logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az idegen lovasság a római seregben

Mielőtt a római lovasság további történetét tárgyalnék, kívánatosnak látszik a gall, spanyol és németországi lovasságra is egy melléktekintetet vetnünk, mert mind eme népek oly lovas csapatokat állítottak ki, melyek részint mint a rómaiak szövetségesei, részint mint az ellenség soraiban állók, némely heves csatákban nagy dicsőséget vívtak ki. A gallok régi időktől fogva híresek voltak jó lovasaikról. Már Strabon írja, hogy lovasságuk jelentékenyen jobb mint gyalogságuk. Az első időkben ők szinte csatakocsikat használtak.
Livius szerint már akkor, a midőn Ambigatus unokaöccsét Bellovcrást Itáliába küldötte; hogy ott Tarquinius Priscus uralkodása idejében egy telepet alapítson, ennek ugyanis lovakban és emberekben nagy serege volt, mellyel Milano szomszédságában leszállt. Brennus, a midőn 200 évvel később Rómát bevette, ugyanezen szerző szerint, úgy látszik, hogy szintén nagyszámú lovassággal bírt, mely az egész térség fölött elözönlött s az előőrsi, járőri és kémszemlészeti osztályokat nagy sikerrel alkalmazás)

A gallok serege az itáliai betörés alatt Kr. e. 227-ben 50,000 gyalogból, 20,000 lovasból és számos csatakocsiból állott. A gallok sokkal nagyobb értéket tulajdonítottak lovasságuknak, mint gyalogságuknak. Minden eszközt felhasználtak, hogy jó lovakat szerezhessenek s nagy árt fizettek értük. Fegyverzetük kelevész (dobólándzsa) (dobólándzsa) és egy hosszú hegyetlen kardból, néha íjakból is állott; ezekhez még sisakot, pajzsot viseltek, öltözetük bőr tunikából állott, mely testük felső részét fedte, míg lábaik és karjaik fedetlen hagytak. Később még bő nadrágot, ujjas ingeket, s ezek felett tunikát hordtak. A nagy tömeg egész szakált, de a vezetők és nemesek csak bajuszt viseltek.
Későbbi időkben a gallok is felvették a nehéz védőfegyvereket, mert már a vas mell-vértek feltalálását is nekik tulajdonítják, mely nagyon kiterjedt használatnak örvendett. A sisak szarvas-szarvakkal, vagy érctarajú nagy tollforgóval volt díszítve, mely a harcosnak bizonyos ijesztő kinézést kölcsönzött.

A boszorkányok képeivel felcifrázott apró pajzsok is használatba hozattak. A rómaiakat utánozva, a görög kataphrakták nehéz fegyverzetét is csakhamar felvették. Tacitus szerint már akkor a lovasság bizonyos neme „crupellarii” név alatt szerepelt, melyek Rochefort szerint tetőtől talpig teljes fegyverzetbe öltözött katonák lehettek; s igy épen oly nehéz fegyverzetűeknek látszanak lenni, mint a kataphrakták. Azonban ezen „crupellariik” csak néha említik.
Egyébiránt a gallok kevés harcászati ügyességet fejtettek ki. Lovasságuk szokott helye a szárnyakon volt, noha néha kocsik lettek a szélső szárnyakra felállítva. Közönségesen egyetlen harcvonalat képeztek, s úgy látszik, hogy a tartalék alkalmazását nem ismerték. Néha egész seregüket egy nagy tömegbe húzták össze, a pajzsokat egymás fölé és mellé helyezők, s igy egy áttörhetetlen tömböt képeztek.
De a lovasság harcászata körül helyes elvekkel látszottak bírni. A sikert leginkább a rohamok sebességében keresték, melyek rendesen nehéz lovassággal és zárt tömegekben történtek oly célból, hogy az ellenség sorai áttöressenek, és rés nyissák, melyen át aztán a könnyű lovasság az ellenség hátába és oldalába törhetett.

