logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A lovasság Hannibál hadjárataiban

Hannibál a harcok azon nagy mestereinek egyike, kik csak évszázadononként szoktak feltűnni, a mikor aztán koruk, az események és az egész hadtudomány lángeszű bélyegét viseli. Első volt Nyugat-Európában, ki a lovasság valódi értékét felfogva, ismerte azon nagy előnyöket, melyeket célszerű felhasználása nyújthat. Mint Sándor keleten, úgy Hannibál nyugaton a világ legjelesebb gyalogsága fölött vívott fényes sikereinek hosszú sorát leginkább nagyszámú, begyakorolt lovassága ügyes alkalmazásának köszönheti.
Midőn Hannibál Itáliába betörendő, a Pyrenék alul megindult, serege 50,000 gyalogot és 9000 lovast számlált, válogatott kipróbált veteránokat a spanyol hadjáratokból. A gyalogsága és lovassága közötti arány jelentékenyen különbözött a római seregekétől s az utóbbiak csaknem oly számban voltak seregében, mint a amennyit Nagy Sándor egykor Kis-Ázsiába vezetett. Minőségre nézve azonban a karthagói lovasság a rómait hasonlíthatlanul még inkább fölülmúlta.
Nehézre és könnyűre osztott csapatokból állt. A nehéz lovasság páncélinget, sisakot, vaslábvasakat, támadó fegyverül kardot és rövid szúró lándzsát hordott. Mint a görögök 64 emberből álló osztályokat alakítottak, 8 ember szélesség, 8 ember mélységben. A szövetséges gallok lovasai szintén nehéz fegyverzetnek voltak, nehéz csatakardokkal voltak fegyverezve, más tekintetben a görög kataphrakták módjára voltak felszerelve, alakítva és alkalmazva.

A numidiaiak, kik Hannibál könnyű lovasságát képezék, azon korban e fegyvernem elsőrangú képviselői voltak. Fegyverzetük, felszerelésük és harcmódjukra nézve egymással ellentétben álló tudósításaink vannak. Lovaik kicsiny termetűek, s mint az ókor valamennyi lovai nyereg nélkül lovagolták. A lovasok is szánalomra méltóan voltak felszerelve, s csaknem meztelenek voltak; lovaikat suhogó és egy bőrzsinór segítségével kormányozták. Mind azáltal, az ezen lovasság által a Hannibál részére tett szolgálatok oly nagyok voltak, miképp alig hiheti az ember, hogy oly hiányosan lettek volna felszerelve. Sem kantárt, sem zablát nem használtak; a mint Polybius a Ticinus melletti csata leírásánál, - hol ellentétben a középen álló „kantáros nehéz lovassággal a szárnyon állítottak fel - megemlíti. Ezen jelző hangsúlyozásából a kantár hiányát logikai szükségességgel lehet következtetni, ha a numidiaiak a régi Írók által „gens inscia freni és „Numidae infreni kitételek nem is lennének igy értelmezendők.

A Traianus oszlopain numidiai lovasok láthatók, csaknem egészen meztelenül, egyedüli öltönyük kis felöltő vagy köpeny, mely csakis a levegőben lobogott. Montfaucon egy ekként öltözködött numidiairól a következőket írja: egy római lovas hajánál fogva le akarta öt lováról rántani, mert ezen kis és szánalomra méltó állatnak sem nyerge, sem kantárja, még takarója sem volt.
Strabó is mondja, hogy a numidiaiak lovaikat egy kis pálcával, oda a hová akarták, fordítani mit is ezek minden további vezetés nélkül kutya módjára követének. Mindezen halmozott bizonylatok után lehetetlen hiteit nem adni, hogy a numidiaiak valóban bírtak volna azon képességgel, hogy lovaikat kantárszárak nélkül kormányozzák. Folard azonban a Traianus szobron látható alakoknak nem ad hitelt, csakis egyszerűen „une pure reverie de sculp tűrésnek nevezi azt.

