A késő ókor római hadserege határszakaszonként más és más problémával találta szemben magát. Keleten a parthusokat a 3. században felváltó szászánida perzsák nagy és erős szomszédnak bizonyultak. Néhány alkalommal a perzsa seregek mélyen behatoltak Róma keleti provinciáinak területére, olykor már magát Antiochiát is fenyegették. A rómaiak még ennél is többször nyomultak be Perzsiába, nagy részben ugyanazt az Eufrátesz menti utat követve, melyet korábban Traianus, Lucius Vergs és Septimius Severus is megjárt. Átmeneti sikereit azonban egyik fél sem tudta állandó hódításokká változtatni.
Az esetek nagy százalékában rómaiak és perzsák egyaránt a határaik menti területek feletti irányítás megszerzésére összpontosították erőfeszítéseiket. Szabályos ütközetekre csak ritkán került sor, annál gyakoribbak voltak viszont a rajtaütésszerű támadások. Ez utóbbit leginkább a helyi nomád népekből toborzott szövetségesek hajtották végre.

Meghatározó szerep jutott a hadviselés során az erődítményeknek, melyek támaszpontul szolgáltak a rajtaütést végző és az őket üldöző erőknek egyaránt. Csak az a fél remélhette, hogy a környező területeket is ellenőrzése alá vonhatja, amelyik uralta a térség erődített városait. Az ezek ellen indított ostrom nehéz, időigényes és nem utolsósorban kockázatos vállalkozás volt, melynek során a vereség komoly csorbát ejthetett a hadak urának tekintélyén. Esetenként az ostromlók kellő felkészültsége és elszántsága hiányzott, ám legtöbbször mégis akkor ért véget az ostrom, amikor felmentő sereg érkezett a védők segítségére. A csaták jelentős részére is ekkor került sor.

Más határvidékeken a törzsi népek jelentette fenyegetés alapjaiban véve nem változott a principátus kora óta. Nincs okunk feltételezni, hogy az időnként fel-felbukkanó törzsi szövetségek erőteljesebbek lettek volna azoknál, melyekkel a korábbi római seregeknek szembe kellett nézniük. Annyi bizonyos, hogy a barbár törzsek stratégiája és taktikai eljárásai alapjában véve nem változtak. A limitanei egységei a kisebb volumenű támadások feltartóztatására szolgáltak. A több száz vagy annál is nagyobb számú harcos által végrehajtott nagyszabású betöréseket nem tudták megállítani; ekkor nem maradt más hátra, mint védelmet keresni az erődökben vagy a megerősített városokban, és várni a felmentő seregre, vagy üldözni az ellenfelet, ha úgy dönt, hogy távozik. A keleti határvidékhez hasonlóan, szabályos ütközeteket itt is csak ritkán vívtak.
A rómaiak célja az volt, hogy gyorsan mozogva váratlanul rajtaüssenek az ellenségen. Amikor csak lehetőségük nyílt rá, lesből vagy meglepetésszerű támadással rontottak a barbár fosztogatókra. Így arathatták a lehető legbiztosabb győzelmet, miközben saját veszteségeiket a minimális szinten tartották. Annak elismerése, hogy számos támadás nem állítható meg, mielőtt elérné a provincia egyes részeit, bizonyos tekintetben változás volt a korábbi periódusokhoz képest, a lényeget illetően azonban a határvidéki hadviselés alapelvei ugyanazok maradtak. Ha a rómaiakat gyengének látták, megtámadták őket.

A határvédelmet továbbra is a mindent elsöprő erő látszatának kialakítására alapozták, hiszen ez volt az, ami leginkább elrettentette a rablóportyákra indulókat. Ennek megvalósítására diplomáciai tevékenység, a portyázókra mért kemény csapások (még akkor is, ha ez aközben történt, hogy azok visszavonultak) és az ellenséges területen végrehajtott támadóexpedíciók kombinációján keresztül került sor, melyek célja az volt, hogy az ellenség rettegjen Róma hatalmas katonai erejétől. Egészen az 5. század elejéig a hadsereg alapjában véve jól végezte ezt a feladatot. Ugyanakkor a polgárháborúk alkalmanként, ha csak átmenetileg is, meggyengítették a hadsereget, és ez növelte annak az esélyét, hogy vereséget szenvedjen a határvidékeken. Minden ilyen vereség, bármilyen jelentéktelen is volt, ha nem torolták meg azonnal, csorbát ejtett Róma katonai győzhetetlenségének képzetén.

Külföldi ellenfelekkel ritkán került sor szabályos ütközetekre. A polgárháborúk ellenben, annak nagy valószínűsége miatt, hogy az ilyen csaták döntő eredményt hoznak, sokszor ilyen ütközetekkel zárultak. A késő ókor kisebb létszámú egységei amellett, hogy kiválóan alkalmasak voltak a határvidékek többségén zajló, kisebb intenzitású, mozgó hadviselésre, hatékonyan működtek tömeges összecsapásokban is, nagyobb seregek részeként. A korábbi időszakokhoz hasonlóan a sereg továbbra is többvonalas harcrendben állt fel, ami azt jelentette, hogy az erőknek legalább a fele tartalékban maradt.
A római hadvezérek ekkor is a hagyományos módon irányították az ütközeteket: közvetlenül a harcvonal mögött mozogva lelkesítették a csapatokat és határoztak a tartalék bevetéséről. Sok szempontból a harcászati eljárások is hasonlóak voltak, bár a zárt alakzatban harcoló nehézgyalogság támadó szerepe mintha egy kicsit csökkent volna. Ammianus beszámol róla, hogy római legionáriusok futva rohamoztak, hogy elsöpörjék a perzsa íjászok harcrendjét, annak ellenére, hogy ilyen esetben a sorok rendje menthetetlenül felbomlik.

Más csatákban viszont a légiók jellemzően védekező szerepet kaptak. A sűrű sorokban álló római gyalogság gerelyt, dobónyilakat, talán nehezebb hajítódárdákat, a hátsó sorokban álló íjászok pedig nyilakat zúdítottak az ellenség nyakába. Olvashatunk arról is, hogy alkalmazták a barritust, e germán eredetű csatakiáltást, amely mély morajlásból kiindulva érte el a csúcspontját, mialatt a harcosok pajzsukat egészen közel tartva az arcukhoz, visszhangzó hanghatást értek el. Ez a taktika éles ellentétben állt a korábbi idők hivatásos legionáriusainak lassú, néma előrenyomulásával, melynek a végén a katonák közvetlen közelről elhajították a pilumot, és ordítva az ellenségre vetették magukat, sok szempontból viszont hasonlított a még korábbi, milícia-hadsereg viselkedésére.