Az Elinga melletti csata Spanyolországban Scipió Africanus és Giscó fia Hasdrubal között, általánosan úgy tekintik, mint a harcászati előhaladottság és művészet legszebb példája a római történelemben ; méltó a legbehatóbb tanulmányozásra annál is inkább, miután e csatánál a lovasság kiválóan fontos szerepet játszott.
Hasdrubal és Magónak 70,000 gyalogja, 4,000 lovasa és harminckét elefántja volt. Scipió jóval gyengébb volt, serege csak 45,000 gyalogot és 3000 lovast számlált. Hasdrubal Kr. e. 405-ben tavasszal összevonta hadseregét, Elinga vagy Tling városa ellen indult, s annak közelében a hegységek tövében erődített táborba szállt, mely előtt rendkívül kedvező csatatérül szolgáló róna terült el.

Scipió ez időben válságos körülmények közt, nagy zavarban volt. Római légiói magukban a túlnyomó ellenség ellen merészkedő átalános harcra igen gyengék voltak, spanyol szövetségeseiben annyira nem bízhatott, hogy azokat elhatározó csatában kellő biztossággal alkalmazni lehessen. Mégis elhatározza, hogy az ellenséget félrevezetendő bizalmatlanságát eltakarja, s a csata pillanatában az elhatározó pontokon kipróbált légióit alkalmazza, és a szövetségeseket csakis, mint hézagpótlókat a csatavonalban veszi igénybe.
Ezen célból a karthagói állásokhoz mintegy fél mértföldnyire közeledett, s ott táborát felütötte. Azon feltevésben, hogy Hasdrubal ezt nem igen fogja tétlenül nézni, és a rómaiakat sáncmunkálataik alatt megkísérli háborgatni - lovasságát egy halom mögé lesbe állítja, melyből ezek, Magó és Massinissa a numidiai lovassággal csakugyan kitörést tettek volna - előre is törtek. A cselt siker koronázta. A karthagóiak nagy veszteséggel és rendetlenül táborukba űzettek vissza, és így e győzelem által nemcsak a rómaiak önbizalma, hanem a szövetségesek ragaszkodása is szilárdult.

Néhány napon át az ellenséges seregek az ellen táborok közt fekvő síkon csatarendben álltak egymással szemben a nélkül azonban, hogy általános harc fejlett volna ki, csakis a könnyű csapatok folytattak néha részleges harcokat és csatározásokat. Ezen napok alatt Scipió gondosan vizsgálódott, hogy minő módon szokta Hasdrubal csatarendjét felállítani, és észrevette miképp a legjobb, a derék sereg, az afrikai gyalogság, a központon szokott felállni, mialatt a lovasság és az elefántok a szárnyakon tartózkodnak. Hannibálnak ezen felállítással mindenesetre azon célja lehetett, hogy seregének legjavát a szinte a középen állást foglaló római légiók ellen állítsa fel; - mely légiók valóban a legjobb és legfegyelmezettebb csapatok voltak. Hasdrubál is naponta szemlélte a Scipió hadvonalának fejlődését, s a szabványos rendjében a síkra eszközölt felvonultát, és észrevette szintén, miképp Scipió legkevésbé meg-bízható és fiatal spanyol hadai mindig csak a szárnyakra helyezték. Ennek megfelelően tette tehát intézkedéseit, melyek az adott viszonyok között mindenesetre a leghelyesebbek és célszerűbbek voltak.
Scipió azonban e napi mutatványokkal épen e pont körül akarta Hasdrubált félrevezetni, miután terve volt, miképp a fejlődés utolsó perceiben az alakulási viszonyt akként fogja módosítani, hogy az ellenség meglephessék, s a saját serege előnyöket nyerjen. A csatát kilátásba helyező napon Scipió, a tapasztalt katona helyes ítéletével megtett minden lehető intézkedéseket, hogy a sikert biztosítsák.