Úgy látszik, hogy általánosságban Folardnak igaza lehet, de mindenesetre a kantár kivételével, mert erre vonatkozólag Polybius, Strabó, Silius, Italicus, Herodianus és Vergilius teljesen összevágó tanúságtételei semmi kétséget sem hagynak fenn, miképp a numidiaiak valóban nem használták a kantárt.
Ellenben bármennyire szokva voltak hazájukban csaknem meztelenül szolgálni, mindazáltal nem valószínű, hogy a midőn Spanyolország vagy Olaszországban a Hannibál seregéhez megérkeztek, voltmi bár könnyű öltözéket nem kaptak volna. Fegyverűl a numidiaiak hajitó dárdákat és pajzsot hordoztak.

Általában a vonalban és oszlopban kivitt rendszeres harcra alkalmasok nem voltak, mindazáltal úgy látszik, miképp annyira mégis vitte őket Hannibál, hogy egyelőre 64 emberből álló századokba alakulva, legalább helyüket a csatavonal szárnyain elfoglalhatták. Legfőkép az ellenség nyugtalanítása, kémszemlék, takarmányozások, szállítmányok megrohanása, a hátvédek zaklatása és az ellenséges poggyászszállítmányok elleni portyázásokra voltak alkalmazhatók. Vállalkozók és merészek, rendkívül edzettek s mozdulataikban rendkívül gyorsak voltak.
Harcmódjok a parthusokéhoz hasonlóan abban állott, hogy szabálytalan tömegekbe alakulva gyorsan előtörtek, hajitó dárdáikat bámulatra méltó ügyességgel röpítették; ha megtámadtalak, visszavonultak, hogy kedvező alkalomkor újból megjelenhessenek; és ezen harcmódot káprázatos gyorsasággal és lankadatlanul űzték, mi eléggé tanúskodik gyorsaságuk, erejük, kitartásuk és lovaik vas ereje mellett. Lesek, megrohanások és csatározási harcokban remekeltek s használhatóságuk különösen nehéz terepen, hol más lovasság nem volt képes működni, tűnt ki.

Nem csoda tehát, ha Livius egész Afrika legjobb lovasságának tartja őket.
Könnyen beláthatok azon rendkívüli előnyök, melyeket egy ily lovasság Hannibálnak nyújthatott. Ezek és nehéz lovassága nélkül alig tarthatta volna magát fen az olaszhoni hadjáratban; ellenséges földön, messze működési alapjától, attól teljesen elvágva harcolt 16 hosszú éven keresztül, győzelmesen ugyan, de eredmény nélkül. Lett volna csak Rómának ilyen vagy még túlnyomóbb lovassága, úgy bizonyára már az élelmiszerek hiánya miatt is nemsokára kényszerítve lett magát vagy megadni, vagy Itáliát odahagyni. Ekként déli Európában az első példáját nyújtja azon rendkívüli előnyöknek, melyek a lovasság túlnyomóságából származnak.
Minél tovább haladunk e műben, annál gyakoribbakká lesznek ez észleletek, példa példát érve, melyekből a nagyszámú célszerűen felszerelt és alkalmazott lovasság nagy értéke világosan és kétségbevonhatlanul elő tüntetve lesz.
Hannibál azonban nemcsak a kis háború minden vállalataiban ismerte fel a lovasság értékét; de déli Európában az első volt, ki a lovasságot a fegyvernem valódi szellemében, annak geniusa szerint a csatatéren is alkalmazni tudta, midőn hatalmas tömegekben, ellenállhatatlan erővel az ellenségre vetve a rohanó oszlopokat, azok mindent szétzúzó erejével a csatát eldöntötte. A lovasság eszélyes felhasználása által már a csata előtt előkészíteni a győzelem útját, vagy az eredményt lovasainak a csatatéren ügyes és erélyes alkalmazása által biztosítani senki sem értette jobban, mint ő.

