logo

III Novembris AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Lovasság a császárság alatt

A köztársaság első korszakában a hadsereg, mint már megemlítettük, oly polgárokból alakíttatott, kik egy hazát szeretve, egy birtokot védelmezve, egy érdekkel, az általuk hozott törvények fenntartásának szent érdekével bírtak. Később azonban, midőn a római uralom mind nagyobb kiterjedést és ennek folytán roppant számú szövetséges csapatok vétettek fel a seregbe, ennek állományát mindinkább csak zsoldosokból töltötték ki, kik már azon állást foglalták el, melyet egykor a szabad haza fegyveres polgárjai, kiknek egész társadalmi és politikai szervezete a katonai szervezeten alapult, töltöttek volt be.
Különösen a lovasság, mely elébb a leggazdagabb és legelőkelőbb polgárokból állíttatott össze, már a császárság alatt kizárólag oly egyénekből szerveztetett, kik a tartományok néposztályainak legszegényebb fiai közé tartoztak. A lovagok (equites) nem sok ideig tettek lovasszolgálatot, nem voltak elegendő számban egy külön csapat képzésére, kitüntetésül társadalmi állásuknak egy oly korban, midőn a hadi szolgálatban részvétel a hazafi kötelmek magaslatáról az üzleti dolgok színvonalára alacsonyodott le, csakis a polgári dolgokban és a közadók körüli hivatalos helyeken szerettek alkalmazást nyerni. Egy részük még a seregnél maradt ugyan, hanem csakis a parancsnokok táborkaraiban, vagy mint lovas-parancsnokok vagy mint a cohorsok vezetői szerepeltek.

A császárság első idejében a lovasság kelevészt (dobólándzsa) hosszú csatakardot, néha lándzsát, vagy vascsákányt hordott. Védőfegyverük a sisak, a pajzs, a könnyű csizma és páncéling volt. 726 lóból álló ezredekbe volt beosztva, melyek mindenikében 66 emberből álló kilenc osztály és így egy 132 embert képező csapat volt beosztva, az utóbbit a légió első vagyis milliár-cohorsának hívták. Egyébiránt ezek természetesen bizonyos szervezeti összekötetésben állottak egymással; de harcászati célokból legtöbb esetben az egész lovasság egy testben volt egyesítve a szárnyakon, vagy a harcvonalban vagy a tartalékban.

A Római Birodalom termékenysége és gazdagsága folytán, mint ennek természetes következménye, a fényűzés és pazarlás oly annyira lábra kapott, hogy lassankint az álladalom aláásatott, mi a hadseregre is megszülte káros következményeit. A hazafiság és nemzeti érzület, mely a rómaiakat egykor minden más népek fölé emelte, lassankint kihalt. A nemes bátorság, mely oly korban, a midőn mindenki katona volt és midőn csakis azoknak lehetett igényük a magas méltóságra, a kik bizonyos ideig ténylegesen szolgáltak, egykor a polgárokat lelkesíti, csakhamar feledésbe ment; midőn egy roppant birodalom által környezett Róma annak közepében, nem érezte többé a veszélyeket. Hannibálnak Kr. e. 211-ben a kapuk előtt történt megjelenése óta azon korig, míg Alarich Kr. u. 408-ban, góthjaival a város falai előtt táborba szállt, 619 év telt el, mely idő alatt soha nem nyugtalanította a várost ellenséges sereg.

A római gyalogság, mely azon időkben, midőn Róma az egész világot meghódította, nem volt más, mint maga a fegyverben álló nemzet, már csakis a barbár népek zsoldosaiból és a birodalom amaz alsóbb osztályaiból állíttatott ki, melyek magas díjazás által elcsábítva vállalkoztak a katonai szolgálatra, mialatt a polgárság előkelőbb osztályai, a gazdag és tekintélyes egyének asszonyos és pazarló fényűzés puha karjai között dőzsöltek az óriássá nőtt városban.
Később oly nagy idegenkedéssel viseltettek ez elkorcsosodott rómaiak a katonai szolgálat iránt, hogy az itáliai ifjak gyakorta levágták jobb kezük ujjait, hogy a hadi szolgálattól meneküljenek. E szokás annyira átalánossá lett, hogy a legszigorúbb törvények hozattak az ilyenek szigorú megfenyítésére.
A zsoldos hadak, melyek a császárság alatt egyedül képezték a római hadsereget, elpuhult és fényűző uraiktól egyik kedvezmény után a másikat csikarták ki. Erejük tudatában csakhamar felléptek, s maguk választák a trónra a császárokat, kik nagyon is jól tudták, hogy a korona csakis a hadsereg akaratával állhat meg fejőkön. E körülmény visszahatása a hadsereg fegyelmére gyorsan és sajnosán módon érezhető.