Némely galliai népek akként szervezték lovasságukat, hogy három emberből álló (egy ugyanis a tulajdonképpeni harcos és két segéd, vagyis apród) apró csoportokat alakítottak; a mint ez Pausanias szerint már Brennusnál is alkalmazásban volt. Erre azon gondolat szolgált alapul, hogy ha a főharcosnak lova megöletnék, segédjei egyikének lovára ülhessen, és ha ő maga esnék el, úgy egyik segédje az ő lovára. E szervezetben volt megvetve alapja a későbbi úgynevezett „lándzsa” (lance vagy „lance fournie“) szervezetnek a középkori lovagoknál. E három emberből álló apró osztályocskákat „trimaeresie“-nek nevezték.
Hannibál seregében nagy számban voltak gall segédcsapatok, melyeknek nagy részét ép azon lovasok képezék, kik, amint láttuk, az itáliai hadjáratban fontos szolgálatokat tettek.
Caesar maga közvetlenül azután, hogy a galliai parancsnokságot átvette, nagy erőfeszítéseket tett, hogy egy erős lovasságot szervezhessen, melyet lassankint 4000 főre emelt fel. Ezek kizárólag a szövetséges gátlókból alakíttattak, kik iránt azonban nem viseltetett feltétlen bizalommal, mert az Ariovisttal történt találkozás alkalmával, melyre a megelőző megállapodás szerint csak 500 lovas volt vihető, a 10. légió megfelelő számú kiválogatott gyalogjait ültette e szövetségesek lovaira és vitte magával. Ellenben az Ariovist ellen vívott későbbi csatában e lovasságot az üldözésben nagy sikerrel alkalmazta, mely alkalommal ezek 50 mértföldnél nagyobb utat tettek és a hátráló germánoknak nagy károkat látszottak okozni.

A galliai háborúban Caesar lovasságát 10,000 főre szaporította, melynek egy része gerusiai, spanyol és numida segélycsapatokból állott; de a nagyobb részt mégis a gallok szolgáltatták, a mint az egyébiránt hosszú idő óta minden római seregnél igy történt. Így Lucullusnál is, a mint fentebb láttuk, a Tigranocerta melletti csatában egy gall lovas csapat szolgált.
Vercingetorix gall vezér, a Caesar ellen támasztott felkelés fővezére, lovasságát nagy méretekben alkalmazta, s e fegyvernem értékesítése és hasznosítása tekintetében említésre méltó értelmiséget tanúsított. Caesar maga Írja, hogy ő mint a galliai felkelő népsereg legfőbb vezére, mindenek felett egy derék lovassereg teremtésére fektette a fősúlyt.
Két-három könnyű siker után, melyet Caesar csakis rohamos sebességű menetei által érhetett el, Vercingetorix hadi tanácsot hívott össze és tervét előterjesztő, miszerint a rómaiaknál jóval túlnyomóbb számú lovasságát nem egy általános harcban akarja alkalmazni, hanem egyszerűen csak arra lenne ez felhasználandó, hogy az országot Caesar hadállásai körül elpusztítsa, minden élelmezési csapatot elvágjon, az összes élelmi anyagot megsemmisítse, falukat leégessen, s egyáltalán az egész országot kietlen pusztává változtatván át s a római sereget ekként a lovasság áttörhetlen sorompója közé helyezvén, az éhhalániak szolgáltassa át.)

E javaslat elfogadtatott, s jó ideig tényleg követtetett is. Húsz falu és város egyetlen nap alatt a lángok martalékává lett, és ha a gallok tervüknél megmaradnak s azt minden tekintet nélküli eréllyel keresztül is viszik, a mint azt a legújabb időkben az oroszok 1812-ben saját fajuk ellen foganatba vették, úgy az eredmény minden kétségen felül Caesarral szemben is éppoly végzetes leendett, mint az 1812. hadjárat Napóleonra nézve az volt.
De Vercingetorix akarata ellenére sem akadályozhatá meg Avaricum megkímélését s igy mindjobban a hadműveletek felé sodortatott. De a büntetés hamar bekövetkezett. Avaricum meghódítva és lakosai közül 40,000 legyilkolva lett. Vercingetorix csakis 15,000 lovast küldhetett ki az élelmi szerek megsemmisítésére, és a helységek felperzselését tovább folytatta.

Caesar, ki a fenyegető veszélyt felismervén, kényszerítve látta magát mindjobban közeledni a római povinciákhoz, mint egyedüli működési alapjához. Vercingetorix természeténél fogva nyugtalan lévén, azt hitte, hogy Caesar serege meg van verve s egy döntő csatát merészelt, melyben azonban roppant vesztességgel leveretett. Erre Alesiába vetette magát, melyet abban az időben bevehetetlennek tartottak és ott várta be a támadást. Caesar csakugyan elhatározta, hogy megszállja ezt a helyet, s hatalmas ellensáncok emelése által minden külső közlekedéstől elzárva éhhalálnak adja martalékul, vagy megadásra kényszeríti.
Vercingetorix most is ügyesen tudta alkalmazni lovasságát. Mielőtt Caesar végleg készen lett volna a bezárással, 15.000 lovast a végből küldött ki, hogy a rómaiakon magukat áttörve, egy Alesia felszabadítására alakítandó hatalmas felmentő sereg érdekében működjenek.
E kitörés minden nagyobb nehézség nélkül végre is hajtatott.

