Az új seregben már nem várták el a katonától, hogy saját maga biztosítsa a felszerelését. A fegyvereket, a páncélzatot és a ruházatot az állam szolgáltatta. A légiókban szolgálók között eltűntek az osztálykülönbségek, ahogy megszűnt a könnyűfegyverzetű gyalogság és a lovasság is. A legionáriusok ezentúl kivétel nélkül nehézfegyverzetű, pilummal és gladiusszal felszerelt gyalogos katonák voltak. Továbbra is fennmaradtak a centuriák, bár a korábbiaktól eltérően mostanra ezek mindegyike egységesen 80 főből állt. Két centuria alkotott egy manipulust, azonban ez utóbbi szerepét, mint alapvető harcászati egységét, a nagyobb méretű cohors vette át. Egy cohors három manipulusból állt — egy-egy manipulus a régi vonalak mindegyikéből —, melyek nevüket is megőrizték centurióik tisztének megnevezésében. Egy cohors „papíron" 480 embert számlált.
A szövetséges csapatokat egy ideje szintén cohorsokba szervezték, és Polübiosz kétszer is említi, hogy a légiókkal ilyen alakulatok is harcoltak Hispániában a második pun háború idején. Egy helyütt mintha azt mondaná, hogy egy cohors három manipulusból állt, bár a szöveg nem teljesen egyértelmű. Elképzelhető, hogy cohors névvel illettek minden nem állandó egységet, amely nagyobb volt a manipulusnál, de kisebb a légiónál. Az is lehetséges, hogy a hispániai viszonyok megkövetelték, hogy a légiók alkalmanként ebben a formációban harcoljanak, azt azonban nincs okunk feltételezni, hogy minden légió állandóan manipulusokba és egyben cohorsokba szervezetten állt volna fel már a Marius előtti időkben.
Számos előnnyel járt, ha ugyannyi embert manipulusok helyett cohorsokba szerveztek. Először is a cohors együttműködéshez szokott magasabb egység volt, amely minden bizonnyal saját parancsnokkal rendelkezett, noha ezt forrásaink nyíltan sosem mondják ki. A cohors parancsnoka valószínűleg a hat centuriát vezető centuriók közül került ki. Egy vagy több cohors olyan egységes és hatékony különítményt alkotott, amely alkalmas volt olyan harci feladatok ellátására is, melyek méretüknél fogva nem igényelték egy teljes légió bevetését.

Csatában a légió leggyakrabban továbbra is a triplex acies formációt vette fel, négy cohors-szal az első és három-hárommal a második, illetve a harmadik vonalban. Mivel azonban minden cohors azonos létszámú volt és ugyanolyan fegyverzettel harcolt, egy ilyen légió könnyedén két vagy négy vonalba is felfejlődhetett, ahogy azt az adott harci szituáció megkívánta. A parancsnoknak is lényegesen könnyebb volt a dolga, hiszen parancsait most mindössze 10 cohors parancsnokához kellett eljuttatnia, és nem harminc manipuluséhoz.
A cohorsoknak nem kellett szükségképpen együtt mozogniuk a vonal többi részével, különálló egységként is változtathatták a helyüket. A tíz cohorsból álló légió így harcászati és stratégiai szempontból egyaránt sokkal rugalmasabb volt elődjénél, a manipuláns légiónál.
A hadsereg hivatásos volta és a légiók állandósága további előnyökkel is járt. A tapasztalatot és szakmai hozzáértést az egymást követő generációk sokkal könnyebben átadhatták egymásnak, mint korábban, amikor minden hadjárat után szélnek eresztették a légiókat. A Kr. e. 1. század folyamán a római hadsereg első ízben tett tanúbizonyságot arról a magas fokú műszaki képzettségről, amely később évszázadokon át ellenfelei fölé emelte. A légiókban a különböző szakterületek specialistái mellett nagy szakértelmű mesteremberek szolgáltak, míg a munkaerőt készségesen maguk a katonák szolgáltatták.
Julius Caesar hadseregében olyan szakemberek kaptak helyet, akik képesek voltak hidat ácsolni a Rajnán, flottát építeni, s ha kell, hajót javítani. Tudtak sáncot emelni és hadigépeket szerkeszteni, melyekkel Caesar bevette Avaricumot, vagy olyan erődítményrendszert kiépíteni, melyből galliai hadjárata során ostromzár alá vette és megadásra kényszerítette Alesia megerősített városát. Ezeket a szakembereket csak az adott feladat elvégzésének időtartamára szervezték külön egységekbe, egyébként a cohorsokban szétszórva szolgáltak, és ugyanazokat a tevékenységeket végezték, mint a többi legionárius.
A milícia-hadsereg hosszas szolgálatban még2dzett, tapasztalt tisztek által kiképzett elit légiói valószínűleg harc- érték és önbizalom tekintetében egyaránt felvették a versenyt a későbbi hivatásos hadsereg legjobb alakulataival is. A nagy átlagot tekintve azonban a hivatásos hadsereg egységei képzettebbek és fegyelmezettebbek voltak elődeiknél, már csak annál az egyszerű oknál fogva is, hogy ezek állandó alakulatok voltak. A rómaiak meggyőződése szerint sokévnyi harci tapasztalat kellett ahhoz, hogy egy katonai egység elérje hatékonyságának maximumát. Caesar egyik tisztje rámutatott, hogy a nyolcadik galliai hadjáratát taposó légiók egyike nagy ígéretnek tűnik ugyan, de még mindig nem ér fel a sereg veterán alakulataival.
Tehetséges és nagyra törő parancsnokaik alatt a hivatásos katonákból álló légiók részt vettek a Római Birodalom terjeszkedésének legintenzívebb korszakában. Saját lovasság és könnyűgyalogság híján a rómaiak ekkor már szövetségeseikre hagyatkoztak ezeknek a segédcsapatoknak a kiállításánál, melyeket gyakran a helyszínen toboroztak, a hadműveletek oroszlánrészét azonban mindig maguk a légiók végezték el. A Marius, Sulla, Pompeius, Lucullus vagy Caesar kvalitású hadvezérek egymás után bizonyították be a cohorsra épülő légió sokoldalúságát.
A rómaiaknak Európában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten nagyon sokféle és gyakran óriási számbeli fölényben lévő ellenfelekkel kellett megküzdeniük, melyeket gyakran szemérmetlen könnyedséggel gyűrtek maguk alá. Az így szerzett túlzott önbizalom nagymértékben hozzájárult a Kr. e. 53-as carrhaei katasztrófához, melynek során Crassus seregét szinte teljesen megsemmisítették a parthusok.