Rátérve a vizsgálandó forrásanyagra, megfigyelhetünk néhány általános jellemvonást. A Digesta e fejezete 16 fragmentumból, töredékből áll, tehát viszonylag elég rövid. Ez is mutatja a jog e területének speciális és periférikus voltát. A fejezet 8 jogtudós munkáiból tartalmaz töredékeket. E jogtudósok az 5 remekjogászból 4, Ulpianus, Paulus, Papinianus és Modestinus, valamint Arrius Menander, Tarruntenus Patemus, Marcianus és Macer. A legtöbb anyag Arrius Menandertől származik, őt követi Modestinus.

Nyilvánvaló, hogy a jog egy ilyen speciális területének ismerete feltételezi azt, hogy a szerzők magas rangú katonák voltak, hiszen azok az ismeretek, amelyeket közölnek műveikben, csak a katonáskodásban jártas férfiaktól származhattak. Papinianusról, Ulpianusról és Paulusról tudjuk, hogy praefectus praetoriok, a császári testőrség parancsnokai voltak, azonban a többi szerző is magas rangú katona kellett, hogy legyen.
A remekjogászok közül csak Gaius nem található meg ebben a fejezetben. Bár életéről keveset tud az utókor, de feltehető, hogy ő nem katonáskodott, semmilyen állami hivatalt sem viselt, ezért nem hivatkoznak rá a Digesta ezen fejezetében. Arrius Menander volt talán a leginkább jártas a katonai jog területén, mert a fejezetben a legtöbb töredék tőle van, amelyek egy általa De re militari címmel megírt könyvből származnak.

A fragmentumok tartalmukra nézve négy csoportba sorolhatók, úgy, mint a katonai bűntettekről és büntetésekről szólók, amelyek terjedelemre a legbőségesebbek. Egy kisebb rész foglalkozik a katonai szolgálat személyi és jogi feltételeivel. Egy terjedelmesebb rész foglalkozik a parancsnoklás és a fegyelmezés kérdéseivel és ugyancsak egy kisebb rész a katonákra vonatkozó telekszerzési tilalmakkal.
Ami kitűnik még a fejezetben található joganyagból, az az, hogy egyáltalán nem találunk utalást olyan, a katonáskodás lényegét érintő kérdésekre, mint a katonai hierarchia, a rangok és beosztások, vagy a szolgálat rendje stb. Természetesen ebből a szerző nem azt a következtetést vonja le, hogy ezeket a kérdéseket nem szabályozták, hanem hogy azt a praxisban kialakult szokásjogi szabályok rendezték. Ezek a szabályok valószínűleg Róma világbirodalommá válásának idejére annyira a mindennapi katonai élet részévé váltak, hogy a rendkívül praktikus rómaiak nem látták szükségét e kérdések írott jogi formában való rendezésének.

A szerző a források téma szerinti elemzésének módszerét választja, az általános következtetések után először a dezertálás bűntettére vonatkozókat, majd a többi katonai bűntettekről és büntetésekről rendelkezőket, majd a katonáskodás feltételeire vonatkozókat, utána a parancsnoklás és fegyelmezés kérdéseivel foglalkozót és végül a telekszerzési korlátokra vonatkozókat tárgyalja. A dezertálás azért került a többi katonai bűncselekmény közül kiemelésre, mert ez a legsúlyosabb, és ezt tárgyalják a források a legbővebben.