A tribünök és tisztek külettleges utasításokat kaptak, hogy gondoskodjanak, miképp a legénység ideje korán reggelizzék, s teljesen felszerelve és tagozva készen tartassák a még nap feljötte előtti kivonulásra. Először a lovasság és a könnyű csapatok indultak, követve a főseregtől, mely a síkon az döbbeni felállítási renddel homlokegyenest ellenkező módon akként vonult fel a csatavonalba, miképp a spanyol a középre, a római légiók pedig két részre szakadva a két szárny irányában fejlődnek. A lovasság az ellenséges táborig előretolva, azt támadással lényegété.
Hasdrubal, ki az előnyomulást észrevette s a római sereget a síkon látta fejlődni, lovasságát és könnyű csapatait sietve, alig felkészülve, élelem nélkül küldötte előre, hogy a rómaiak visszatartassanak, míg a többi nem kevésbé bágyadt seregével elővonul és szokásos csatarendjét, az elefántokkal a szárnyak és az arcvonal előtt elfoglalja.
Ezen idő alatt a nap is feljött, s Scipió könnyű csapatai a szárnyak térközein át a hátsó harcvonalba húzódtak vissza s a római sereg új és szokatlan csatarendjét láttatni engedték. Azonban Hasdrubálnak már nem volt ideje intézkedéseiben bármi módosítást is tenni. Látta, miképp az ellenséges sereg legjobb csapatainak sokaságát, az ő spanyol szövetséges csapatainak kell kitartani; tudta, hogy a nap sikere e körül forog. Azonban már megfontolásra nem volt idő. mert Scipió előre nyomult s mozdulatai komolyak és meglépésre célzók voltak.

Scipió előrenyomulása - a mint említve volt - oly alakzatban történt, miképp a spanyol szövetségesek bizonyos phalanx-szerű alakban a középen, a római légiók ellenben a szárnyakon fejlődtek. Az utóbbiak, a principesek manipulálnak kettős zárása folytán a hasttusok térközei köré egy zárt vonalat képeztek, mely mögött a triariák mint végsorok foglaltak helyet és pedig akként, hogy mindenik cohors tömegalakulásban harminckét emberrel az arcvonalban, tizenkét emberrel a mélységben tagozódott. Ezek, miután a veliták és a lovasok a térközök közt visszavonultak a hátsó harcvonalba, összezáródtak, s igy a veliták közvetlenül a nehéz gyalogság sorai mögött, s mögöttük megint a lovasság sorai foglaltak helyet. Az elsők manipulosokban térközökkel, mialatt a lovasság, számra 1500, a szárnyakon három turmából álló csapatban, szintén térközökkel az egyes osztályok között alakult.

A csatára vonatkozó harcászati rendelkezések, a mint az szembeötlőleg feltűnik, már előzőleg nagy elövigyázattal tétettek meg, és a tisztekkel közölve voltak. Scipió személyesen vette át a jobb szárny vezényletét, míg Julius Silanus a bal szárnyat parancsnokolta. Az egész római hadsereg fejlődött vonalban előre nyomult, a karthagóiak szintén, a midőn egyszerre alig száz rőfnyire az ellenséges szárnyaktól, a római szárnyak kifelé elkanyarodtak és pedig a jobb szárny jobbra, a balszárny balra oszlopalakban menesztett és a midőn a karthagói gyalogság szárnyain azoknak éleivel egy magasságba jutottak volna, a cohorsok balra és jobbra felkanyarodva az arcvonalat újból helyreálliták és sebes ütemben az ellenségre rontottak.
A veliták és a lovasság oszlopai, melyek ez oldalmenetet követték, a légiók felkanyarodása alkalmával nem álltak meg, hanem továbbra is menetben maradtak és a szerint, a mint oszlopaik élei a gyalogság szélső sorain túl értek, fokozatosan és pedig a veliták manipulál és a lovasok osztályai a balszárnyon jobbra, a jobb szárnyon meg balra felkanyarodást hajtottak végre, és pedig akként, hogy a két szárny csapatai, az eredeti felállítás dacára még mindig fejlődésben voltak.
Ezen rendszabály folytán Scipió annyira meghosszabbította szárnyait, hogy az ellenséget túlszárnyalta és átkarolta. Ezen mozdulatok kivitele alatt a spanyolok rövidebb lépésre utasították, miután Scipió a központot vissza akarta tartani. E szerint lett tehát az új csatarend alakítva, midőn a szárnyak a harc kezdetével előre tolattak és igy egy harapófogó alakú, a régiek szerint kettős rézsútos csatarend, az új elnevezés szerint „lépcsőzet, mind két szárnyról előre“ alakú harcvonal képződött.
A csata a római lovasság által nyittatott meg, mely a karthagói arcvonalat és szárnyat támadta meg, mialatt a veliták, kik amazok térközeiben álltak, az elefántoknak fordultak és pedig oly sikerrel, hogy ezek a saját vonalukra visszafizetve, ott sok kárt okoztak. Itt aratta Scipió a lovasság szervezete és kiképzésére fordított fáradozásainak gyümölcsét, mert az első ütemre a numidiai lovasságot teljesen halomra verte, a csatatérről elűzte. A római légiók tömeges felállításuk s az erős fegyelem kötelékeinél fogva az ellenséges spanyol segéd seregnek felette állottak, melyek egyébiránt, noha nem távol állottak, ez alkalommal velük összetűzni annál kevésbé akarhattak, mivel élelemhiány folytán elgyengülve voltak. Tehát csakhamar mind a két szárnyról megtámadtatva, tökéletesen leverettek.

