A legsúlyosabb bűncselekmény a dezertálás volt, amelynek fogalmát Modestinus határozza meg, elhatárolva az engedély nélküli távolléttől:

Emansor est, qui diu vagatus ad castra regreditur. Desertor est, qui per prolixum tempus vagatus reducitur. (D49.16.3.2-3-Modestinus).

Engedély nélkül távollévő az, aki a távollétét követő hosszabb idő után saját maga visszament a táborba. Dezertőr pedig az, akit a meghosszabbított távollétről úgy hoznak vissza. A forráshely szerint az engedély nélküli távoliét és a dezertálás között annyi a különbség, hogy mindkettő esetében a katona engedély nélkül van távol, de az engedély nélküli távollévő saját akaratából visszatér, míg a dezertőrt elfogják és visszahozzák.
Paulus is így kategorizálja azokat, akik tovább maradnak eltávozáson. Azonban meg kell nézni, hogy hány nappal később tért vissza, és azt is, hogy mennyi volt a hajóútjának, vagy szárazföldi útjának az időtartama. Ha igazolja, hogy beteg volt, vagy útonállók fogságába esett és ez akadályozta, vagy késedelmet szenvedett valamilyen baleset miatt és csak késéssel tudott elindulni, és a távolmaradása ideje alatt megérkezett, vissza kell helyezni:

Paulus libro singulari de poenis militum. Qui commeatus spatium excessit, emansoris vel desertoris loco habendus est. habetur tamen ratio dierum, quibus tardius reversus est: item temporis navigationis vel itineris, et si se probet valetudine impeditum vel a latronibus detentum similive casu moram passum, dum non tardius a loco profectum se probet, quam ut occurrere posset intra commeatum, restituendus est (D. 49.16.14-Paulus)

Ez a forráshely jól mutatja, hogy a rómaiak az eset összes körülményeit vizsgálva döntötték el, hogy történt-e bűncselekmény, mert a forrásban példálózó jelleggel felsorolt vis maior eseteiben a bűncselekmény léte kizárt, illetve azt is, hogy ha történt is bűncselekmény, az engedély nélküli távoliét vagy dezertálás volt. Ha a távoliét hosszabb ideig tartott, akkor ebből következtetni lehetett az elkövető dezertálási szándékára. Dezertálni a dezertálás szándéka nélkül nem lehet, ezt mutatja az Arrius Menandertől származó következő forrás is:

Edicta Germanici Ceasaris militem desertorem facibant, qui diu afuisset, ut is inter emansores haberetur, sed sive redeat quis et offerat se, sive deprehensus offeratur, poenam desertionis evitat: nec interest, cui se offerat vel a quo deprehendatur. (D. 49.16.4.13.-Arrius Menander).

Germanicus Ceasar ediktumai dezertőrnek minősítették azt, aki hosszú ideig hiányzott, ha azonban bizonyos ideig megvolt nála a visszatérés szándéka, akkor engedély nélkül távollévőnek tekintették. Nem mentesülhetett a büntetés alól, aki feladta magát, vagy elfogták. Tehát több forrásból is kitűnik, hogy vizsgálták az elkövető szándékát, illetőleg a távoliét időtartamából következtettek az elkövető feltehető szándékára. A büntetésre vonatkozóan szintén Arrius Menander ad felvilágosítást.

Qui in pace deseruit, eques gradu pellendus est, pedes militiam mutat, in bello idem admissum capite puniendum est. (D.49.16.5.1.-Arrius Menander).

A békeidőben dezertáló személy, ha lovas katona, rangját veszti, ha gyalogos, szolgálati ágát megváltoztatják. Háború idején ugyanezért halálbüntetés jár. Háború idején a cselekmény a legsúlyosabb büntetést vonja maga után. Modestinus a büntetés neméről az alábbiakat mondja:

Is, qui ad hostem confugit et rediit, torquebitur ad bestiasque, vel in furcam damnabitur, quamvis milites nihil eorumpaciantur.(D.49.16.3.10.-Modestinus).

Azt a személyt, aki az ellenséghez dezertál és visszatér, eljárás alá kell vonni és a vadállatok elé kell vetni, vagy fel kell akasztani, de a katonák ezeket a büntetéseket nem viselik el. Ezek a büntetések megalázóak, és elsődlegesen a rabszolgáknál alkalmazták őket. Modestinus ezért mondja, hogy az ilyen büntetéseket a katonák nem viselik el.

