Míg Julius Caesar galliai és britanniai hódításait folytatta s nagy tartományokat kebelezett be a római birodalomba; az akkor ismert világ ellenkező határain egy másik hadjárat volt folyamatban, melyhez szintén megkísérték a rómaiak hatalmukat ebnek legtávolibb határáig vinni. Azonban a mily nagy volt Caesar dicsősége nyugaton, oly nagy volt keleten a Crassust sújtó baleredmény.
Crassus e leveretése valóban a legnagyobb csapásnak tekinthető, mely á római fegyvereket a cannaei rettenetes napok óta valaha érte, és különösen feltűnő körülmény az is, hogy a rómaiak második nagyobb balszerencséjét is, mint az előbb, egyedül és kizárólag a túlnyomó ellenséges lovasság idézte elő. A parthusokat ugyanazon terv vezette, mint Vercingetorixot, ki azonban képtelen volt azt keresztül vinni; ugyanis örökösen nyugtalanítani az ellent lovassága által.
Crassus Kr. e. 63-ban hét légióból álló seregével 35,000, gyaloggal, 4000 lovas és 4000 könnyű csapatokkal Parthiába tört. A helyett, hogy a hegyes és barátságos lakosságú Örményországban nyomult volna előre, a hol csapatait is nagyobb sikerrel alkalmazhatja; esélytelenűl Ceugmánnál átlépvén az Eufratest, útját Mesopotánia nagy sivatagjai felé veszi, hol a parthus lovasság, mely az ellen főerejét képezte, a terület minden előnyeit felhasználhatta.

Urodes parthus király tábornokát vagy hadnagyát Surenát Crassus ellen küldötte, míg ő Armenia felé intézett egy betörést, melynek királya Artavasses épen Crassussal volt egyesülendő. Suréna serege kizárólag lovasságból állott. Egyébiránt ez nem volt általános szabály a parthusoknál; mert seregük mégis 4-5-ször több gyalogságból, mint lovasságból állott; de a király személyesen akarván Örményország ellen menni, természetesen egész gyalogságát magával vitte; és csak is lovasságát hagyta kitűnő vezére alatt, ki azt, ha egyátalán harcra kerül a dolog, csakis nyílt téren, tehát a fegyvernem alkalmazására nézve kiválóan kedvező terepen fogja alkalmazni.
Suréna serege nehéz és könnyű lovasságból állott. A nehéz lovasság egészen mint olyan volt felszerelve; bőrből készült mell-vértek és láb-borítókkal, melyek bronz vagy vas-pikkelyekkel erősíttettek meg; fényesített vassisakot viselt, de pajzs nélkül, mely fegyver a többi védőfegyverek mellett úgyis feleslegesnek mutatkozott. Ehhez egy nehéz szerkezetű és hosszú lándzsát, mely a kor legtöbb népeinél divatos volt, s a római könnyű fegyverek felett tulnyomósággal bírt. Ezenkívül rendkívüli nagyságú íjakat és nyilakat hordott, mely utóbbiak a közönséges vértezetet áttörték s oly sebes röptűek voltak, hogy az ember csak akkor vette észre halálos hatásukat, a midőn elesett; és végre oldalukon a közel harcra szánt rövid kardot vagy tőrt viseltek. Rohamaikat zárt sorokban és teljes futamban szokták keresztül vinni; miután lándzsáik. Erejére és lovaik rohamosságára fektették a fősúlyt. Lovaik szintén nehéz felszereléssel voltak ellátva, főés mell-vértekkel ugyanazon pikkely páncélból, mint gazdáik; azonkívül oldalaik is fedezve voltak.