Ezen egész idő alatt, melyben a csata az eldöntéshez közeledett, a karthagói válogatott csapatok ezen balszerencsének tétlen szemlélői voltak, melyet el nem háríthattak. Hasdrubál nem fordíthatta afrikai csapatait a szárnyak támogatására, minthogy a spanyol szövetségesek phalanxai Scipió központján lassan jó rendben közeledtek készen arra, hogy az első hamis mozdulatból hasznot húzzanak; azonban még igen távol voltak arra nézve, hogy a karthagói központ azokra erős rohamot intézni merészelhetett volna.
Az afrikai gyalogság még ezen válságos és valóban reménytelen helyzetében is régi híréhez méltónak mutatta magát, mert dacára a szárnyak leveretése és futásának, mégis jó rendben vonult vissza és szilárdan zárt sorai jeles magatartása által fedezte a visszavonulást s a sereg romjait legalább megmentette.
A csata azért is beható tanulmányt érdemel, mert kétségtelenül ez az, a hol a rómaiak a legnagyobb harcászati ügyességet fejtették ki. Tanúsítja ez azt is, miképp a mozdulatokban rendkívüli biztosságot mutattak és hogy Scipiónak abban feltétlen bíznia kellett, mert ellenkező esetben alig merészelhetett volna, egy tevékeny gyalogság és vállalkozó lovassággal bíró sereg arcvonala előtt ily szövevényes mozdulatok végrehajtására. Azon gondosság, mellyel Scipió lovassága kiképzését és gyakorlatait személyesen vezeti s jelesen iskolázott csapat színvonalára emelte, eredményezte azt, hogy ki tudta számítani, hogy bizalma és követeléseiben, mely határig mehet.