A dezertálásnak voltak más, súlyosabban minősülő esetei is.

Qui desertioni aliud crimen adiungit, gravius puniendus est: et si furtum factum sit, veluti alia desertio habebitur: ut si plagium factum vel adgressura abigeatus vel quid simile accesserit. Desertor si in urbe inveniatur, capite puniti solet: alibi adprehensus ex prima desertione restitui potest, iterum deserendo capite puniendus est. (D. 49.16.5.2. -3. -Arrius Menander).

Ha a katona dezertálás miatt más bűncselekményt is elkövet, súlyosan büntetendő, ha lopást követ el, azt második dezertálásnak kell tekinteni, úgyszintén, ha emberrablást, vagy támadást követ el, vagy jószágot lop, vagy hasonló dolgot csinál. Ha egy dezertőrt megtalálnak Róma városában, az halállal sújtandó, ha valahol máshol fogják el, akkor a szolgálatba visszahelyezhető, ha újabb dezertálást követ, el halállal büntetendő. Tehát a dezertálás úgynevezett minősített esetei közé tartozik, ha a dezertálás érdekében valamilyen más bűncselekményt, úgynevezett eszközcselekményt is elkövetnek, ilyenkor az elkövetőt súlyosan kell büntetni.
Ha ez a bűncselekmény lopás, vagy emberrablás, vagy valamilyen támadás, vagy jószáglopás, vagy valamilyen hasonló cselekmény, akkor egy fictióval az második dezertálásnak tekintendő, és bár a forrás nem szól róla, de halállal büntetendő, mert a második dezertálás után már halálbüntetést kell kiszabni, ugyanúgy akkor is, ha a dezertőrt Róma városában fogják el, míg ha máshol, akkor is fennáll a halálbüntetés lehetősége, de a szolgálatba vissza is helyezhető.

Szintén halállal büntetendő Paulus szerint az a katona, aki őrhelyét elhagyva dezertál a Palatiumon túlra:

Qui excubias palatii deseruerit, capite punitur. (D. 49.16.10.-Paulus)

Voltak a dezertálást enyhítő körülmények, amelyek nyomán az elkövető egyhébb büntetésre, vagy kivételes esetben megbocsátásra számíthatott. Azonban Arrius Menander azt is megmondja, hogy milyen esetekben nem lehet eltekinteni a büntetéstől:

Non omnes desertores similiter puendi sunt, sed habetur et ordinis stipendiorum ratio, gradus militiae vel loci, muneris deserti et anteactae vitae: sed et numerus si solus vel cum altero vel cum pluribus deseruit, aliudve quid crimen desertioni adiunxerit: item temporis, quo in desertione fuerit: et eorum, quae postea gesta fuerint, sed et si fuerit ultro reversus, non cum necessitundine, non erit eiusdem sortis. (D. 49.16.5-Arrius Menander)

Nem minden dezertőrt kell ugyanúgy büntetni, de azokat igen, akiknek társadalmi és katonai rangjuk, vagy állomáshelyük indokolttá teszi, szolgálat közben és már korábban is dezertáltak, egyedül, mással együtt, vagy többen együtt dezertáltak, vagy dezertáláshoz egyéb bűncselekményeket is elkövettek. Ugyancsak indokolják a felelősségre vonást a dezertálás után elkövetett bűncselekmények. Akkor is, ha valaki szabad akaratából tér vissza és nem kényszer hatására, sorsa azonban nem ugyanaz lesz.
Tehát azonos körülmények fennforgása esetén az elkövetőkre azonos büntetést kell kiszabni. A megbánás önmagában nem mentesít a felelősségre vonás alól, de a büntetés nem ugyanaz lesz. Látható, hogy bizonyos körülmények fennállása esetén, pl. ha az elkövető visszaeső, vagy a dezertálást csoportosan követik el, a büntetéstől nem lehet eltekinteni.

Modestinustól származik a csoportos dezertálásról szóló következő forrás:

Si plures simul primo deseruerint, deinde intra certum tempus reversi sint, gradu pulsi in diversa loca distribuendi sunt, sed tironibus parcendum est: qui si iterato hoc admiserint, poena competenti adticiuntur. (D.49.163.9. -Modestinus).