Caesar ez idő alatt 10,000 lovast toborzott a germánoknál és gyalogságát 70-80,000 emberre emelte. E sereggel aztán, a várt ellenséges felmentő sereg elleni biztos védelem szempontjából még újabb körsáncokat is emeltetett és a midőn a felmentő seregek megérkeztek, e vonalok már oly erősek voltak, hogy megtámadásukra alig lehetett gondolni, és igy Alesia minden segélytől elvágva, magát feltétlenül megadni kényszerült. Ha Vercingetorix első tervét keresztül viheti, vagy más ellennel, mint Caesarral lett volna dolga, bizonyára egészen más alakot ölt a galliai felkelés. A germánok kiválóan harcos nép voltak.

Főerejük minden esetre gyalogságból állott, noha lovasságuk is volt. Védőfegyverekkel felszerelésük nagyon hiányos volt, ruhájuk állatbőrökből készült minden tetszetős alak nélkül és az egész test befedésére nem volt elégséges olyannyira, hogy ámbár hideg égalj alatt laktak, mégis majdnem félmeztelen jártak.
A gyalogság és lovasság felszerelése mondhatni ügyanaz volt. Fonadék-műből készült pajzsokat hordtak, mely kirívó színekre volt festve, néha kerek, de jobbára hosszúkás alaknak voltak, a lovasság pajzsa rendesen nagyobb volt mint a gyalogságé. Noha a rómaiakkal vívott gyakori harcaikban, a foglyokká tett vagy elejtett római legénységtől fegyvert és felszerelési cikkeket néha zsákmányoltak és a szomszéd, úgy a római államokból náluk sokszor megfordult és jól fogadott kereskedőkkel érintkeztek is: védőfegyvereik javítása érdekében sajátságos módon mégsem tettek semmit, mert például a mell vért és sisak csak ritkán, vagy egyáltalán nem volt náluk használatban.

Támadó fegyvereik egyszerűen a „framea" nevű lándzsából vagy kis dárdából állott, melyet élesre fent kis vas hegyei láttak el. Jobbára szúrásra, néha hajításra használták. E fegyvert csakis annak volt szabad viselni, kit már előzőleg méltónak Ítéltek fegyverviselésre úgy, hogy ha az ifjú oly időkort ért el, hogy a harcosok sorában helyt foglalhatott, a rokonok vagy főnökök egyike nyilvános gyülekezetben átnyújtotta neki a frameát. E nyilvános cselekmény harcossá avatta az illetőt, s úgy látszik, egyszersmind szavazási joggal is felruházta a tanácskozásokban mert a közérdekű tanácskozásokban mindig fegyveresen jelentek meg.
A german lovak nem voltak valami kitűnőek, az sem volt szokásban, mint például a gátlóknál, hogy drága lovakat vásároljanak. Megelégedtek saját hazai fajukkal, melyeket meglehetősen szánandó kinézésük dacára, mégis elég használhatókká tett a szüntelen edzés és gyakorlás. A german lovasok a régi rómaiak példájára, gyakorta leugortak lovaikról és gyalog harcoltak; lovaik szokva voltak lovasaik visszatértéig nyugodtan maradni. Sem párnát, sem takarót nem használtak, s bámulandó ügyességgel ugrottak lovaikra. A párnák alkalmazását lovaglásnál gyávaságnak s bizonyos szégyenítő asszonyoskodásnak tekintették.

Egy ilyen eset fordult elő Caesarnak Kr. e. 55-ben a suevek ellen, (kik nagy számmal törtek Galliába) vívott harcában, hol a Maas közelében 800 german és 5000 római lovas közt ütközet fejlődött ki. A jóval túlnyomó ellenséges erő szemlélete semmi befolyást nem látszott gyakorolni a germánokra, hanem azonnal támadásra indultak s a gall lovasságot rendetlenségbe hozták, azután leugorva lovaikról, gyalog harcoltak lovas elleneikkel, lerántották őket lovaikról, a lovakat leszúrták s igy az egész csapatot megfutamították.
Caesar lovassága ez alkalommal nagy száma dacára is teljes vereséget s nagy veszteséget szenvedett. E harc annyira lehangolta a lovas csapatot, hogy másnapi előnyomulása alkalmával csakis a harmadik harcvonalban volt felállítható.