Csapatai mozgási képességébe vetett hasonló biztosság vezérelte Nagy Frigyest akkor, a midőn a rézsútos csatarendet alkalmazza, mert meg volt győződve, miképp boszúlatlanúl teheti azt, mit kora egyetlen hadserege sem merészelhetett anélkül, hogy tökéletes baleredményt ne kockáztasson.
Egy másik érdekes jelenség, melyet e csata tanulmányozása nyújthat, a Hannibál által vívottakkal összehasonlítás folytán tárul elénk, melyből kiviláglik, hogy az utóbbinak hadművészete minő befolyást gyakorolhatott ellenének fejlődésére. Tizenkét évvel előbb mint 17 éves ifjú kísérte Scipió atyját - ki mint a római consulok egyike a Ticinus partján vezényelt a harcba. A mindjárt bekövetkező, Trébia melletti csatában is jelen volt, sőt két évvel később még a szerencsétlen cannaei csatában is részt vett.
Életének már legelső csatájában is látta, hogy miképp győzetett le a római lovasság a betörő ellenséges hadsereg által, s hogy súlyosan megsebesült atyja (kinek - mint mondják - életét ö mentette meg fényes vitéz tettel), csak a legnagyobb erőfeszítéssel menthette meg serege romjait a végenyészettől. E keserű tapasztalatok bizonyára vajmi korán győzhették meg őt, egy jól kiképzett lovas sereg értékéről. Trébiánál honfitársainak egy második megsemmísitő leveretését szemlélhette és újból látta, hogy ezt is a lovasság, melyben a római erők oly gyengék voltak, idézte elő, midőn a szárnyak leveretve, a központon levő római java erő semmit sem tehetett, hogy a nap sorsát. megfordítsa. És végre Cannaenél a túlnyomó lovasság Kakarthágói vezér nagy harci ügyessége újból csak megsemmisülést és halált hozott nemzetének seregére.
Ezen kemény, de gyakorlatias tapasztalatok benyomásai Scipiónál már tábornoki első fellépte alkalmával nyilvánulnak. Első gondolata volt - a mint fentebb láttuk - a lovasság átalakítása; és a midőn ütött a harcok órája, Trebia melletti dermedt, kifáradt s éhező bajtársainak alakjai megjelentenek emlékében s atyja nagy ellene harcászatának utánzására ösztönzők őt. Ekként kényszeritette ellenségét fáradtan harcolni, a leggyengébb csapataiból összeállított saját központját visszatarja, a Csatát lovasságának az ellenséget túlszárnyaló mozdulataival nyitotta meg; és ezek folytán nagy győzelmet vívott ki, mely fővonásaiban az életében először látott csatának hü utánzata volt, csak hogy szerepcserével és ellenkező eredménynyel. Az Elingai csata eredménye Spanyolország meghódítása s az egész országnak a karthagóiak általi kiürítése lett.

Négy év múlva már Afrikába tette át Scipió a harcot, és a harcok hosszú sora után, mely mind megannyi győzelem volt, Hannibál is visszahivatott Itáliából. Mind a két harcoló fél egy utolsó és döntő mérkőzésre egyesíti erejét, melyről érezte mind a kettő, hogy az az akkor ismert világ uralma fölött fog önteni. E csata, eredményeiben a legfontosabb és legdöntőbbek egyike, Zámánál, egy Karthágótól öt napi menetre fekvő kis falu mellett Kr. e. 202-ben vívatott.
Scipió serege, a mint írják, noha e tudósítások megbízhatatlanok és bizonytalanok, 40,000 emberből állott, ezekhez számítandó 6000 gyalog és 6000 lovas a numidiai seregből, melyet kevéssel a csata előtt vezetett Masinissa a karthagóiak zászlói alá. Hannibál 2700 újon alakított, nem igen alkalmazható karthagóit, 2000 numidiai lovast, s 50.000 gyalogot és 80 elefántot számlálhatott. Itt megint azt látjuk, hogy a lefolyt 16 év alatt, mióta Hannibál férfi kora első szakában találkozott a rómaiakkal a harcmezőn, jelentékeny változások történtek, s különösen a lovasság számaránya úgy a karthagói, mint a római seregben egészen ellentétesen alakult. Az előbbi ugyan még 24.000 kipróbált veterán gyalogságot számlált, mely oly soká szolgált Itáliában Hannibál alatt, s a fegyelemben oly szilárdságot, a fegyverek használatában annyi ügyességet szerzett, hogy a legjobb római légiókkal is joggal mérkőzhetett. De a lovasság számban igén csekély volt, akkor alakíttatott, hiányosan szereltetett fel és numidiai lovas csakis 2000 volt köztük.
Ellenben Scipió a legnagyobb gonddal képzett, jól felszerelt és a legnagyobb mérvben tettképes lovasság felett rendelkezett. Hannibál nagyon is felismerte ezt, de minők lehettek érzelmei, midőn ama 6000 numidiai lovast ellenségkép felvonulni szemlélte, oly csapatot, melynek értékét annyira tudta méltányolni, melybe annyi bizalmat fektetett egykor, mely öt harcsaiban soha nem hagyta cserben, melynek ő annyi győzelmét köszönhető, s mely seregének számos hadjáratában élelmet és biztosságot szerzett!