Septimius Severus, kit a pannoniai légiók kiáltottak ki császárrá s az egyébiránt hiányzó biztosságot csak azok hajlandósága által szerezhető meg, volt az első, ki Kr. u. 193 körül megkezdte a fegyelem megrontását. Nemcsak a zsoldot emelte minden eddiginél magasabbra
de még azon szokást is behozta, hogy a katonák a nyilvános ünnepélyeken kívül még egyéb különös ajándékokkal is megörvendeztessenek, hogy ekként még enyhébb életet folytathassanak a táborban. A tiszteknek meg lett engedve a fényűzés, s a korszak ezen átalános hajlama bágyasztólag hatott a katonaságra és a hadi élet viszontagságainak eltűrni nem tudása, a katonai élet fáradalmaiban való teljes járatlanság csakhamar érezhetővé vált.
Caracalla még általánosabbá tette a trón és a légiók közt szokásba vett eme csereberét olyannyira, hogy az állam már kimerült az engedetlen zsoldosok gazdagításában. Alexander Severus nagyon is felismerte a fegyelem minden kötelékeinek megrontó meglazulását és minden lehetőt elkövetett, hogy legalább látszólag visszaállítsa a fegyelmet, melynek leginkább köszönhető az állam egykori nagyságát. De már annyira megsúlyosodtak a körülmények, hogy ő is kénytelen volt a magas zsoldozás mellett megmaradni, s azt a szabályt, hogy 17 napi élelmet kellett a katonaságnak magával vinnie, a légiók könnyebbségére módosítani, és az elpuhultság következményein legalább akként segíteni, hogy a hadsereg élelmiszerei málhás állatok és tevéken szállíttassanak. Épp úgy nem állt hatalmában a seregben lábra kapott fényűzés terjedését meggátolni, de megkísértette és pedig nagy ügyességgel, legalább hasznosabb irányba terelni, a jobb fegyverek, nemesebb lovak és arannyal és ezüsttel kivert pajzsok által.

A csapatok elcsenevészesedése a nehéz védőfegyverek iránti idegenkedésben is kezdett nyilvánulni. - Vegetius, ki átalános hit szerint a római hadügyről megjelent művét II. Valentinián korában, a 4-ik század végén írta, nagyon elszomorító képet nyújt a korabeli légiók felfegyverzéséről. Azt mondja, hogy Róma alapításától kezdve egész a Gratian császár koráig a római légiók sisakot és mellvértet mindig viseltek; azonban később, midőn restség és tunyaság folytán a gyakorlatok minduntalan rövidebbekre szabták, a katonák minél ritkábban vették azokat fel, és csakhamar igen nehezeknek találván a császártól egyelőre a mell vért, később a sisak viselése aluli felmentető süket kérték.
Ez időtájban, midőn lekezdték tenni a rómaiak azon felszerelésüket, - melyet egykor az egész világon át diadallal hordoztak, - megkezdők azokat a rómaiakkal ellentétben felvenni a barbárok, ellenben tehát a hun, gót és alán lovasság már nehéz védőfegyverekkel volt felfegyverkezve. Ennek következtében a fedetlen fejű és mellű római légiók kétszeres hátrányban voltak a góthokkal szemben, a kik még túlnyomó számú íjászokkal is rendelkeztek; és dacára a bekövetkezett nehéz veszteségeknek és annyi gazdag város elpusztulásának, még sem találkozott római vezér, ki elég merész lett volna katonáinak a védőfegyverek újból felvevését elrendelni. Következménye lett aztán, hogy e harcosok inkább a futásra, mint a küzdésre gondoltak. - Vegetius lelkes védője e védőfegyverek felvételének így ír:
„Azoknak, a kik a régi fegyvereket igen nehéznek találják, vagy vérezniük vagy védtelen mellel kell meghalniuk, vagy a mi még rosszabb, azon veszélynek tenni ki magukat, hogy fogságba esnek, ha ugyan nem akarják hazájukat futásuk által elárulni. Tehát, hogy egy csekélyebb erőfeszítést elkerülhessenek, inkább barmok módjára engedik magukat lemészárolhatni?