A könnyű lovasság, mely a harcban és azonkívül is a lovassereg főrészét képezte s rendkívüli tevékenységet fejtett ki, egészen ellentéte volt a nehéz lovasságnak. Kitűnő lovasokból állott, kik már kora ifjúságuk óta megszokták, hogy ember és ló ugyanazon gondolat által vezettetve, egy és ugyanazon testet képezzenek. Mozgékony és gyors lovaik, csak fejboríték által védve, egyetlen kantárszárral vezettettek; egyébként mondhatni, hogy majdnem felszerelés nélküliek voltak.
A lovasok öltözete egyszerű tunikából és nadrágból, s fő fegyverük egy szokatlan nagyságú íjból s visszgamós nyilakkal telt puzdrából állott, mely előbbit legnagyobb könnyűséggel és erővel, úgy álló helyből, mint előnyomulás és hátrálás közben nagy ügyességgel kezelték. Ennek megfelelő volt harcászatuk. Anélkül, hogy kéztusába elegyednének, körül rajzották minden irányban elleneiket, vissza száguldottak, ha az rohamra jött, előre ugrottak, ha az hátrált és egyetlen pillanatig sem hagyták nyugton, ha megállapodott; ekként mindig jelen lévén, de soha meg nem ragadtatván, elleneiket nyilaik záporával elárasztották, míg az képtelen lévén egy ily harcászat ellen valamit tenni, halálra fárasztva száz sebből vérezve, végre tönkre jutott.

Miután e harcmód roppant mennyiségű nyilakat igényelt, azokat nagy készletekben tevék és kocsik szállították a sereg után úgy, hogy a harcban könnyen el lehetett őket íjakkal látni, ha készletüket már kilövöldözték. A könnyű lovasság az íjakon és nyilakon kívül még kardot s egy övben tartott kést is viselt.
A Suréna vezérlete alatti lovasság számát egy régi történész sem jegyezte fel. Plutarch roppant számúnak írja; Velleius Paterculus megszámlálhatlan sokaságuknak. Rawlinson ezen szerzőkre vonatkozólag az általa irt „Párthi a történelme” című művében megemlíti, hogy kevéssel később Antonius ellen 50,000 lovast állítottak ki; a miből ö egészen természetes következtetéssel, a Crassus ellen mozgásba hozott haderőt 40- 50,000 lovasra teszi.

Az Eufraton való átmenet után előre küldött kémszemle lovasságától értesül Crassus csakhamar, hogy noha egyetlen parthust sem láttak, de számtalan lovas csapatok nyomait fedezték fel, a melyek kitérni látszanak. Már az euphráti átmenet után 4-5-ik napon, midőn a sereg víztelen pusztaságokon a nap perzselő heve alatt tovább haladt, az ,említett kémszemle-csapatok töredéke azon jelentéssel tért vissza, hogy megtámad Lalván társaik mind megölettek, s ők is csak roppant erőfeszítések után menekülhettek. Tudatták, hogy az ellenség nagy számú és igen bátor. E hírekre Crassus hadseregét azonnal csatarendbe állítgatta egyetlen vonalba, közepén a gyalogság, a szárnyakon a lovassággal. Csatavonalát a mennyire csak lehetett, megnyújtotta, hogy a teljes bekerítést megnehezítse, később azonban, látszólag annak felismerése folytán, miképp egy oly túlnyomó lovassággal szemben a túlterjeszkedés nem sokat használna, harcrendjét eszélyesen megváltoztatva, légióit zárt alakzatban sorakoztatta.
Plutarchos leírása a Crassus által felvett harcalakzatról nem eléggé világos; mind azáltal legvalószínűbb, hogy serege három részben, mindenik 24 cohors-sal állott fel, melyből mindenik 12. egymásnak hátat fordítva, előre és hátra is arcvonalat mutatott és igy egy zárt egyenszöget képezett. E három nagy tömeg közt és a szárnyakon a lovasság és a könnyű csapatok voltak felállítva. A fiatalabb Crassus, ki nagy kitüntetéssel küzdött Caesar alatt Galliában s e hadjárat alatt atyjához csatlakozott, az egyik, Cassius, Caesar későbbi gyilkosa pedig a másik szárnyat vezényelte, mialatt maga Crassus a középet vezette. Ily rendben folytatta a menetet egész a Belik vagy Belissus vizéig, melyben a szomjas katonák a forró sivatagon tett erőfeszítések után szomjukat elolthatták.
A tisztek nagy részét magához hívatta Crassus, elrendelte, hogy a következő reggelig a folyam partján tábort üssenek; de Publius Crassus egy fiatal lovastiszt türelmetlenségétől tüzelve a lovasság erélye által, melyet vezényelt, rábírta atyját a támadás rögtöni megkezdésére. Az ifjú Crassus heve által elragadtatva, csapatának azon a helyen, hol épen állott, csak rövid pihenőt engedve, harcias türelmetlenségében azonnal fokozott gyorsasággal megkezdte az előnyomulást.