Hannibál és a rómaiak közötti első találkozás Itáliában a Ticinus partján történt. Ez csaknem kizárólagosan lovas ütközet volt és már kezdetben a karthagói lovasság túlnyomóságát s Hannibálnak azok alkalmazásában rendkívüli ügyességét megállapítja.
Publius Scipió, ki a római hadsereget vezényelte, lovassága és némely könnyű csapatokkal előremenetben volt, hogy az ellenség irányában, melynek jöveteléről értesült, kémszemlét tegyen; ekként ép Hannibállal találkozott, ki hason célból lovassága élén előnyomult. Ez aztán a Ticinus melletti csatára vezetett, mely nem annyira a két félről résztvevő csapatok száma, hanem sokkal inkább azon erkölcsi hatás folytán, melyet előidézett és még nagyon hosszú ideig éreztetett, volt fontos és emlékezetes.

Scipió csapatait egyetlen vonalban, valószínűleg turmákban a megfelelő térközökkel fejlődött, a gall szövetségesek a középen, a római lovasok a szárnyakon álltak. A könnyű fegyverzetű gyalogság a tormák térközeibe és a csatavonal közepére volt beosztva, hogy annak nagyobb szilárdságot kölcsönözzön. Hannibál is egyetlen vonalban, valószínűleg tömegben vagy hatvannégy emberből álló osztályokban alakitá nehéz lovasságát megfelelő térközökkel. De számban túlnyomó lévén az ellenség felett, azon helyzetben volt, hogy a szárnyakra helyezett numidiaiak által ellensége csatavonalát túlszárnyalta.
A Scipió-féle könnyű fegyverzetű gyalogság és lovasság összesítéséből kitűnik, hogy annak nem annyira erélyes támadás, hanem inkább csak védőleges magatartás volt célja, de könnyű csapatai hiányos fegyverzetük és alakzatuk kevésbé szilárd volta folytán képesek nem voltak a lovassággal szemben oly ellenállást tanúsíthatni, a minőre nehéz fegyverzetű gyalogság alkalmas lett.
Hannibál ezen alakzat gyengéit már első tekintetre felismerte. Vezérei és katonái sóvárogva a harcra kívánták, hogy rohamra vezettessenek, és arra a parancs ki is adatott. Mint a forgó szél rontott elő a karthagói lovasvihar s az ellenséges könnyű gyalogságnak nem igen engedett időt, hogy árthasson. Polybius következőleg beszéli ezt el:
„Alig hajiták el az első dárdát, a midőn megrémülve, nehogy az előtörő karthagóiak lovainak patái alá jussanak, hátráltak, s a lovasság térközei között elszaladtak. A római lovasság most ellenük indult, miből erős kéztusa fejlett ki, egy részük azonban a küzdelem megkezdése előtt leszállott lováról és gyalog harcolt.
A numidiaiak a szárnyakat megkerülve, a harmadik harcvonalba visszahúzódott könnyű gyalogokra vetették magukat, s azokat elgázolták. Ezek megsemmisítése után megfordultak, s a karthagói nehéz lovassággal erős küzdésbe vegyült római középet hátba fogták. Ezek nem sokára szaladásra kényszeríttettek, s így Hannibál fényes győzelmet nyert.“

Az idézett, Polybiusból átvett leírásból világosan kitűnik, miképp a roham a karthagói nehéz lovasság által nagy eréllyel hajtatott végre, s hogy a római könnyű csapatok, legalább a látszat után ítélve, meglepettek. Ezen csata Hannibál fölényét a síkon biztosította, s maradandó erkölcsi hatást eredményezett. Scipió közvetlen erre visszavonulásához kezdett, s a Pó vizétől átszelt síkságot nagy sietséggel haladta át, s e folyó egyik hídján seregét átvezette, mert, a mint Polybius mondja - „nyílt vidéken a lovasságban annyira túlnyomó ellenséges sereg közelében, nem érezhette magát biztosságban.