Hannibál három harcvonalban, vagyis phalanxban állította fel seregét és ez alkalommal valóban nem hagyott térközöket. A 80 elefánt az egész arcvonal hosszában állíttatott fel; 1200 liguriai, galliai és más zsoldosok képezték az első harcvonalat, az újon alakított afrikaiak, karthagóiak és más zsoldosok a másodikat, míg az itáliai hadjárat régi veteránjai, számra 24,000-en, a tartalékokban állíttattak fel, minden térközök nélkül, mint harmadik csatavonal; és igy a szaladóknak nem a térközök, hanem a szárnyak körül kellett visszavonulniuk. A honi lovasság a jobb, a 2000 numidiai lovas a balszárnyat képezte.
Scipió, ki a harcászat egyik nagy mestere volt, s kinek magas képességei leginkább azon eredetiségben nyilatkoztak, hogy minden tekintet nélkül a szokás és formaszerűségre a pillanat követelményeihez tudott alkalmazkodni, gyalogságát, mint rendesen, három vonalba állította fel; de azon különbséggel, hogy a principesek cohorsait a hastáták mögött és a triráiákat azok mögött mint harmadik harcvonalat helyező el.
Ekként hadserege tényleg egy oszlop-vonalat képezett kellő térközökkel. E térközöket első vonalban az élsorokkal egy magasságban, a veliták tölték ki, s igy a római hadsereg Hannibál álláspontjából egy minden térközök nélküli nagy phalanxnak látszott.

Scipió azért intézkedett igy, mert ekként az elefántokra való tekintettel kellő térközök voltak fenntartva, hogy azok emezeken vagy keresztül engedtessenek, vagy a veliták s más könnyű csapatok által, melyek különleges szolgálattal voltak megbízva, az ellenséges csatarend éleire visszafizessenek. A Laelius alatti római lovasság a balszárnyon és Massinissa numidiai király 6000 lovasával a jobb szárnyon áll.
A két fél lovassága bizonyos ideig csatározott, míg Scipió, mielőtt gyalogságát felléptetné, az elefántokat akarván eltávolítani, nyugodtan maradt s igy ezekkel először Hannibal kezdte meg a küzdelmet. Azonban a római hangszerek nagy lármája elrettentő az állatokat, és midőn a veliták dárdái is sűrűn hullottak reájuk és a lovasság egy része is üldözőbe vette őket, egy részük a Scipió által fennhagyott térközökön át, más részük a szárnyak felé tört ki, míg egy harmadik rész megrémültén visszafordult s a karthagói balszárnyon áttörtetve, azt teljes rendetlenségbe hozta. Massinissa egy régi és tapasztalt lovas vezér ügyességével ragadta meg e pillanatot, rögtön teljes hévvel támadott s első ütemben elűzte elleneit a csatatérről.
Sallius a másik szárnyon szintén hason sikerrel érvényesítő tulnyomóságát s a futókat teljes rendetlenségben űzte maga előtt.
Ez idő alatt a gyalogság is harcba keveredett. A kárthágói első csatavonal zsoldosai keményen szoríttattak és miután a mögöttük álló kárthágóiak kellőkép nem támogatták őket, elárultnak gondolva magukat, hátrálni kezdettek, sőt egy részük még a saját második harcvonaluk ellen is fordult. Nagy zavar állott elő, melyben gyorsan aratott a halál, a harc tüze magukat a hastatákat is rendetlenségbe hozta, azonban támogattatva a principesek által, újból magukhoz jöttek. Hannibál, ki a szaladókat tartalékjai felé látta futni, attól tartva, hogy ezeket is rendetlenségbe hozzák, a veteránok által lándzsát szegeztetek s igy a szárnyak felé kényszeritette hátrálni a futókat.