Midőn 58-ban Kr. e. Arovist Caesar ellen Galliában hadat viselt, a seregében levő 6000 lovas mellé, kölcsönös támogatás céljából, ugyanannyi gyalogot rendelt. Ha egy lovas megsebesülve lováról lebukott, a gyalogok körül fogták és megvédték őt; s ha a ló nem volt megsebesülve, még egyik rá is ült. E gyalog emberek rendkívüli ügyességet tanúsítottak; a ló sörényébe kapaszkodva képesek voltak azt sebes futtában is követni. E fegyvernem igen előnyösen működött a lovas harcokban kitartása; és ügyessége rendkívüli, s fegyverzeténél fogva csakis közel harcra volt alkalmas.
A későbbi gallai hadjáratok alatt, midőn Vercingetorix egész nemzetét; fellázította Róma ellen, Caesar - tekintettel lovassága minőségére - szükségesnek tartotta más szövetségesek után nézni. Ennek folytán már az 52-ben vívott Neuvy melletti ütközetben, 600 germán lovasa volt Caesarnak, kik a hadjárat megnyílta óta nála szolgáltak. Commentárjaiban megemlíti, hogy Vercingetorix lovassága ezeknek nem tudott ellenállni, hanem leveretve, főseregükre vettetett vissza. Azonban Caesar ezen germánokat mint tartalékot csak is akkor alkalmazta, ha már a harc a saját és az ellenséges lovasság közt egy ideig ingadozott; és igy kétséges volt, vájjon a siker nem inkább egy ily friss csapatnak a válság percében való megjelenése, mint azáltal idéztetett volna elő, hogy a german lovasok másképpen is kitűnő katonák voltak.
Tekintettel a gall lovasok és könnyű gyalogok nagy túlerejére, melyek őt az ellenséges földön körül rajzoltak, és azon körülményre, hogy a római provinciákból, vagy Itáliából lehetetlen volt bármi lovas csapatokat is segítségül kapni; Caesar felhívásokat intézett az előbbi évek alatt általa meghódított galliai tartományokba, hogy lovasságot és könnyű gyalogokat küldenének.
Ez megtörtént, de a csapatok megérkezésükkor nyomorúságosán néztek ki, különösen a lovak, melyeknek nagy része teljesen hasznavehetetlen volt. Caesar nagy erőfeszítéseket tett, hogy a bajon segítsen és minden más lovat, melyet más csapatainál, a tribunoknál vagy egyéb tisztek és veteránoknál talált, eme lovasság alá adott; azonkívül, a honnan csak lehetett, lovakat szerzett ellátásukra. Az eredmény annyira kielégítő lett, hogy nemsokára nagyszámú, szolgálatképes lovasból álló german csapatot állíthatott ki, melynek erejét alexandriai Appianus 10.000 emberre teszi.

Későbbi időkben, midőn a rómaiak támadó hadjáratokat folytattak a germánok ellen, melyek 200 évig tartottak, az ügyesebb ellenféllel vívott állandó harc, ez utóbbiakat némi hadtapasztalatra vezető. Lassanként teljes védés támadó-fegyverzettel bírtak, harcászati rendszerüket megjavítják, úgy, hogy a háborút már nem mint elébb csakis védelmileg, hanem támadólag is folytatták. Minek következtében hadi tevékenységük oly jelentékeny fejlődésnek indult, hogy teljesen jogosultnak látszó azon igény, hogy a germánok, minden más nemzeteknél sokkal nagyobb mérvben járultak a nyűgöt római birodalom gyengítéséhez, megbuktatásához.
A góthok a nagy germán népcsalád egyik tagját képezték s nagy hadi hírre tettek szert. Míg a nyugati góthok kevés lovasságot tartottak, azalatt a keleti góthok számos ily sereg felett rendelkeztek. Midőn az utóbbiak királya Nagy Theodorich Kr. u. 489-ben Itáliát megrohanta, jeles lovasság felett rendelkezett, melynek katonai nevelését és kiképeztetését északi Olaszország meghódítása után, annak fővárosa Ravennában, egy teljesen bevégzett rendszer szerint vitette keresztül.
Fiatal katonái előtt maga is jó példával járt elől, s nemcsak a kard és lándzsa forgatásában, hanem a hajitó fegyverek használatában is, melyeket már kezdettek elhanyagolni, gyakoroltatta őket. Szüntelen gyakorlatokat, szemléket tartott, hogy működésükről magának meggyőződést szerezzen. Eredetileg a többi germánokhoz hasonlóan, vadbőröket viseltek, lándzsa és pajzsot hordtak, de később más különféle fegyverek, mint kardok, íjak és csatabárdok is jöttek használatba.