Suréna várt reá, de csak is egy részét mutatandó seregének, könnyű lovasságát állította elől, s hogy a nehéz fegyverzet fénye fel ne tűnjék, azok mögé a nehezet. Amint a római sereg a harckörbe ért, egyszerre felhangzott a parthusok baljóslatú üst és dobpergése, az acél fegyverzetű lovasok feltűntek s csiszolt acél sisakjaikon és vértjeiken megtörtek a nap sugarai. Arcvonaluk előtt lovagolt Surena csata lován, karcsú, büszke és hatalmas szép alak, és nagyságra nézve egy fővel nagyobb a többi pharthusoknál.
Noha csak 30 éves, mégis kitűnő vitézsége által híres az övéinél. Plutárchos azt mondja, hogy csaknem asszonyias szépsége nem látszott oly sok bátorságot rejteni, mint a minővel valóban bírt. Murát, Dundehoz és más híres lovas tábornokhoz hasonlóan, nagy udvarlónak kellett lennie, a legfényesebben volt öltözve, arca festve s haja közepén kétfelé választva omolt vállaira.
Eleinte azon szándékban látszott lenni, hogy nehéz fegyverzetű lándzsával kezdi meg a rohamot, valószínűleg azonban megpillantván a büszke római légiók jelentékeny mélységű és ellenállási erejű zárt felállítását s tudva annak rendkívüli szilárdságát; nem mert egy átalános rohamot kockáztatni. Lovassága tehát kikanyarodott s a rómaiakat minden oldalról körül fogta. Grassus Íjászait és könnyű csapatait támadásra rendelte. Ezeket azonban a párthus lovas íjászok fogadták, kik oly nyílzáport árasztottak reájuk, hogy egy pillanat alatt hátra, a zömre visszavettettek.
A parthusok erre elkezdek mindenütt körűi özönleni a rómaiakat s a nyilak egész fellegével árasztják el őket, melyeket oly biztosan és ellenállhatatlan erővel lőttek ki nagy íjaikból, hogy sisakot, mellvértet és lábvasakat széttörve, borzasztó sebeket ejtettek.

A rómaiak helyzete valóban kétségbeejtő volt. Ha rohamot tesznek előre, elleneik visszahúzódnak a nélkül, hogy halált hozó nyilaik rettenetes zápora csak egy perezre is megszűnnék; ha ellenben előbbi csataállásukba térnek vissza, úgy is elárasztja őket a szörnyű nyíleső. Egyetlen reménysugárt még csak az adhatott, hogy elleneik lassankint kifogyva tán lövédékeikből, nyugtot hagynak nekik. De e remény is meghiúsult; mert láthatták, hogy a tegzeiket kiürítő első vonal lovasai másoknak csináltak helyet, mialatt maguk visszavonulva puzdráikat a hátsó harcvonalban a tevéken készen tartott készletekből újra megtolták.
Crassus kétségbeesésében engedélyt adott fiának, hogy a csapatok egy részével előtörve, utat nyisson.