Scipió visszarendelte ezek üldözéséből lándzsásait, újból alakitá őket és a principeseket és triariakat velők egy vonalba a szárnyakra állította. Most Hannibál veteránjai s az összes római légiók között új csata vette kezdetét, melyről Polybius a következőket mondja: „A szám és erő mind a két részen egyenlő volt s oly makacssággal küzdöttek, hogy azon helyen hulltak el, hol a sorban álltak, és hogy mely részen lenne az előny, senki nem tudta. “A harc e döntő pillanatában, midőn a csata ide és oda ingadozott, Massinissa és Laelius győzelmes lovasaik élén az üldözésből visszatérve, Hannibál phalanxait hátba támadták. És ez döntött!
A kárthágóiak teljes vereséget szenvedtek, miután a térséget teljesen uralta a római lovasság, mely aztán az üldözést fáradhatatlan eréllyel hajthatta végre. Maga Hannibál is alig tudott megmenekülni.
Így végződött e nagyszerű csata, mely, mint Polybius mondja, a rómaiakat a világ urává tette.
Kétséget nem szenved, hogy e csata megnyerése a lovasságnak tulajdonítható, mely a legválságosabb pillanatokat sikeresen ragadta meg és mind a két római lovas vezér rendkívül célszerű intézkedéseinek, kik a levert lovasság üldözéséből visszatérve a csata döntő pillanatában kéznél voltak s ekként nagyszabású lovas vezetőknek mutatták magukat.
Egyébiránt a második pun háború befejeztével a római lovasság a lehető legjobb állapotban volt, s alkalmazása is eszélyesebbnek és helyesebbnek bizonyult be, mint a római történelem bármely más időszakában. De a későbbi időkben, noha még mindig jelentékeny erőt képviselt, s számaránya a gyalogságéhoz képest jelentékenyen nagy volt, már többé nem bírt azzal a minőséggel, a sem fegyelemben, sem a vezetés célszerűségét illetőleg.

Körülbelül 100 évvel később Kr. e. 86-ban Sullát találjuk Mithridates vezéreivel szemben Böotiában 15,000 gyalog és 1500 lovassal, míg az ellenséges seregnek rendkívül sok lovassága volt. Ennek következtében amaz az Orchómenes-i csatában, hogy szárnyait Mithridates lovassága ellen fedezze, két sáncot emeltetett, melyek a jobb oldalon egy az Archelaus hadserege hátában fekvő mocsárig, a bal szárnyon pedig egészen a Melas folyóig terjedtek ki, mely utóbbi az ellen jobb szárnya körül kanyarodván, egy az ellenség mögött fekvő mocsárba szakadt. Sulla e rendszabályok által biztosította szárnyait s ártalmatlanná tette az ellenséges lovasságot és a midőn a harc beállott, ezt a táborba visszaszorította, melyet aztán bevett és ekként az ellenség a folyam és mocsár közé lévén beékelve, visszavonulási vonalától elvágatott.
Archélaus magaviseleté ez alkalommal, midőn a gyengébb ellennek megengedte, hogy átlépjen egy nagy rónát s öt egy járhatatlan zugba szorítsa be, noha roppant lovassággal rendelkezett, nem kárhoztatható elég szigorúan.