Alig hinné az olvasó, hogy a fenti sorok ama dicső nemzet utódaira vonatkoznak, mely egykor Trébiánál harcolt s 1000 év csatáit mindig hasonló dicscsel kűzdötte ki. A légiók, melyek a római név becsületét a birodalom roppant határain még fentartják, katonai tulajdonaikat mindezek dacára, részben még akkor is megőrizték, midőn a romlás csirái az állami élet szívében már rég elvetve voltak. De a császárok puhasága folytán ők is csakhamar megrontottak, s valóban a Vegitius által adott jellemzéshez kezdettek lesüllyedni. De a barbárok nem voltak álmosak felismerni e gyengeségeket, s nem szalasztották el az időt, s a kedvező alkalmat, hogy abból hasznot is húzzanak.
E korban a rómaiak tartományaiknak a határoktól nagy távolságában bízva, teljes biztosságban vélték magokat a barbárok betörése ellen. E csalódásukból azonban 248 körül, Kr. u. Philippus uralkodása alatt, a góthok betörése következtében nagyon siváron ábrán dúltak ki; s a minden oldalról környező veszélyek lassankint felnyiták szemeiket. A gyáva zsoldosokból álló római légiók elárulták a fontosabb pontokat, s hogy büntetésüket kikerüljék, néha még az ellenséghez is átpártoltak.

Moesia római tartomány lakossága számára nem maradt egyéb főn, mint életüket és vagyonukat nagy pénzösszegek lefizetése által vásárolni meg. Két-három év múlva újból meglátogatták a góthok e tartományt s megsemmisítve a római sereget, Decius császárt megölték. Ez időtől fogva a mindig csak győzelmekhez szokott nagyhatalom csakis veszteségeket és vereségeket kezdett szenvedni és megtanulta, hogy a légióba évről évre minél kevesebb bizalmat helyezhet.
A római gyalogság ez elsatnyulása a tartományokat bekalandozó barbár lovasságnak számos sikerrel felhasznált kedvező alkalmat nyújtott, hogy a lovassági szolgálatnak bizonyos ferde irányú tekintélyt szerezzenek; a miből a rómaiak önszeretetiiket legkevésbé sértő azon balhitre kezdettek jönni, hogy vereségeiket inkább a lovassági fegyvernemnek, és nem a saját gyalogságuk elfajulásának tulajdoníthatják. Abban a mérvben, a melyben ez önámítás lábra kezdett kapni, mind jobban-jobban kezdették figyelmüket a lovasság felé irányozni, felemelték számukat, s hogy helyüket meg fogják állni, mindenek felett bennük helyezők bizalmukat.

Egészen 312-ig Kr. u. tetemesen emelték a lovasság erejét olyannyira, hogy az ez évben Maxentius vezérei és Constantin között vívott csatában Turin közelében, az előbbeni seregének nagy része majdnem csupa lovasságból állott. Ezeknél mind a legénység, mind a lovak nehéz felszereléssel voltak borítva, melyek a test minden mozdulatában ahhoz simultak. Igen nehezek s homlok támadásban majdnem ellenállhatatlanok voltak. A rohamokat e csatában ék alakú tömegben, melynek éle az ellenség felé irányult, hajtották végre. Mindazáltal nehézkeseknek s egykönnyen nem mozgathatóknak kellett lenniük, mert Constantiusnak sikerült ügyes fejlődések és mozdulatok által megoszlásra bírni őket, s ekként meggyengítve, túlnyomó harcászati ügyességgel győzelmet nyerni fölöttük.
Az említett nehéz lovasságnak a keleti népeknél dívott szervezet mintájára kellett szervezve lennie. 351-ben Constantin fia, Constantius a Mursa melletti csatát, ez emlékezetes győzelmet, az által nyerte meg, hogy túlnyomó lovassággal bírt mely fényes, pikkely páncélos nehéz vértesekből állott, és a mely nehéz lándzsáival hatalmas ütemben áttörte a galliai légiók sorait. E szerint Constantin korában a római sereg nagyobb részét a lovasság képezte. Jusztinián uralkodása alatt a byzantin tényleges hadsereg csaknem kizárólag nehéz lovasságból állott.

A barbároknál, kik mindannyian lovon harcoltak, a lovas-szolgálat szintén nagy tekintélyben állt. Belisár hadseregének legkiválóbb részét - épen ezen császár alatt - lovas testőrsége képezte, mely tapasztaltsága, vitézsége és kitartásánál fogva a legválogatottabb emberekből állíttatott össze s már fegyverei és lovai állapotánál fogva is valódi mintacsapatot képezett. A gyalogság e seregnél csak másodrangú szerepet játszott, mert minden bizalom a lovasságban összpontosult. Nagy részük scytha íjakkal volt fegyverezve.