Az ifjú Publius 1000 galliai lovast, kiket Caesar küldött volt, 300 más lovast és 500 Íjászt vett magához s még 8 cohors gyalogságot, s ezekkel merészen az ellenségre tört. Ez rögtön hátrálni kezdett részint, mert nem volt kedvére a kéztusa, részint azért, hogy igy e külön szakadás minél jobban elvonja az ifjú Crassust a főseregtől. Es ezt a céljokat el is érték. A fiatal római abban a hitben, hogy fényes győzelmet arat, gyorsan követte őket, s ily módon jókora távolságra távozott atyjától, s egészen eltűnt a fősereg Útvonalából.
A parthusok ekkor rögtön visszafordultak s arcvonaluk elé állitván nehéz lovasságukat, megakadályozták elleneik előnyomulását, könnyít csapataikkal pedig körül vették a rómaiakat. A rómaiak még jobban összezárkóztak, s küzdöttek a hogy tudtak, de helyzetük tarthatatlanná vált. Ismét minden irányból nyílzápor hullott reájuk, a harcosok egymás után dőltek ki szakadatlanul a sorokból, s a testükből kiálló nyílvesszőkkel haláltusák közt terültek el a homokon. Midőn aztán Publius Crassus embereit a nehéz lovasság megtámadására bíztatja, azok feleletűl pajzsaikhoz szegzett karjaikat, földhöz szegzett lábaikat mutatták, bizonyságául annak, hogy sem harcolni, sem futni már nem képesek. Lovasságát mind a mellett rohamra vezette ugyan, de ezek könnyű és rövid kelevészeikkel (dobólándzsa) nem sokat árthattak a nehéz fegyverzetű és súlyos lándzsájú párthusoknak.

A gallok mégis nagy vitézséggel harcoltak, megragadva a barbárok lándzsáját, lovaikról a földre rántották őket, hol azok nehéz fegyverzetük súlya alatt alig mozoghattak. Némelyek kétségbe esve, hogy rendes fegyvereikkel semmire sem tudnak menni, leugráltak lovaikról, s a párthusokra vetvén magukat, alulról szúrták le őket, hol kevésbé voltak a vért által fedve, s így a lovast lovával együtt elejtek, nem ritkán alá temetve magukat is. Végre megkísértették azt is, hogy a fősereghez visszatérhessenek, de csakhamar belátván ennek lehetetlenségét, egy halmon foglaltak állást. Lovaikat középre véve, erősen egymáshoz zárt pajzsaikból kört képeztek, azon reményben, hogy igy majd megmenekednek.
Hasztalan volt minden! A már súlyosan megsebesült fiatal vezért némely tisztjei felszólították, hogy futás által meneküljön s fedezetére felajánlották magukat. De a fiatal rómainak csak az volt a válasza, hogy nincs oly rettenetes halál, hogy oly sok derék férfiút, kik az ö biztossága végett küzdenek, cserben hagyjon. Egyébiránt tetszésükre bízta a menekülést s formaszerű elbocsátást adott nekik, s azután megparancsolván pajzsvívőjének, hogy ölje meg őt, mellét kitárta és meghalt. Emberei vitéz ellenállás után hullottak el s a 6000 válogatott harcost számláló csapatból csak 500 fogoly maradt meg, a többiek ott feküdtek a csatamezőn.
Ez az egész szomorú játék alig két-három óráig, tartott és csakhamar örömrivalgások és győzelmi dalok között látta Crassus a párthusokat visszatérni, mely körülmény fia sorsa feletti növekvő aggodalmát még jobban fokozta. Végre minden kételye eloszlott, midőn a bajnok huszártiszt pikára tűzött levágott fejét a megrettent római csapatok arcvonalaik előtt meghordoztatni látták.

