Róma területe lassan gyarapodott, a város évszázadokon át csupán kicsiny közösség volt, amely arányosan kicsiny háborúkat vívott. A későbbi korok emlékezete szerint gyakori volt az ellenségeskedés a közvetlen szomszédokkal, melyek során az egymással versengő arisztokraták rablóportyákra vezették kíséretüket. Kevés megbízható forrás és bizonyíték létezik a római történelem kezdeti szakaszára vonatkozóan, hiszen maguk a rómaiak is csak a Kr. e. 3. század végén kezdték meg a történetírást, és még nekik is viszonylag kevés forrás állt rendelkezésükre.
A királyokról és a köztársaság megalakulásáról szóló történetek tartalmazhatnak igazságelemeket és valós személyiségeket, ám ma már lehetetlen mítoszt és valóságot szétválasztani. Nincs mód arra, hogy megtudjuk, vajon Romulus tényleg élt-e, és ha igen, valójában 300 celeresnek nevezett harcosból álló testőrsége volt-e. Még az olyan, első hallásra viszonylag hihetönek tűnő történeteket sem fogadhatjuk el tényként vagy önthetjük „hihetőbb" formába, mint amilyeneket Livius korai elbeszéléseiben vagy Halikarnasszoszi Dionüsziosz írásaiban találunk (mindketten a Kr. e. 1. század végén írtak). Egyszerűen nem tudhatjuk, mi az igazság.

Szerencsére a régészet segítségével azért alkothatunk némi képet arról, hogyan festhettek a korabeli fegyverek és harci felszerelések. A vas kezdetben meglehetősen ritka fémnek számított, és csak fokozatosan váltotta fel a lándzsahegyek, tőrök és kardok alapanyagát, a bronzot. A különféle formájú sisakok jellemzően a fej tetejét védték, míg a nyak és az arc viszonylag szabadon maradt. A leglátványosabb ezek közül talán a két félgömbből összeállított villanovai típus, melynek középső összeillesztéséből egy nyíl alakú, magasra nyúló lemez emelkedik ki. Ez a minimális, vagy éppen semmilyen gyakorlati hasznot sem nyújtó díszítőelem a sisak viselőjét a valóságnál jóval magasabbnak, következésképpen az ellenség számára félelmetesebbnek mutatta. A többi sisakról, így például a „harang" típusúról is, hiányzott a magas fém sisakforgó, formájukat tekintve azonban hasonlítottak a villanovaira.

A testet védő páncélzat igen egyszerű volt, és általában a mellre szíjazott fémlemezből állt. Bizonyítékaink jelentős részét a temetési szertartások — hamvasztás vagy elföldelés, mindkettőt alkalmazták — részeként a sírokba került tárgyak adják, melyeket kiegészít még néhány művészi harcos ábrázolás. Fontos megjegyeznünk, hogy a sírokba tett tárgyak nem feltétlenül egyeznek meg a mindennapokban használtakkal. Mindenképpen a tehetős emberek felszerelését láttatják, ám az is lehetséges, hogy bizonyos tárgyakat kizárólag a temetésre válogattak össze, vagy netán pontosan ezzel a céllal is készítettek.
Nyilvánvalóan kizárt például, hogy az Itáliában és más helyeken is talált, tömör bronzból készült pajzsokat valódi harcra tervezték volna, hiszen a vékony fémlemez roppant könnyedén eltört vagy meghajlott volna. Sokkal valószínűbb, hogy ezeket a pajzsokat szertartások alkalmával vagy látványos temetkezési tárgyként használták. Logikusan feltételezhetjük, hogy formájukban a gyakorlatban sokkal hasznosabb fapajzsokat utánozták, de mivel ez utóbbiak közül egy sem maradt fenn, mégsem tudhatjuk pontosan, hogyan néztek ki. Legalább ennyire problematikus annak megítélése, hogy mennyien voltak egy harci csapatban, és közülük hányan viseltek kardot vagy páncélt.