Ha több személy együttesen első alkalommal dezertál és rövid időn belül visszatérnek, akkor meg kell fosztani rangjuktól és különböző állomáshelyekre kell beosztani őket. Újoncok esetén meg kell bocsátani, de ha újabb bűncselekményeket követnek el, a megfelelő büntetést ki kell szabni.
Az idézett forráshely azt mutatja, hogy az első alkalommal történő dezertálás nem von maga után rögtön halálbüntetést, ha az elkövetők rövid időn belül visszatérnek, amiből arra lehet következtetni, hogy a cselekményt megbánták. Ilyenkor elkülönítik egymástól őket, és a szolgálati águkat megváltoztatják. Újoncok esetén meg kell bocsátani, mert egy újonc esetleg nem képes még átlátni a dezertálás cselekményének súlyosságát, de ha újabb bűncselekményt követ el, akkor büntetést kell kiszabni, hiszen ez azt mutatja, hogy a megbocsátás nem érte el a kívánt eredményt.

Szintén Modestinustól származik az alábbi forrás:

Qui militae tempus in desertione implevit, emerito privatur.(D.49.16.3.8,- Modestinus).
Azt a személyt, aki katonai szolgálatát dezertálással fejezi be, meg kell fosztani nyugdíjától. Feltehetően itt a büntetés azért volt enyhébb, mert az elkövető javára vették figyelembe a kiszolgált katonaidőt.

Qui in desertione fuit, si se obtulerit, ex indulgentia imperatoris nostri in insulam deportatus est.(D.49.16.5.4.-Arrius Menander).

Arrius Menandertől származik az a fentebb említett forrás, amely szerint aki feladja magát, a büntetést nem úszhatja meg. A császár kegyelméből azonban egy szigetre kell száműzni. Macertől származó forrás szerint ugyanígy rendelkezett az isteni Severus és Antoninus egy olyan ember esetében, aki 5 évvel a dezertálás után adta föl magát. (D.49.16.13.6.-Macer).
Arrius Menandertől származnak az alábbi casusok:

Qui captus, cum poterat redire, non rediit, pro transfuga habetur, item eum, qui in praesidio captus est, in eadem conditione esse certum est: si tamen ex improviso, dum iter facit aut epistulam fert capiatur quis, veniam meretur. (D.49.16.5.5.-Arrius Menander).

Akit elfogtak és nem tért vissza, amikor még megtehette volna, azt szökevénynek (dezertőrnek) kell tekinteni. Ugyanúgy kell tekinteni azt is, akit a vonalainkon belül fogtak el. Ha valakit menet közben, vagy akkor fognak el, amikor levelet visz, azt meg kell bocsátani.

Akit az ellenség elfogott ugyan, de előtte visszajöhetett volna, azt a forrás szökevénynek minősíti, hiszen megvolt a választási lehetősége, azaz ha nem tért vissza, ezt azért tette, mert az akarata a dezertálásra irányult. Ugyanígy tekintendő az is, akit a római katonai védvonalon belül szintén ilyen körülmények között az ellenség elfogott, valószínűleg azért, mert ha valakit a római védvonalakon belül fogtak el, az nagyon ügyetlen, vagy nem elég körültekintő kellett, hogy legyen. Menetelés közben, illetve ha a katona levelet visz, akkor harci feladatot lát el, tehát ha ilyenkor fogják el, azt meg kell bocsátani.

Si post multum temporis redit qui ab hostibus captus est et captum eum, non transfugisse constiterit: ut veteranus erit restituendus et praemia et emeritum capit. Qui transfugit et postea multos latrones adprehendit et transfugas demonstraverit, posse ei parci divus Hadrianus rescripsit: ei tamen pollicenti ea nihil permitti oportere. (D. 49.16.5.7-8. -Arrius Menander).

Ha a katona, akit elfogott az ellenség, hosszú idő múlva visszajön és megállapítható, hogy elfogták és nem dezertált, akkor vissza kell adni veterán statusát, kitüntetéseit és nyugdíját. Az isteni Hadrianus írja egyik rescriptumában, hogy azt a katonát, aki az ellenséghez dezertált és később nagyszámú útonállót fog el, és más dezertálókat is azonosít, meg lehet kímélni, de ezt nem lehet megadni, ha senki sincs, aki ezeket a dolgokat igazolni tudja.