A parthusok hasonló élénkséggel újból megtámadták a légiókat, melyek folytatták a harcot s konok ellenállást tanúsítottak, a páncélos parthusok dárdaszúrását s a hajitó fegyverek záporát bátran állnak ki, a legkisebb remény nélkül, hogy magukat megvédhetik, vagy hogy elleneiket ártalmatlanokká tehetik. Így telt el a nap megszakítás nélküli gyilkolásban, midőn az éj némi nyugalmat adott a széttépett hadaknak.
A parthusok szokások szerint a rómaiaktól jó távol vonultak táborba, s így alkalmat nyújtottak a rómaiaknak, hogy azonnal a közel levő Carrhae városba vonuljanak vissza. Onnan a legközelebbi éjen tovább folytatták hátrálásukat, de már a következő hajnalon újból megtámadtattak; mindazáltal, noha nehéz veszteséggel, egy halom védelme alá menekülhetnének, hol Suréna megadásuk céljából alkudozásokat kezdett. Az ezen célból történt találkozás alkalmával kifejlett harcban az idősb Crassus is megöletett. Ekként végződött a parthus hadjárat! Abból a 40,000 emberből, kik az Euphrátot átlépték, 20,000 leöletett, 10,000 foglyul esett, s csak is egy negyed rész 10,000 hajthatta végre a visszavonulást.

A lovasság hasznos voltáról ennél fényesebb példát nem könnyen szolgáltat a hadtörténelem vagy legalább nem egy másodikat; a hol csakis és kizárólag lovasság, a többi fegyvernemek minden támogatása nélkül, ily roppant eredményt ért volna el valaha. Meglepő, mennyire méltányolni tudták a Parthusok a lovasság helyes alkalmazásának nagy értékét, és mennyire értették két tényező fontos előnyeit kiaknázni : ugyanis, a mozdulatok gyorsaságát és a távfegyverek hordképességét. És valóban e két tényező helyesen felfogva és ügyesen alkalmazva tényleg mindig biztosította az eredményt.
A párthusok e győzelem által megszerezték a rómaiak becsülését, s tényleg ők képezték az egyetlen gátat, mely a római uralomnak kelet felé határt vetett. A Crassus seregét ért szerencsétlenség nagy benyomást tett Rómában. E korszak római történészei bosszankodva ismerik el a párthokat egyedüli vetélytársaiknak s a második világhatalomnak.

Es valóban a felduzzadt lovassági áradatnak visszanyomó hatása érvényesül és a párthus lovasok győzelmes hazájuk fennlobogó zászlóit Syria és Kis-Ázsia szélső határáig viszik, a midőn a római légiókat az aegei tenger és a Hellespont partjáig nyomják vissza, oly annyira, hogy Kis-Ázsia egy teljes évig urat cserélt s Párthia emelkedett felette uralkodó hatalomra.
A két nagy állam hadserege közt fennforgó csekély harcászati különbségek ily nagy eredményt hoztak létre. A rómaiak rögtön felismerték gyenge oldalukat, s azonnal ellenrendszabályokhoz nyúltak. Ventidius, egy tehetséges vezér, ki a párthusokra csapást mért, a midőn nyilaikkal szemben egy hasonló, ha nem is túlnyomó hajitó fegyver rendszeresítésének szükségét felismerte, s igy egy erős parittyás hadtesttel látta el magát. Ez által és az uralgó tereprészek ügyes elsáncolása folytán, valamint a hadvonatok felhagyása mellett hadmozdulatai által győzelmet aratott a párthusok felett, de győzelmét részben ama körülménynek is köszönhető, hogy parittyásai az ellent nagy hatással szorították, részint pedig azon véletlennek, hogy a párthus király fia, Pacorus, ki az ellenséges sereget vezénylő, a csata döntő perezében elesett.