A vandálok, egy más germán néptörzs, csakis lándzsát és kardot használtak és Afrika meghódítása után kizárólag lovon harcoltak, hogy az illető tartományokat annál gyorsabban áthaladva kipusztíthassák. Már Íjászokat is tartottak zsoldosokul, s a Genserich-féle rablóhadjáratok után nagyszámú lovakat, sőt számos hajót is vittek magukkal. Ha partot értek, kikötöttek s azután lovaikra kapván, az egész tartományt elárasztották, mindenütt romlást és pusztulást terjeszt. Miután hamarjában mindent összeraboltak, visszatértek hajóikra.
A frankok eleinte kizárólag gyalog küzdöttek. Miután azonban hóditó hadjárataikban a lovasság értékét meg kezdették ismerni, a galloktól egy csapat segéd-lovast, fogadtak fel. Nem lehet bebizonyítani, hogy 486-ban Kr. u. a Soisons melletti csatában lovassággal bírtak volna, ellenben a germánok felett Kr. u. 496-ban Talbiacum (Zülpich) mellett nyert csatában Clodvig lovasai élén harcolt. A későbbi években utódjaik némely csatáit is a gall zsoldos lovasság dönti el.

A spanyol lovasság.
A spanyolok, a mint az az ókor csaknem valamennyi népeinél szokásos volt, vashegyű lándzsát hordtak, mely tulajdonképen kézben való szúrásra, s csakis szükség esetén alkalmaztatott hajításra. Ezen kívül egy sajátszerű alakú, vágásra és szúrásra alkalmas kardot, melyet úgy látszik, ők találtak fel, legalább Polybius, a korabeli római légiók fegyvereinek leírásánál, mint olyant kizárólag spanyol kardok elnevezéssel jelöl meg.5) Még a tőr is alkalmazásban volt náluk.
Védőfegyvererük sisakot, mely áll alá erősített szem-vassal, tollakkal vagy lószőrrel díszített tarajjal volt ellátva, erős mellényt, bőrből készült ingvállat és húrok vagy állatbőrből készített pajzsot hordtak.
A spanyol lovasság bizonyos részénél szinte szokásban volt, úgy mint az már a germánoknál említve volt, a lovas mögé a lóra gyalogokat ültetni, ha arról volt szó, hogy bizonyos fontosabb pont gyorsan eléressék. Azután a gyalogok leugrottak, s mind a két fegyvernem egymást kölcsönösen támogatva küzdött. Hogy azonban a tán nagyon szorított gyalogságot azonnal támogathassák, a lovasok megszokták lovaikról egyidejűleg leszállni és gyalog is harcolni; lovaik azalatt egy a kantárszárakhoz erősített, gyorsan a földbe verhető csövekhez voltak kötve.
Ugyanaz a gondolat ez, mely az újabb időben a „voltigeurs“ csapatok felállításában találta megtestesülését, mely 1804-ben a bolognai táborban levő francia seregnél oly célból, hogy e rendszer szerint legyen egy csapat kiképezve és begyakorolva, behozatott volt. De e kísérlettel csakhamar felhagytak.

Hannibál, midőn Itáliába vonulandó Spanyolországot elhagyta, egy csapat spanyol lovast vitt seregében magával. Ezek mell vérttel és lovaik rudas zablával láttattak el, mint az a Ticinó melletti csata leírásánál meg van említve. A spanyoloknál szokásban volt a lovasságot a hátsó harcvonalba helyezni s mint tartalékot alkalmazni oly esetekben, midőn a gyalogság valami eredményt vivott ki, vagy a rendetlenségbe jövő ellent megrohanni, vagy azt leveretése után üldözni kellett.
Livius biztosit, hogy Hannibál spanyol lovassága gyakorta még a numidákat is felülmúlta; ezzel szemben azonban ki kell emelnünk, hogy a spanyol lovasság általánosságban sem a kárthágói, sem a gall lovassággal nem állott egy színvonalon. De gyalogságuknak kitűnőnek kellett lenni, legalább a római vezér Quintus Sertorius őket a római légiók fölé is helyezi, különösen erődített helyek védelménél.


Denison György: A lovasság története (A római korszak)