A római katonának saját magával szemben 3 fő kötelessége volt: olyan erősnek tartani a testét, amennyire csak lehetséges, jó állapotban kellett tartani a fegyverzetét, és váratlan esetekben képes legyen megoldani a saját élelmezését (vagyis legyen nála mindig elegendő élelmiszer). Az élelmiszer magukkal hordásának kötelezettségéről számtalan feljegyzés létezik (Caesar, Hadrianus, Scipio stb.)

Naponta kétszer volt étkezés a légióban: volt egy reggeli (prandium), és a délutáni/esti főétkezés (cena). Az étkezések mindig napirend szerint rendezetten és pontos időbeosztás alapján voltak előírva, és biztonsági okokból csak a táborban kerülhetett sor rá. Amennyiben tervezett módon bocsátkoztak harcba, úgy a harc előtt is közvetlenül étkeztek, függetlenül a máskor megszokott napirendtől.
A fennmaradt írások szerint például a canusiumi csatánál Claudius Marcellus elrendelte az ütközet előtti étkezést, mert a katonáknak erőseknek kell maradni akkor is, ha a harc elhúzódik. Hosszadalmas csaták során az elöl harcolók váltásakor a hátramenők számára mindig elrendelték az étkezést, függetlenül attól, hogy milyen napszak volt.

Rendes körülmények között az első étkezést a sátrak előtt, az estit pedig a sátorban költötték el. A jól felszerelt légiók agyag vagy cserépedényekből és fából készült evőeszközökkel ettek, és az étkezéshez le kellett ülniük. Bár vannak erről eltérő nézetek is, azonban az írásos emlékek többsége arról tanúskodik, hogy a legionáriusok saját maguk gondoskodtak az ételük elkészítéséről, magukra főztek és sütöttek. Fennmaradt egy írás arról az esetről, amikor az idősebb Cato meg akarta győzni a hispániai követeket, hogy fogadjanak el segítséget hadseregétől. Felajánlotta minden cohors egyharmadát az élelem elkészítéséhez és azoknak hajókra rakodásához, hogy azok három napon belül menetkészek lehessenek és elindulhasson velük. Ezt nyilván azért ajánlotta, mert a hajókon a sütés-főzés nem volt megoldható.

Vannak feljegyzések arról is, amikor Postumius Albinus csapatai a züllés jeleit mutatták Numídiában, mivel – többek között - az állam által nekik biztosított gabonát eladták és helyette naponként kész kenyeret vettek. Amikor Caecilius Metellus átvette a hadsereg vezényletét, egyik első intézkedése volt, hogy megtiltotta a készételek árusítását a táboron belül.
Az ételért a katonának nem kellett fizetnie, az alapanyagokat az állam finanszírozta, az elkészítését azonban maguk végezték. Herodianus megemlékezik Caracalláról, aki maga őrölte és sütötte meg a kenyerét, mint valami közönséges katona. Julius Caesar is említi, hogy csak a legionáriusok tudtak kenyeret sütni, a segédcsapatok (leigázott nemzetek által szervezett kiegészítő katonai erők) erre nem voltak képesek.

Az a tény, hogy a katonák maguk gondoskodtak az ételkészítésről, nagyban növelte a mozgékonyságot. Ennek a szemléletnek kiváló példái a tábori konyhák és a kenyérsütés. Míg az állandó táborokban voltak központi sütödék, addig háborúban vagy menetben nem, hiszen a magukkal vitt sütödék nagyban növelték volna a légió vonatát, és ezzel csökkent volna annak mozgékonysága. Ráadásul a kenyér amit maguknak készítettek, a „panis militaris” 1/3-dal volt nehezebb, mint a gabona maga, amiből készült. Ennek annyira komoly szerepe lehetett, hogy az ellátási kérdésekre gyakorta használt „frumentum” kifejezésük is magát a őröletlen gabonát jelenti.

A központi konyha és sütöde csak az állandó helyőrségek, táborok része volt. Ilyen esetekben az erre a feladatra beosztott katonák végezték az ételkészítést, míg táboron kívül, illetve háborúban vagy menetben centuriánként oldották meg az ételkészítést. (Egy centuria – korszaktól függően – 60-100 embert jelentett.) Centuriánként rendelkeztek saját „tábori” malommal és kenyérsütővel, ami menetben a centuria katonáinak málháját képezte.

Találunk írást arról is, hogy az ételkészítésre igénybe vették időnként a helyi civil lakosságot is. Amikor Claudius Nero erőltetett menetben vezette csapatait Hasdrubal ellen Kr.e. 207-ben, megparancsolta az útvonal menti lakosságnak, hogy az út mellett készétellel szolgálják ki az arra menetelő katonákat. Mindezek azt jelzik, hogy bár alapvető szervezési jellemző volt az állandó táborban a központi, máshol pedig az alegység szintű ételkészítés, ezt nem kezelhették mereven és a lehetőségek szerint éltek az alternatív lehetőségekkel is.

Habár a katonák magukra főztek, sütöttek, ami növelte a sereg mozgékonyságát, az alapvető élelmiszerként funkcionáló kenyér eltarthatósága azonban nagyban befolyásolta az élelmezés szervezését. Nyári melegben a „panis militaris” – feltehetően fekete kenyér – 3-5 napig volt eltartható, télen, illetve hidegben pedig körülbelül egy hétig. Ráadásul a kenyér sütéséhez szükség volt tűzifára, a megrakott tüzek pedig messziről jelezték a légió helyét és közelségét, ami különösen ellenséges területen nem volt elhanyagolható szempont.

Ennek kompenzálására két megoldást alkalmaztak:

1. A központi konyhák előre elkészítették az ételt, amennyit lehetett, és amennyi eltartható volt, mielőtt a légió megindult volna – ahogyan ezt Scipio Africanus is elrendelte a hispániai hadjárata előtt.

2. Felszerelték magukat bőven kétszersülttel, ami akár egy hónapig is eltartható volt, nem igényelt már sütést, és ráadásul még könnyebb is volt mint a kenyér alapanyagául szolgáló gabona.



Dr. Bányai Kornél