A római vezér eljárása a hadjárat megnyitásakor egyáltalán hibásnak tekinthető. Tudnia kellett volna, miképp lovasságban Hannibál mind szám mind minőségre nézve felette túlsúlyban van. Epén úgy ismerhette viszont jól fegyelmezett és öntudatos gyalogságának a karthagói feletti fölényét. A rómaiak idáig a fősúlyt mindig gyalogságukra fektették és mindig erre számítottak, hogy a diadalt zászlóikhoz fűzhessék. Tehát annál nehezebb megfejteni, hogy minő gondolat vezethette éppen az első csatánál Publius Scipiót, hogy a csatát serege gyengébb és rosszabb részével, az ellenségnek jobb és számosabb részével szemben elfogadta? - Háborúban épen az első győzelem erkölcsi hatása az, mely kiszámíthatlan. Nagy ritkaság, hogy az első csatában levert sereg azon önbizalmat, azon erkölcsi erőt visszaszerezhesse, mely a végsikerre oly lényegesen szükséges.

A legközelebbi nagy csata, melyet Hannibál vívott, a Trebia melletti volt, és a karthagói vezér ez alkalommal is a legnagyobb tehetségű vezénylőnek bizonyult, míg a rómaiak számos hibát követtek el. Hannibál 5 mértföldnyire délkeletre Placentiától vonult táborba, mely állásában a római consulnak Rómával és Arminiummal való összeköttetését megszakítja. Ennek következtében ez déli irányban kivonult Placentiából, átment a Trebián, s annak balpartján állást foglalt, valószínűleg, hogy a városhoz, melyben készletei és raktárai voltak, közel legyen.
Hannibál újból arra használta fel könnyű lovasságát, hogy az ellent, egy általa választott csatatérre vonhassa, mely neki lehetségessé tette, hogy les-állást foglalhasson el, melyből aztán a csata legválságosabb percében egy osztálynak az ellent oldalban és hátban kell-e megtámadnia.

Ezen célból kiküldő az ő numidáit, hogy a római tábor szomszédságában fekvő területeket kipusztítanák. A rómaiakat vezénylő Sempronius ennek következtében lovasságát s egy erős íjjász osztályt a rónára küldött, s azzal amazokat vissza űzte; Hannibál heves csatározás után övéit visszavonta és a rómaiakat egy elért nagy előny hangulatába ringatta.
A rákövetkező éjjel fivérét Magót 2000 válogatott harcossal, felerészben lovasok, felerészben gyalogos, jobb szárnyával szemben egy folyam száraz medrében teljesen fedett les-állásba állitá fel. Napkeltével, mielőtt még a rómaiak reggelijüket elkölthették volna, a numidiaiak újból átkűldettek a folyón, hogy a rómaiakat fenyegetve, általános harcra csábítsák. Sempronius a neki kivetett tőrbe vakon bele ment. Lovasságát a numidiaiak ellen rohamra küldő, s 6000 íjjásznak a lovasság követését rendelő el és végre a többi hadait is a sáncokból a térre vezeti. Az előbbi nap sikere önbizalmát egész az őrültségig fokozta. Tél volt, igen hideg s a Trebia csaknem a mellig feldagadva, és csapatai még éhesek voltak. Hannibál a saját választotta csatatéren nyugodtan várta őket, emberei nem fáztak, nem éheztek, frissek, bátrak és önmagukban bízók voltak. Mind ennek dacára Sempronius a megáradt folyót keresztül gázoltatta, s hátában a folyóval, a hideg által meggyengített seregével egy általános csatát fogadott el.

A bekövetkező, ezen folyó után elnevezett trebiai csata is megcáfolhatlanul igazolja ama tényt, miképp Hannibál csaknem minden sikerét számos és jól vezetett lovasságának köszönhető. A midőn a rómaiak a folyón át követték a numidákat, Hannibal könnyű gyalogságát és a baleari szigetbeli parittyásokat, összesen 8000 embert küldött amazok támogatására, mialatt maga a fősereg élén nyomban követte őket.
Gallok, spanyolok s afrikaiakból álló mintegy 20,000 főnyi gyalogságát phalanx-alakban egyetlen harcvonalba fejlődteti. A lovasság, mely a gallokat is beleszámítva 10,000 lovat számlált, a szárnyakra volt beosztva, úgy szintén az elefántok is.