Ha a katonát elfogták és fogsága idején szolgálati ideje letelt, majd később visszajött, és bizonyítani lehet, hogy nem dezertált, akkor vissza kell állítani veterán státuszát kitüntetésével és nyugdíjával együtt. A második esetben ugyan megtörtént a dezertálás, de a súlyos bűncselekményt ellensúlyozza a számos útonálló elfogása és más dezertálók feladása, de természetesen csak akkor, ha bizonyítható. Ebből a forráshelyből újfent kitűnik, hogy a rómaiak az eset összes körülményeit vizsgálva csak bizonyított tények alapján hoztak döntést.

A barbaris remissos milites ita restitui oportere Hadrianus rescripsit, si probabunt se captos evasisse, non transfugisse, sed hoc licet liquido constare non possit, argumentis tamen cognoscendum est. et si bonus miles antea aestimatus fuit, prope est, ut adfirmationi eius credatur: si remansor aut neglegens suorum aut segnis aut extra contubernium agens, non credetur ei.(D.49.16.5.6.-Arrius Menander).

Hadrianus írja rescriptumában, hogy azokat a katonákat, akiket a barbárok elengedtek, vissza kell helyezni, azokat is, akik igazolják, hogy elfogásuk után megszöktek és nem átszöktek, de ha nem bizonyítható, és a körülmények mégis azt támasztják alá és korábban jó katona volt, vallomását el kell fogadni, de ha hanyag vagy tunya volt, vagy nem törődött társaival, vallomását nem lehet elfogadni. Azaz, ha a katona által mondottak csak valószínűsíthetőek voltak és bizonyítékokkal nem lehetett alátámasztani, akkor figyelembevették katonai előéletét is.
Ha valakinek utólag ártatlansága igazolódott, akkor a büntetés előtti állapotot kellett visszaállítani - egy ilyen esetről számol be Papinianus is. Egy katona, aki dezertálás miatt becstelenné vált és megfizette büntetését, visszahelyezték. Azonban, ha van mentsége, és úgy tűnik, hogy nem volt dezertőr, minden, amit megfizetett, időbeli korlát nélkül visszajár.(D.49.16.15.-Papinianus)

Modestinustól származó forrásból kitünően a kísérletet is büntették, méghozzá a legsúlyosabb büntetéssel:

Et is, qui volent transfugere adprehensus est, capite punitur.(D.49.16.3.11.- Modestinus).

A jogtudósok nem elméleti szinten ugyan, de foglalkoztak a dezertálás és más bűncselekmények elhatárolásával is. Macer (D.49.16.13.5-6) Menanderre hivatkozva írja, hogy az őrségből, vagy fogdából történő szökés klasszikus értelemben nem tekinthető dezertálásnak, mert az szökés a fogdából, tehát practice egy sui generis bűncselekmény. Tovább Macer Paulusra hivatkozva azt írja, hogy annak, aki kitör a fogdából és megszökik, még ha közvetlenül nem is dezertált, halállal kell bűnhődnie.

Összefoglalva a dezertálással kapcsolatban leírtakat, elmondható, hogy mivel a dezertálás a legsúlyosabb katonai bűncselekmény, ezért a katonai bűncselekmények közül erről található a legtöbb forrásanyag a Digesta 49. könyv 16. fejezetében. A dezertálást az eset összes körülményeit figyelembe véve büntették. Jelentősége volt az úgynevezett enyhítő és súlyosító körülményeknek."
Súlyosabban büntették, ha a dezertálást háború idején követték el, vagy ha a dezertálás kapcsán más bűncselekményeket is elkövettek. Enyhítő körülménynek minősült a megbánás, vagy ha az elkövető újonc volt. Annak megállapítása esetén, hogy történt-e bűncselekmény, körültekintően vizsgálták a vis maior jellegű eseményeket.

Az engedély nélküli távoliét és a dezertálás elhatárolásánál a távoliét idejéből és az elkövető cselekményeiből következtettek az elkövető tudattartalmára, azaz, hogy az elkövető szándéka mire irányult. Más bűncselekmények megakadályozása, vagy felderítésének elősegítése a dezertáló számára a büntetés alóli mentesülést eredményezhetett. Bár az első alkalommal elkövetett dezertálás büntetése az eset összes körülményeinek mérlegelésétől függött, azonban a források abban egységesek, hogy a második dezertálást halállal kell büntetni. A második dezertálás kísérletét is halállal büntették.