Procopius a következő sorokban a nyilak alkalmazásának védőjéül lép fel, melyeket az akkori tacticusok kicsinylettek:
„Az ilyen lenézés indokolt lehet csupasz ifjoncokkal szemben, kik a trójai mezőkre mezítláb mennek ki, és egy sírkő vagy barátjaik pajzsa mögül kikandikálva, s íjaik húrjait hasuk felé húzva gyenge, hatástalan nyilacskáikat lődözgetik. De a mi Íjászaink lovakon ülnek, melyeket bámulatra méltó ügyességgel forgatnak. Fejők és vállaik sisakkal és pajzzsal fedték, lábaikon vaslemezeket viselnek, s testüket páncéllal borítják. Jobb oldalukon a puzdra, baljokon a kard csüng, s karuk szokva van a tusában lándzsát vagy dárdát forgatni.
Íjaik súlyosak és erősek s nyilaikat minden irányban röpítik előremenetnél, hátrálásnál, előre-hátra s minden oldalra, s oktatva vannak a húrokat nem mellük, hanem jobb fülük irányában vonni hátra; és minden esetre keménynek kell lenni azon felszerelvénynek, mely nyilaik lökerejét kiállja- Ebből kellően kitűnik az akkori lovasság felszerelése és fegyverzete. Nem hagyhatjuk említés nélkül ama körülményt, mennyire sikerült a rómaiaknak utánozni a párthus íjászokat, kiknek harcászatát és fegyver kezelési ügyességét a múlt idők némely harcsaiban oly drágán űzették meg.
De mindezen dolgok: a lovasság nagymérvű szaporítása, fegyvereik súlya, lovaik tulajdonai nem valának elegendők az ingadozó császárság fenntartására. Fegyver, felszerelés és harcászat soha sem fogja megmenteni azt a nemzetet, mely vezérelvek nélkül, kormánytalanul hányatik a viharban, melyből kialudt a hazafi érzület, nemzeti élete kihalt s csakis az önzés és pazarlás szenvedélyei uralkodnak rajta.
A jobbára lovon harcoló, harcias, edzett barbár népek nemsokára elárasztották a római tartományokat, s Déleurópa gazdag, polgárosult országaiból roppant zsákmánnyal tértek meg; míg végre 410-ben, ezerszázhatvanhárom évvel Róma alapítása után bevették a góthok Alarich alatt a büszke császári várost, s a világ úrnője ki lett szolgáltatva a vad barbárok határtalan dühének.
Néhány évvel később Atilla hun király a római birodalmat még ennél is nagyobb veszéllyel fenyegette s lealázó feltételek elfogadására kényszeriti. E fejedelem Germániát és Scythiát uralma alá vetette, hadserege 500,000 harcost számlált, s ama különböző népek seregeiből alakult, melyek öt királyuknak elismerték. A hunokról, kik e sereg leglényegesebb részét képezték, Ammianus Marcillenustól egy igen jó leírással bírunk, kitől tudjuk, hogy ezek épített lakhelyekkel sohasem bírtak, hanem állandóan lovaikon nomádkodván szerte barangoltak, követve nyájaik által, melyek részben szekereiket vonták, s melyeken nejeik és gyermekeik tartózkodtak.

Minden fáradalmakhoz szokva voltak, s egyedüli védelmid az eső és hideg ellen állatbőröket viseltek, apró és rút idomú, de gyorsjárású és élénk lovaikon éltek, a szó szoros értelmében éjjel nappal rajtuk, nyergükben ettek és ittak, sőt még az alvást is jobbára azon végezték. Rohamaikat a harc alatt minden rendszer nélkül, külön tömegekben s különböző vezetők alatt roppant kiabálások közt hajták végre.
Erős ellenállás esetében rendetlenül feloszolva hátráltak, s az első kedvező alkalommal újra visszafordultak. De a gyalog harcolás, erősített helyek védelme és támadása előttük ismeretlen dolgok voltak, s abban soha nem is gyakoroltattak.
Az íjat bámulatraméltó ügyességgel kezelték, s oly nyilakat használtak, melyeknek hegye vas helyett csontból volt készítve, és rendkívüli távolságra tudtak velők lőni. Kéztusára kardot és egy kötélhurkot vagyis u. n. pányvát használtak, mellyel elleneiket magukhoz rántva, védtelenül átszűrtük.

