A hadsereg jelentős számú újoncot toborzott a birodalom területén császári engedéllyel letelepedett barbár népek fiai közül. Gyakran maga a letelepedési engedély kötötte ki, hogy rendszeresen ki kell állítaniuk bizonyos mennyiségű katonát. Ezeket laeti vagy gentiles elnevezéssel illették, rendszerint nem szolgáltak külön egységekben, és döntően ugyanolyan elbírálás alá estek, mint az egyéb újoncok.
A római hadseregben sok olyan katona is szolgált, aki a birodalom hátárán kívülről származott. Háborúk végeztével a hadifoglyokat is gyakran besorozták, bár arra általában ügyeltek, hogy kellő távolságra helyezzék őket a szülőföldjüktől. A legyőzött népeket olykor a békeszerződés kötelezte bizonyos számú harcos kiállítására. Végül voltak olyanok is, akik azzal a céllal érkeztek a birodalomba, hogy önkéntes katonai szolgálatot vállaljanak.

A barbárok felvétele a hadseregbe meglehetősen bevett szokásnak tűnik, és alapvetően semmi újdonság sincs benne, hiszen a principátus alatt az auxilia soraiban szintén harcoltak a provinciákon kívülről származó katonák. Arra vonatkozóan sem áll rendelkezésünkre megbízható kimutatás, hogy milyen méretekben zajlott a barbárok besorozása a késő ókorban. Régebben a barbárok felvételére úgy tekintettek, mint annak a jelére, hogy vészesen kevés újonc állt rendelkezésre, amihez hozzájárult talán még a provinciák emberanyagának gyenge minősége is. E nézet szerint a római hadsereg fokozatosan barbarizálódott, mivel egyre több tiszt is a civilizálatlan népek, főként a germánok soraiból került ki. Ezeknek az embereknek vajmi kevés okuk lett volna akár politikai, akár kulturális szempontból lojalitást érezni Róma iránt.
A foederati alkalmazásával a gondok csak fokozódtak, mivel ezek az egységek már nem római tisztek, hanem saját törzsfőik parancsnoksága alatt szolgáltak. Így a római hadsereg színvonala állítólag addig romlott, míg végül az egykor rettegett haderő már alig volt több barbár törzsfők által vezetett zsoldos hordák tömegénél. Ezt egyesek a Római Birodalom bukását előidéző legfőbb okok közé sorolják.

Tacitus már 69-ben úgy ír egy Rajna menti provinciából érkező seregről — legionáriusokról és auxiliárisokról egyaránt — mint Róma nagyságától és fényétől elképedt faragatlan vademberek sokaságáról. Nagy valószínűséggel az effajta irodalmi túlzások befolyásolhatták azt a kisszámú késő császárkori forrást is, amely kritizálja a barbárok széles körű alkalmazását a seregben. A korszakra vonatkozó források döntő része ezt nem tekinti problémának. A barbárok általában ugyanolyan jó és lojális katonák voltak, mint akiket máshonnan toboroztak, még akkor is, ha saját népük ellen kellett harcolniuk. Alkalmanként akadt köztük áruló, de ebben a korban mára rómaiak között is voltak ilyenek.

A 4. század végére a hadsereg főtisztjei közül is sokan barbár származásúak voltak, jóllehet ezek kulturálisan már beolvadtak a római katonai arisztokráciába. A nézetet, mely szerint a hadsereg „barbarizálódása" nagyban hozzájárult Róma bukásához, mára már nagy részben megcáfolták.