A 4. századra a katonák 20 évet szolgáltak, kivéve a kevésbé rangos egységeket a limitanei kötelékében, ahol 24 év volt a szolgálati idő. Létezett az önkéntesség, azonban úgy tűnik, hogy sorozásra is jóval több alkalommal került sor a korábbi időszakokhoz képest. A principátus alatt a katonák hivatalosan nem nősülhettek, a sereg ellenben nem hivatalosan figyelmen kívül hagyta ezt, és megengedte nekik, hogy családot alapítsanak, sőt gyakran „táborban született" fiaikat is felvette a soraiba. Az, hogy Severus eltörölte ezt a rendeletet, olyan törvények megalkotásához vezetett, melyek katonai szolgálatra kötelezték a katonák fiait, akár apjuk szolgálati ideje alatt születtek, akár azt követően, örökletes pályafutássá alakítva így a katonáskodást. Ezenkívül éves szinten minden közösség köteles volt egy bizonyos kvóta szerint a hadsereg számára sorozásra alkalmas férfiakat kiállítani.

A kvóta megállapítása valószínűleg a földtulajdon nagyságától függött, ami a vidéki közösségeknek különösen nagy terhet jelentett. Bizonyos kategóriákba eső férfiak, főként a császári szolgálatban állók, mentességet kaptak, míg a nem helyénvaló foglalkozást végzők és rabszolgák előtt, a legkivételesebb alkalmaktól eltekintve, zárva maradt a katonai pálya. Voltak évek, amikor a császár nem rendelte el ezt a fajta sorozást, így nem tudhatjuk, hogy valóban milyen sűrűn került rá sor.

A helytartók, úgy tűnik, igen gyakran megengedték a közösségeknek, hogy sorozási adó fizetésével váltsák meg katonaállítási kötelezettségüket. Ez a rendszer nyilvánvalóan korrupcióra adott lehetőséget. Egyes hivatalnokok beszedték az adót, majd annak csekélyke hányadát az eredeti kvóta alapján meghatározott számú önkéntes toborzására fordították. Az így verbuvált emberanyag a dolog természeténél fogva a legtöbb esetben gyenge kvalitású volt. Történtek kísérletek az effajta visszaélések megakadályozására, a római törvényalkotás mégis inkább arra koncentrált folyamatosan, hogy megakadályozza a szolgálat alóli kibújást.

A katonai szolgálat elkerülése érdekében elkövetett öncsonkítás — a leggyakoribb módszer az ujjak levágása volt — elszórtan mindig is jelen volt a római történelemben, a sorkötelezettség széles körre való kiterjesztésével azonban ez a probléma jóval nagyobb méreteket is ölthetett. Constantinus kiadott egy törvényt, amely á katonák önmagukat megcsonkító fiait arra kötelezi, hogy saját közösségükben közszolgálati feladatokat lássanak el. Idővel a következmények egyre súlyosabbá váltak; 386-ban Valentinianus már elevenen megégettette az öncsonkítókat. A század végére új szemléletmód nyert teret: Theodosius kijelentette, hogy az öncsonkítottakat is be kell sorozni, azzal a különbséggel, hogy közülük kettő számít egy egészségesnek.

A hosszú szolgálati idő és a nehéz körülmények miatt a dezertálás mindig is problémát jelentett a római hadseregben. Késő császárkori forrásaink is említenek katonaszökevényeket, azt viszont nehéz volna megmondani, hogy a dezertálások vajon ebben az időszakban gyakoribbá váltak-e.