A hunokon kívül még oly nemzetek is megfordultak az Atilla táborában, a kik szaru páncélokat és hatalmas súlyú lándsákat hordtak. Egyébiránt voltak ott segélycsapatok Scythia és Germánja minden népeiből. E hordák élén 451-ben Atilla Galliába tört be és Orleánst ostrom alá vette. Aetius római fővezér és szövetségesei I. Theodrich nyugoti góth király és Sangipán, alán király közeledtére Atilla az ostromot beszüntette, és a Chálons közelében fekvő catalauni mezőkre vonult vissza. A világtörténelem egyik legnagyobb és legdöntőbb csatája itt vívták meg.
Atilla seregének központját személyesen vezényelte, hol a legjobb csapatok voltak felállítva; jobb szárnyát Ardárik gepida király, balszárnyát a keleti góthok királya vezette. Az ellenkező oldalon Aetius a szövetségesek jobb szárnyát, Theodorich király a balszárnyat foglalta el, mialatt a kétes hűségű alánok a középen maradtak.

A két sereg közt fekvő magaslatot, mely előnyös állást nyújtott, a góth király fia Thorismund szállta meg némely lovas csapatokkal. Ez nagy előnyére szolgált Aetiusnak. Atilla, ki e pont fontosságát szintén felismerté, lovas csapatokat küldött ki, a maga részéről annak megszállására. De Thorismund megelőzvén őket, rohamot intézett a hegyről lefelé, s a hunokat minden nagyobb nehézség nélkül visszaűzte. Most Atilla dühös rohamot intézett a római csatavonal ez oldalára, melyet a központ némely legjobb csapatai is támogattak. A rómaiak azonban, kiknek a terep is nagy előnyt nyújtott, állásaikat megtartották és az ellenséget visszavetették. Theodorich a nyugoti góthok hős királya, fényes rohamot intézett az ellenséges jobb szárny ellen.
A lökem rendkívül heves volt; ez alkalommal az agg fejedelem leesett lováról, a midőn ép lovassága élén előre tört s egy kelevész (dobólándzsa) által találva, a rajta keresztül tomboló saját lovassága gázolta agyon. E lovasság ellenállhatatlan erővel mindent széttiporva maga előtt, azután jobbra fordulván a hunok központját oldalban támadta, mely ép az alánokkal kéztusába bonyolódott. Mind a két szárnyon leverve és központján túlszárnyalva Atilla tábora védelme alá vonul vissza, hol lovasai, lovaikról leszállva és fedve a szekérvár által, az ellenséges lovasság rohamait nyilakkal visszaverték.

Atilla még a következő napon is dacosan táborában maradt, kétségbeesett ellenállásra eltökélve. A róna halottak és sebesültekkel volt borítva, mind két részről iszonyú volt a vérengzés. E roppant veszteség benyomása és a még mindig rettentő ellen határozott magatartásának láttára a győzelmes szövetségesek eszélyesebbnek tartották, nem kockáztatni a rohamot a szekérvárra, hanem inkább utat nyitni a hunoknak a visszavonulásra; mi minden háborgatás nélkül meg is történt.
E győzelmet a lovasság vívta ki és noha a hagyományok nem épen világosak, mégis az Aetius által követett terv Scipiónak Elinga melletti harcászatához némi hasonlatosságot tüntet fel. Valamint ez, úgy Aetius is a középen állítja fel a szövetségesek jelentékeny részét, kiknek hűségében nem bízott, mialatt ö a szárnyakra helyezett legjobb csapataival az ellenséges szárnyakat támadja meg. Ellenben Attila, mint egykor Hasdrubál, épen ellenkezően cselekszik, serege legjavát a középen állítja fel, és a midőn szárnyai megveretnek, e csapatok fedezik a visszavonulást s megakadályozzák, nehogy a szenvedett vereség valóságos megsemmisítéssé váljék. E győzelem annyiban is figyelmet érdemel, mert a római császárság által megnyertek közt ez volt az utolsó.

Mi a lovasság történetét a legrégibb kortól kezdve azon időpontig tárgyaltuk, midőn a római birodalom bomladozni s az ókor polgáriasodása megsemmisülni kezdett; hol a megrázkódás és felbomlás, melyeknek természetes következménye a fennálló összes intézmények összeomlása volt, a tudományok, művészetek és az irodalom teljes megszűnte után, lassanként a sötétség és tudatlanság azon századjainak adott létet, melyek a középkor kezdetét jelölik.


Denison György: A lovasság története (A római korszak)