Minden légió kapott számot, melyhez hamarosan neveket és címeket szerzett. A rendszer sosem volt teljes mértékben logikus, mivel a légiók erősen ragaszkodtak a hagyományaikhoz, és nem szívesen adták fel identitásukat. Ebből eredően gyakran előfordult, hogy két légió azonos számmal szerepelt, hármas számú légióból pedig egyenesen hármat is találunk. Amikor pedig a későbbi császárok egyes sorszámmal kezdődően új légiókat kezdtek felállítani, a helyzet tovább bonyolódott.
Augustus alatt a legmagasabb szám a XXII Deiotariana légiót illette. Ez a rendhagyó eredetű légió Deiotarus galata király hadseregéből alakult, aki csapatait a római modell alapján szervezte, szerelte fel és képezte ki. Az elsőként verbuváltak feltehetően római polgárjogot is kaptak, később azonban csak olyanokból válogatták össze a légió állományát, akiknek már volt polgárjoga, és pontosan olyan megítélés alá esett, mint az összes többi légió katonái. Egyes légiók a titulusaikban őrizték eredetük egy darabját. Három légió nevében olvashatjuk a „Gemina", vagyis „Iker" szót, amely valószínűleg arra utal, hogy egykor két egység összeolvadásából jöttek létre.
Voltak olyan légiók, akik mára Marius utáni hadseregben elismertséget és hírnevet szereztek maguknak, és ezt a nevükben is kifejezték, Augustus reformjai pedig intézményesítették ezt a trendet. A légiók neve olykor harci erényeket fejezett ki, úgy, mint Ferrata (Vasbordájúak) vagy Fulminata (Mennydörgők), máskor az egység dicsőséges tetteinek helyszínét jelölte. A légiókon belüli hagyományok generációról generációra szálltak. A katonák büszkék voltak saját légiójukra, míg a többit lenézték. A jelvények, a legionáriusok pajzsán feltűnő szimbólumok és valószínűleg az öltözék és a mindennapi tevékenységek sajátos elemei is hozzájárultak ahhoz, hogy minden légió egyedülálló jelenség legyen.
A legionáriusok a legtöbb esetben még a rövid feliratokon is — különösképpen a fontosakon, mint például a sírfeliratok — megemlítik, hogy melyik légióban szolgáltak. A császárok, csak hogy katonáik kedvében járjanak, örömest megadták a jogot a légióknak a különböző nevek és címek viselésére. Így kapta például Nerótól a Kr. u. 60-ban Boudicca legyőzésében döntő szerepet játszó Legio XIV Gemina a Martia Victrix (Mars sajátja, a győzedelmes) nevet. Traianus, aki teljes nevén Marcus Ulpius Traianusnak hívtak, a Legio XXX-at Ulpia Victrixre keresztelte. Nem minden dicsőség született feltétlenül harcban. Claudius például a Legio VII Macedoniának és a Legio XI-nek a „Claudia pia fidelis" (Claudius sajátja, kegyes és hű), címet adományozta, amiért azok nem voltak hajlandók követni parancsnokukat egy államcsíny végrehajtásában.
Hivatalos szolgálati idő még a mariusi reformok után sem létezett, bár elképzelhető, hogy a hagyományos 16 hadjárat vagy ugyanennyi év továbbra is érvényben volt. A légiók néha csak egy konfliktus erejéig szolgáltak, ám sok katona a háború végeztével is a helyőrségekben maradt. Az állandó légiók felállítása után Augustus a hivatalos szolgálati időt 16 évben határozta meg, melyhez további négy év veteránszolgálat járult. Ez azt jelentette, hogy a veteránok aktív szolgálatuk után a légiójukkal maradtak, és közben felmentést kaptak az őrszolgálat és egyéb soros munkák ellátása alól.
Elméletileg csak a légió táborát ért támadáskor kellett kötelezően harcba bocsátkozniuk. Augustus uralkodásának későbbi időszakában azonban olyan hiány keletkezett újoncokból, hogy a császár kénytelen volt húsz évre felemelni az aktív, és ötre a veterán szolgálati időt. Az intézkedés kezdetben heves ellenérzéseket váltott ki, mégis az egész principátus fennállása idején érvényben maradt.