Ez az esemény fordulópontot képez; mert ez óta a párthus királyok hatalomköre újból országuk régi határai közé szoríttatott vissza, s a római sasok az Atlanti tengertől újból az Eufrátesz vizéig szálltak. Ezt az eredményt, mint említve volt, e római vezérnek a szervezet, fegyverzet és íiarcászat terén foganatba vett javításai idézték elő. A párthok gyér soraival és hajító fegyvereivel szemben erősebb lovasság s egy tekintélyes számú könnyű parittyás csapat lép fel; és ez utóbbiak, hogy minden lehető előny felhasználhassák s hogy a hajító fegyver kellő hordtávval és lökerővel bírhasson, kő helyett még ólom golyókkal is elláttattak.
Midőn később Antonius Párthiába tört, lovasserege 10,000 galliai és spanyol lovasból, 30,000 lovas és könnyű gyalogból, s az ázsiai szövetségekből állott, melyhez Örményország a gyalogságon kívűl még 6.000 lovast tartozott adni. Lovassága tehát minden valószínűséggel 30-35,000 főre mehetett, mialatt egész hadserege 113,000 embert számlált.
A vállalat e jelentékeny erő dacára is balul ütött ki, mert az alvezérek egyike, Statianus a hadsereg egyik 10,000 főnyi elkülönített szakaszával körülfogatott és megsemmisítés mialatt Antonius az ellenséges lovasság által szüntelen háborgatva, nagy veszteséggel szánandó módon volt kénytelen visszavonulni, s alig tudott 70,000 embert hazavinni e nem nagyon vendégszerető tartományból.

A későbbi korszakokban még négy nagy hadjáratot vezettek a rómaiak Párthia ellen, de ezek közül egyedül csakis az Avidius Cassius által vezetett hadjárat mutatott fel teljes sikert. Traianus és Severus alatt is benyomultak a rómaiak, sőt olykor még fővárosukat is elfoglalták, de nem voltak képesek azt megtartani; s a célt tévesztett foglalás utáni visszavonulás is egy jelentőségű volt a katasztrófával. Mert a könnyű lovasok rajai mindegyre a hátrálok sarkában voltak, a mellék csapatokat elvágták, az élelmiszerek beszerzését megakadályozták, s a hadsereget minduntalan nyílzáporral árasztják el. Egyébiránt e nép sem csatakocsikat, sem elefántokat nem alkalmazott ; töltényeiket és élelmiszer tartalék-készleteiket tevén szállították utánuk, melyek e célból nagy számban voltak seregeknél.

Katonai szervezetük egy igen nagy gyengéjét meg kell említenünk. Egyszer-mindenkorra szokásuk volt, az éj beálltával minden harcot, minden üldözést beszüntetni és táborozás céljából az ellenségtől jó távolra hátra húzódni; s egyáltalán éjen át mindennemű hadműveletektől tartózkodni. Erre kényszeritette őket egyrészt ama szokás, hogy lovaikat éjjelre mindig megnyügözték, másrészt mert legeltetésükre bizonyos idő kellett. Ilyesmi természetesen csak az ellenségtől megfelelő távolságban s kellő biztonságban történhetett; mert már meglehetős nagy idő követeltetett még arra is, hogy a lovak kinyűgöztessenek, a szerelvények feltétessenek, és magukat is felfegyverezve harckészségbe léphessenek. E szokásuk mindig megadta az alkalmat a hátráló ellenségnek. hogy az éj homálya alatt menetirányát tetszés szerint megváltoztathassa, s egyáltalán némi előnyöket szerezzen. Egyébiránt a parthusok táboraikat sáncokkal sohasem kerítvén be, feltétlenül szükséges volt rajok nézve, hogy minél távolabbra vonuljanak éjjelre az ellenség közeléből.

A következő lapok némely részleteket fognak tartalmazni az ókor minden nevezetesebb nemzete lovasságáról, különösen pedig azokról, melyekről a történelem világos adatokat tartott fenn számunkra. A római és görög polgáriasodás körén kívül élő vad népek létezésükből semmi olyast nem hagytak hátra, miből szokásaik, és erkölcseik most megítélhetők lennének; mindazáltal teljes valószínűséggel elfogadhatjuk azt, hogy a nagyobb távolságra lakó népek fegyverzete és harcmódja nem tért el lényegesen azokétól, kik a római birodalom közvetlen közelében éltek, s a kikről a római történészek némi adatokat hagytak fenn számunkra.