A szolgálat olykor dicsőséget, máskor anyagi hasznot is jelentett, a római polgárok generációi azonban a katonáskodást elsősorban a köztársaság iránt érzett hazafias kötelességüknek tartották. Lényegét tekintve tovább élt a régi hoplita ideál, hiszen azok harcoltak az államért, akiknek a legnagyobb érdekeltségük volt benne. Ezzel szemben a hivatásos katonák elsöprő többsége a legszegényebb néprétegek soraiból került ki, akiknek a politikai befolyása elhanyagolhatónak mondható. Ezeket az embereket a hadsereg élelmezte, ruházta, fizette, és ez nyújtott nekik életcélt is.

Amint leszerelték őket, mindez elveszett számukra. A szenátus nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy a hadsereg már nem a vagyonos osztályokból besorozott polgárok milíciája, hanem a megélhetésükért a hadseregtől függő, hivatásos katonák alkotta haderő. Emiatt a katonák a parancsnokaiktól várták el, hogy ha visszatérnek a civil életbe, valamilyen módon — általában termőföldhöz juttatással — támogassák őket. A jó hadvezér tehát, aki hosszú és sikeres hadjáratokban állt a serege élén, és főképpen volt tehetsége az emberek vezetéséhez, el tudta érni, hogy a hadsereg sokkal inkább .Hozzá, és nem a katonák gondjait figyelmen kívül hagyó áll-a hoz legyen lojális.
A köztársaság késői szakaszának meglepő jelensége, hogy Róma legnagyobb hódításainak korát folyton fellángoló polgárháborúk tarkítják. A légiók ugyanazzal a kérlelhetetlen, pusztító hatékonysággal estek egymásnak, mint a külhoni ellenfélnek. Az állam belső konfliktusaiban maguk a nagy hódítók játszották a főszerepet, akik a politikai hatalom megszerzése érdekében légióikat egymás után vonultatták fel Róma ellen. A hivatásos hadsereg döntő szerepet játszott ezekben a küzdelmekben, melyek végül a köztársasági rendszer bukásához, és egy új, csupán a nevében nem monarchikus államforma, a principátus létrejöttéhez vezettek.