutásra. A rómaiaknál a városfalak egyébként is az istenek védelme alatt állottak. Már a Város alapításáról szóló monda szerint is Romulus azért ölte meg Remust, mert átugrotta az általa emelt falat. Az előbbiek miatt a sáncon vagy városfalon való átmászást a legsúlyosabb büntetéssel fenyegették.

Si vero quis fossam transiluit, militia reicitur. (D. 49.16.3.18. -Modestinus)

Ha valaki átúszik az árkon, el kell bocsátani a hadseregből. Kérdés, hogy az ilyen esetet miért nem halállal büntették. A büntetés valószínűleg azért volt enyhébb, mert a vizesárok, mint védmű átúszása nem rongálta meg magát az árkot, feltehetőleg ezért nem büntették halállal.

Qui seditionem atrocem militum concitavit, capite punitur.Si intra vociferationem aut levem querellam seditio mota est, tune gradu militiae deicitur. Et cum multi milites in aliquod flagitium conspirent vel si legio deficiat avocari militia solent. (D.49.163.19-21.-Modestinus)

Aki a katonák között jelentős zavargást szít, fejét veszítse, ha az elégedetlenséget hangos vita vagy csekély panaszkodás váltja ki, az elégedetlenséget szító rangját veszítse. Ha sok katona szervezkedik közös bűntettek elkövetésére, vagy egy egész légió elégedetlenkedik, a szokásos büntetés, hogy elbocsátják őket a katonai szolgálatból.

A hadseregen belül az elégedetlenség szítása anarchiához vezethet, ezért indokolt az elégedetlenséget szító személyt halállal büntetni. Ha az elégedetlenségének azonban van emberileg méltányolható alapja, akkor a büntetés is enyhébb, rangját veszti az elégedetlenkedő. Felvetődik a kérdés, hogy ha egy elégedetlenséget szító személyt halállal büntetnek, akkor a csoportosan szervezkedőket, illetve amikor egész légió elégedetlenkedik, akkor őket miért nem halállal büntetik. Ennek az a praktikus oka, hogy a halálbüntetést tömegesen nem lehet végrehajtani, hiszen egy légió 5000-6000 főből állt. Ezért a legjobb, ha ezeket az embereket eltávolítják a hadseregből.

Arrius Menander további katonai bűncselekményekről számol be:

Exploratores, qui secreta nuntiaverunt hostibus, proditores sunt et capitis poenas luunt. (D. 49.16.6.4.-Arrius Menander)

A kémek, akik a titkokat elárulják az ellenségnek, árulók, fővesztéssel kell bűnhődniük. Hasonlóan nyilatkozott Tarruntenus Patemus is (D.49.16.7.). A kémkedésnek csak egy büntetése lehet - a halál.

Sed et caligatus, qui mótu hostium languorem simulavit, in pari causa eis est (D. 49.16.6.5. -Arrius Menander)

Annak a nyomorultnak is ez a büntetése, aki az ellenségtől való félelmében fizikai gyengeséget szimulál. A forráshelyből kitűnik, hogy nemcsak büntetendő az elkövető, hanem meg is vetendő, egy erkölcsi nulla, aki nem érdemli meg, hogy a jogtudós katonának nevezze, hanem csak egy nyomorult.

Si quis commilitonem vulneravit, si quidem lapide, militia reicitur, si gladio, capital admittit. (D.49.16.6.6-Arrius Menander).

Ha valaki megsebesíti katonatársát, ha az egy kővel történt, el kell bocsátani a hadseregből, ha karddal, akkor főbenjáró bűnt követ el. Itt az elkövetés eszköze határozza meg a büntetés súlyosságát, abból kiindulva, hogy egy karddal komolyabb sérülést lehet okozni, könnyebben meg is lehet ölni a sértettet, mint egy kővel.

Qui se vulneravit vei alias mortem sibi conscivit, imperator Hadrianus rescripsit, ut modus eius rei statutus sit, ut, si impatientia doloris aut taedio vitae aut morbo aut furore aut pudore mori maluit, non animadvertatur in eum, sed ignominia mittatur, si nihil tale praetendat, capite puniatur, per vinum aut lasciviam lapsis capitalis poena remittenda est et militiae mutatio irroganda. (D.49.16.6.7.-Arrius Menander)

Aki magát megsebesíti, vagy más módon öngyilkosságot kísérel meg - Hadrianus császár írja egy rescriptumában - hogy ha a körülményekből az állapítható meg, hogy azért akart meghalni, mert nem viseli el a fájdalmat, vagy megunta az életet, vagy beteg, vagy őrült, vagy szégyenkezik halállal nem büntethető, de szégyenletesen el kell bocsátani, ha semmilyen okot nem tud felhozni, halállal bűnhődjön. El kell engedni a főbenjáró bűnért való büntetést, ha azt bor hatása alatt vagy játék közben követték el, és á szolgálatban át kell helyezni.
Mint látható, az öngyilkossági kísérletet is bűncselekménynek tekintették, bizonyosan azért, mert az rossz hatással volt a többi katonára, harci moráljukat csökkenthétté. Azonban voltak a büntetést kizáró és enyhítő körülmények. Ha valaki nem képes elviselni a fájdalmat, vagy megunta az életet, vagy beteg, vagy őrült, el kell bocsátani szégyenletesen, mert az ilyen ember megvetendő és nem katonának való.
Ha valaki bortól befolyásolt állapotban, vagy játék során követ el bűncselekményt, annak büntetését el kell engedni és át kell helyezni, nyilván azért, hogy ne legyen egy helyen azokkal, akik előtt a bűncselekményt elkövette.