Lucullus, ki a mithridatesi hadjárat egy időszakában a római sereget vezényelte, lovasságát nagy ügyességgel alkalmazza, s a Tigranocerta-i csata megnyerését, a roppant túlnyomó ellenséggel szemben, leginkább lovassága helyes alkalmazásának köszönhette. Tigranes, kinek serege 150,000 gyalogból, 20,000 Íjászból és parittyásból, 35,000 munkás és útcsinálóból, 55.000 (köztük 17,000 nehéz acélfegyverzetű) lovasból állott, egy nagy kiterjedésű síkon, arcvonala előtt a Tigris folyóval, foglalt állást. Lucullus 10,000 gyaloggal, 3000 lóval és 1000 íjásszal, s parittyással vonult e szörnyű sereg ellen, s az ellenség jobb szárnyával szemben átment a folyamon. Tigranes e csekély szám megpillantásakor nevetett annak merészségén, s ily szavakban tört ki: „Ha mint követség jönnek, úgy sokan, ha mint harcosok jönnek, igen kevesen vanna”
Lucullus, midőn észrevette, hogy Tigranes közelében egy lapos tetejű, lejtősen az ellenséges jobb szárny felé lehajló s a felett uralgó halom nincs megszállva, rögtön elhatározta egy merész lovassági rohammal birtokába keríteni e halmot s onnan támadását egyenesen az ellenséges jobb szárny oldalába s hátába intézni, mely épen a fentebb említett acélfegyverzetű, kiválogatott lovasságból állott. Ennek megfelelően a tráciai és gall lovasságot gyors ügetésben a halom tetejére indítja, hogy onnan az ellenséget oldalba rohanják.
Utasítást kaptak, hogy ne használják a dárdáikat, hanem karddal kezükben haladéktalanul kéztusára menjenek és vágásaikat kizárólag az ellenséges lándzsák rudjaira intézzék, s ha ezek széttörtek, úgy más fegyver hiányában e lovasok dacára vasburkolataiknak tehetetlenekké válnak. Ha a lándzsákkal készen lesznek, vágásaikat az ellen combja és lábaira mérjék, egyetlen helyre, hol a védőfegyverek nem takartak.

A kis csapatnak, melyet Lucullus személyesen vezényelt, e merész rohama, miután még két válogatott cohors gyalogság is támogatta azt, teljesen sikerült. Az ügyetlenül mozgó nehéz lovasság oldalba támadása mindjárt rendetlenségbe jutott, s két oldalról nyomatván, a saját gyalogság soraira vettetett vissza olyannyira, hogy pár perc múlva az egész sereg vad futásnak eredt. Tigrines el rémülve első volt, ki csekélyszámú kísérőivel elmenekült.
Csaknem hihetetlen volna, ha egész nyomatékosan nem tanúskodnék Plutarch a mellett, hogy a rómaiak összes vesztesége csak öt halott és 100 sebesültre ment, mialatt csak maga az ellenséges gyalogság, a lovasságot nem is számítva 100,000 embert vesztett.

Ez ütközet világosan bizonyítja, hogy a fegyelem és mozgási képesség múlhatatlanul szükséges, hogy a lovasság valódi értékére emeltessék. Kétségtelen, hogy Tigranes számtalan lovas csapatai minden valószínűséggel ép oly jól voltak lovasítva, épp annyira kiképezve a rohamok intézésére vagy a visszavonulásra, s teljesen fegyverzett ügyes lovasoknak tartattak: de nélkülözvén minden mozgási képességet, szárnyaiknak rögtöni fenyegetése alkalmával, arcvonalat változtatni s ekként az ellennük harcot mutatva, szükség esetében rohamot intézni képtelenek voltak.
Mozgási tehetetlenségük folyton oldalban lévén megtámadva, semmi ellenállási erőt sem fejthettek ki, s igy, miután tudatlanok voltak az eszközökben, melyeket a rögtön beállott veszély ellen fordítaniuk kellett, a gyors futáson kívül más választásuk nem volt. Az artaxatai (Kr. e. 67-ben) csatában ugyanazon mithridatesi háború alatt, Lucullus újból Tigranes királlyal állt szemben, s lovasságát itt is hasonló ügyességgel alkalmazta. Tigranes arcvonala előtt legjobb lovasságát állitá fel, támogattatva bizonyos számú mardiai íjászok és ibériai lándzsás lovasok által, kikben nagy bizalmat helyezett.

Lucullus lovasságát Arsanias folyón keresztül küldve, ez előretolt csapatokat megtámadta, és az által gyalogsága átkelését a folyón fedezte. A római lovasság első üteme futásra készteti az ellent, mely különböző irányban üldöztetett. Lucullus azonban beszüntette az üldözést, hogy lovasságát serege többi részeinek harcában felhasználhassa. Ezután személyesen vezette a királyi testőrség elleni rohamra, mely a király közvetlen környezetét képezte, azt rögtön futásra kényszeríti, s így teljes győzelmet aratott.