A bűncselekmény elkövetőit azonban nem minden esetben vonták felelősségre. Kizáró ok lehetett például a néptribunusi és dictatori tisztség betöltése. Az ezeket betöltő személyek a hivatali idejük alatt elkövetett bűncselekményekért nem voltak felelősségre vonhatóak, másrészt a római jogban a visszaható hatály - néhány kirívó esettől eltekintve - nem létezett. További kizáró ok volt a bűntető eljárás lefolytatására az, ha az illető személy elhalálozott, eltűnt, vagy hadifogságba került. Ha azonban előkerült, akkor az eljárást le lehetett folytatni vele szemben. Ide tartozik még a jogos védelem, a sértett beleegyezése, a tévedés, a fizikai kényszer, a hatalommal bíró személy parancsa, az elvárhatóság hiánya, az erőhatalom harmadik személy elháríthatatlan közrehatása. Normál esetben a menedékhelyen való tartózkodás pergátló körülmény, de a proscriptiok idején nem számított olyan tényezőnek, amit figyelembe vettek volna.
A közbenjárás (intercessio) nemcsak a civil magistraturáknál létezett, hanem a hadseregben is. Erre a legjobb példa Scipio Africanus Maior és öreg Cato esete, amikor is az afrikai hadjárat alatt Cato, aki mint quaestor, először tiltakozott Scipio pénzügyi ügyletei miatt, majd a hadsereget elhagyva Rómába utazott, és Fabius Maximusszal közösen vádat emelt Scipio ellen.
Az eljárás menete nagyban függött a körülményektől. Ha a körülmények olyanok voltak (például az eljárás háború vagy csata közepén zajlott, vagy a jellege szimpla fegyelmi vétség volt), akkor automatikusan sor került a statáriális alkalmazására. Más esetekben a szokásos eljárási menetrend vegyes képet mutat. A rómaiakkal szövetséges csapatok esetében a büntetés nem a római, hanem szövetségesek hatáskörében tartozott, és a büntetőeljárást és a kiszabást is praefectusok végezték. A sereg állományába tartozó közkatonák, tisztek esetében általában a hadbíróság döntött, a hadsereg élén álló, többnyire a politikai elitből kikerülő személyekről viszont a szenátus vagy a népgyűlések előtti bíróságok.
* * *
Amennyiben az ókori nemzetközi háborús konfliktusokat vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a római katonák által elkövetett, mai fogalmainknak megfelelő katonai bűncselekmények kapcsán római részről kettős mércét alkalmaztak. A dolgok alakulását egyrészt nagyban befolyásolta a hadjárat típusa és az államközi kapcsolatok alakulása (egy büntető vagy hódító hadjárat kapcsán a háborús bűncselekmények természetes velejárói a katonai cselekményeknek).
Másrészt a római hadvezetés pszichikailag is igyekezett megtörni az ellenséget, a katonákat pedig a zsákmány rendkívüli módon tudta motiválni - így gyakorlatilag a hadvezér kezében volt a döntés, hogy milyen mértékben ad teret a katonáinak. Ez paradox helyzeteket eredményezett, különösen a köztársaság válságának időszakában: ha ugyanis a hadvezér visszafogta katonáit, akkor azok képesek voltak szembe fordulni elöljáróikkal is, és akár fel is lázadtak; ha viszont engedte őket fosztogatni, az harci értékük csökkenéséhez, a sereg felbomlásához vezethetett.
A jelzett dilemma végig jelen volt Lucullus Mihridatész elleni hadjáratában. Egészen más volt a helyzet azonban, amikor például rómaiak szövetségeseit érte atrocitás a római hadsereg részéről, vagy amikor római uralom alatt álló területen fordultak elő túlkapások (az adóbérlők ügyeibe általában az állam nem avatkozott bele). Az állam elsősorban biztonságpolitikai és propagandisztikus megfontolásokból igyekezett ezeket a problémákat kezelni.