Arrius Menander szerint azokat is büntetni kell, akik a dezertálást követően azt állítják, hogy egy másik katonai egységhez tartoznak, vagy engedik, hogy újra besorozzák őket.

Qui post desertionem in aliam militiam nomen dederunt legive passi sunt, imperator noster rescripsit et host militariter puniendos. (D.49.16.4.9.-Arrius Menander)

Arrius Menander azt mondja, hogy az elhagyás nélküli távollétet enyhébben kezelték mint a lógós rabszolgákat, a dezertálást, vagy a rabszolgaszökéseket:

Levius itaque delictum emansionis habetur, ut erronis in servis, desertionis gravius, ut in fugitivis (D.49.16.4.14.-Arrius Menander)

Az elhagyás nélküli távoliét okait mindig alaposan megvizsgálták, és az újoncoknak akár meg is bocsáthatták:

Examinantur autem causae semper emansionis et cur et ubi fuerit et quid egerit: et datur venia valetudini, affectioni parentium et adfinium, et si servum fugientem persecutus est vei si qua huiusmodi causa sit. sed et ignoranti adhuc disciplinam tironi ignoscitur. (D.49.16.4.15.-Arrius Menander).

Mindig vizsgálni kell az eltávozás okait, hogy miért, hol és mit csinált a katona, és meg kell bocsátani a betegség, a szülők és rokonok iránti szeretet, a szökött rabszolga keresése vagy egyéb hasonló ok miatt. De a fegyelmezéshez még nem szokott újoncoknak meg lehet bocsátani. Arrius Menandertől származó forrásból kitűnik, hogy a katonai szolgálat alóli kibújást is keményen büntették:

Gravius autem delictum est detrectare munus militiae quam adpetere: nam et qui ad dilectum olim non respondebat, ut proditores libertatis in servitutem redigebantur, sed muto statu militiae recessum a capitis poena est, quia plerumque voluntario milite numeri supplentur. (D.49.16.4.10.-Arrius Menander)

Ellenben az is súlyos bűncselekmény, ha valaki kibújik a katonai szolgálat alól, régebben az is ha a sorozáson rabszolgának mondták magukat, eldobva a szabadságot. A katonai szolgálat feltételeinek változása miatt a kibújás főben járó bűn, főként mióta a létszám nagyobbrészt önkéntesekkel van feltöltve.
A forrás szerint a szolgálat alóli kibújás a korábbi időknél súlyosabban ítélendő meg, amióta a hadsereg nagyobb része önkéntesekből áll. Rómának létérdeke volt, hogy állandó, stabil létszámú katonája legyen. Ugyancsak Arrius Menandertől származó forrás szerint büntetés várt azokra az apákra is, akik fiaikat nem engedték katonai szolgálatba, vagy arra nem készítették fel őket:

Qui filium suum subtrahit militiae belli tempore, exilio et bonorum parte multandus est: si in pace, fustibus caedi iubetur et requisitus iuvenis vel a patre postea exhibitus in deteriorem militiam dandus est: qui enim se sollicitavit ab alio, veniam non meretur. Eum, qui filium debilitavit dilectu per bellum indicto, ut inhabilis militiae sit, praeceptum divi Traiani deportavit (D.49.16.4.11 .-12.-Arrius Menander)

Aki fiát háborús időkben a katonai szolgálat alól kivonja száműzetéssel és vagyon egy részének elvesztésével kell büntetni, békeidőben meg kell vesszőzni, és el kell vinni a fiút, vagy ha az apa szolgáltatja ki, akkor alacsonyabb beosztást kell kapnia, aki másért elhagyja a katonaságot, nem érdemel megbocsátást. Azt, aki nem engedte fiát, illetve alkalmatlanná tette a katonai szolgálatra, amikor a toborzás a háború miatt meg volt hirdetve, az isteni Traianus parancsára száműzték.
Ahogy az előbbieknél mondottam, nem meglepő, hogy Róma a katonai szolgálatot megtagadókat, illetve az abban közreműködőket keményen büntette. A büntetés érthetően súlyosabb volt háború idején, mint békében. A büntetés még békében is igen kemény voltát az elrettentés célja indokolta, hiszen a szolgálatmegtagadás, vagy a szolgálatba nem engedés tömeges méretűvé válása Róma létét veszélyeztethette. Szolgálatmegtagadás esetén, ha az apa feladta fiát, akkor alacsonyabb szolgálati fokba helyezték, mint egyébként. Paulus szerint az a katona, aki zavarja a békét, halállal büntetendő:

Miles turbatur pacis capite punitur. (D.49.16.16.1.-Paulus)

A békét zavaró katonák halállal bűnhődnek. Ez egy nyitott törvényi tényállás, mert csak a bűncselekmény eredménye van meghatározva, arról hallgat a jogtudós, hogy milyen cselekménnyel lehetett a béke megzavarását előidézni. Látszik, hogy a gyakran háborúzó rómaiak mennyire megbecsülték a békét. Megzavarását halállal büntették és itt még kimentési okok sem voltak.

Összefoglalva, a katonai bűncselekményekről az alábbiak állapíthatók meg: a legtöbbjét halállal büntették. De a legtöbb tényállásnál megtalálhatóak a büntethetőséget kizáró, vagy a büntetést enyhítő körülmények, de befolyásolhatta a büntetés mértékét az elkövetés eszköze is. Ebből újfent az a következtetés vonható le, hogy a tényállás minden elemét alaposan felderítették és az eset összes körülményeit figyelembe véve szabtak ki büntetést. Az ismertetett esetek bűncselekményként való értékelésének jogpolitikai indoka a hadsereg harci moráljának, fegyelmezettségének és hadrafoghatóságának a megőrzése volt.