Augustus alatt világosabb formát öltött a légiók parancsnoki szervezete, és a légió végre állandó parancsnokot is kapott. A tisztséget legatus legionisnak nevezték, és általában egy harmincas évei elején járó senator töltötte be. Helyettese, a tribunus laticlavius, szintén senator — csak ők ketten voltak senatorok a légiónál —, a tízes évei végén, húszas évei elején járó, csekély vagy semmilyen katonai tapasztalattal nem rendelkező ifjú volt.
A ranglétra harmadik fokán a praefectus castrorum, vagyis tábori praefectus állt. A praefectus a vezető centuriók sorából került ki, ennélfogva nagy tapasztalattal rendelkező katonának számított, aki élete nagy részét a seregben töltötte. A praefectus számos adminisztrációs feladatot látott el, és ügyelt a táborverés feladataira is, ami némi műszaki hozzáértést is feltételezett.
A légióhoz tartozott továbbá öt, a lovagrendből származó tribunus (tribuni angusticlavii), akik különböző, számukra kijelölt feladatokat láttak el, de nem vezették egyetlen részét sem a légiónak. Ezek után következtek a rangsorban a centunók, cohorsonként hatan, akik rangjukban megőrizték a korábbi manipuláns légióban alkalmazott címeket. Emelkedő rangidősségi sorrendben az alábbiaknak nevezték őket: hastatus posterior, &status prior, princeps posterior, princeps prior, pilus posterior és pilus prior. A pilus a triarius másik elnevezése.
A légióhoz tartozott mintegy 120 főnyi lovasság is, de a fő harcerőt a tíz cohors jelentette. Egy cohors hivatalosan 480 főből állt, hat centuria alkotta, melyek mindegyikét egy-egy centurio vezette. A nyolcvanfős centuriákat tíz, nyolc katonából álló contuberniumra osztották. A nyolcfős contubernium egy sátorban vagy egy kaszárnyablokk szomszédos helyiségeiben lakott, együtt étkezett és élt a nap minden szakában. Ezeknek a körülményeknek köszönhetően a contubernium tagjai között a mai modern hadseregek kisebb egységeinél is tapasztalható, rendkívül szoros kötődés alakult ki. Így keletkezett a tisztek és a legénység által egyaránt gyakran használt, bajtársat jelentö contubernalis szó is. A centuriák vezetésében a centuriónak ugyanazok az altisztek segédkeztek, mint a köztársaság hadseregében: az optio, a signifer és a tesserarius.
Az első cohors valószínűleg különbözött a többitől. Legalább a Kr. u. 1. századtól egyes légiók — de az is lehet, hogy az összes — első cohorsát hat helyett csak öt centuriára osztották. A centuriák létszámát kétszeresére, azaz 160 főre duzzasztották, így a teljes cohors összesen 800 embert számlált. Az első cohors centuriói rangjuk szerint emelkedő sorrendben: hastatus posterior, hastatus, princeps posterior, princeps és primus pilus. Ezek a rangok, köztük is legfőképpen a primus pilusé hatalmas tekintélyt kölcsönöztek viselőiknek, akik az állandó táborokban barakkok helyett immár méretes házakban laktak.
Vegetius késő római kori hadászati kézikönyvében a szerző állítja, hogy a légiók első cohorsában szolgáló katonáknak magasabbnak kellett lenniük a többieknél, egy mai nézet szerint pedig az első cohorsban kaptak helyet a légió veteránjai. Ha így volt, az mindenképpen arra enged következtetni, hogy az első cohors a légión belül is nagy létszámú elit egységet képezett. Nincs azonban elegendő bizonyítékunk, hogy megtudjuk: vajon minden légiót ekképpen szerveztek-e újjá, vagy csak néhány állt fel így. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy presztízsokokból vagy egy adott helyi katonai konfliktus méretéhez igazodva bizonyos légiókat kiválasztottak, és létszámukat a fentiekben ismertetett módon megnövelték.