Polybius, kinek előadását követjük, ezeket mondja: „Sempronius lovasságát, mely teljesen haszon nélkül fárasztotta magát a numidák ellen, visszavonta, mert ezen ügyes lovasok szokva voltak az első lökéin után rendetlenségben vonulni vissza, de már a következő percben hasonló merészséggel újból előtörni.“ Sempronius gyalogságát három harcvonalba állítja, 4000 főnyi lovasságát a szárnyakra.
A római veliták a könnyű fegyverzetű karthagói csapatoktól csakhamar a harcvonal térközein keresztül űzettek, mivel már kora reggel a numidákkal folytatott csatározások alatt nyilaikat és kelevészeiket (jelentése: dobólándzsa) mind ellőtték. Erre mind két fél főereje tusába jött, a midőn a rómaiaknál számosabb és erélyesebb karthagói lovasság oly erővel rontott elő, hogy azok nehány perc alatt a tért a legnagyobb rendetlenségben elhagyni kényszerűltek. Most a nehéz lovasokat közvetlen követni látszó numidák és könnyű gyalogok a római légiók védtelen szárnyaira vetek magukat, s ezeket az arcvonalban hatályos küzdelmekben akadályozva, megzavarták. Ezen válságos helyzetben még a lesben álló Magó is előtört, s a római csatavonal központját egész dühhel hátulról támadta meg; ugyanezzel egyidejűleg történt az üldözésből visszatérő lovasság rohama; s igy a római sereg szárnyait, lovasságát és velitáit teljesen halomra döntötte és a folyón keresztül űzte.

A központon álló nehéz fegyverzetű római gyalogság régen kivívott nagy nevéhez. ez alkalommal is méltónak mutatá magát. Ezen válságos pillanatokban, midőn a karthagói phalanx még szilárdan állott arcvonala előtt (mert Hannibál nem sietett a középpel) a középen, s midőn mind a két túlszárnya le volt verve, a tartalék megsemmisítve, hátában a lesállásból épen előtörő pihent ellenséges osztály, az egész tér elborítva a győzelmes ellenséges lovasság által, egy kiáradt folyó által elzárva táborától; - és mégis senki sem gondolt megadásra!

A római consulok gyorsan határoztak; a csapatok erős fegyelme s az emberek engedelmessége nem tagadja meg magát; soraikat jobban összezárták, alakzatuk ellenállási képességét fokozták, s ekként keresztül törve az ellen csatavonalát, leverve s összezilálva Hannibál egész központját Placentia felé maguknak véres utat nyitnak. Később Scipió is ide érkezett a hadsereg romjaival, miután éjjel a karthagói tábor előtt elvonult s Sempronius-sal egyesült.
Ezen csata örök emlékű bizonyíték a római nehéz légió gyalogság bámulatra méltó tulajdonairól egyrészt, és a karthagói lovasság nagy jelentőségéről másrészt. Nem szenved kétséget, miképp az elért nagy eredményeket Hannibál ezek ügyes alkalmazásának köszönhető. Ha a római consul ügyesebb, és a csatát ily kedvezőtlen körülmények között el nem fogadta volna, hanem oly állást választott volna, hol szárnyai az ellenséges lovasság megkerülése ellen védve lettek volna, s a nehéz légió gyalogsága bámulandó képzettségét, vitézségét és kitartását igyekezett volna előnnyel érvényre emelni: úgy bizonyára az eredmény egészen más lett volna, mert a trebiai nap kétségbevonhatatlanul bebizonyítja, miképp a karthagói gyalogság a római nehéz gyalogsággal nem mérkőzhetett.

A cannaei csata leírása, hol Hannibál Róma legnagyobb, leghatalmasabb hadseregét, melyet voltha ellene kiállítani s a harcba vezetni tudott - tönkre verte, további bizonyitéka azon határtalan előnyöknek, melyeket e nagy tábornok lovasságának a harcban alkalmazása által elérni képes volt.
Már a csata előtt néhány nappal a Hannibál által vezetett lovasság és a, rómaiaknak Varró consul alatti előre tolt könnyű gyalogsága között ütközet fejlett ki. A karthagói lovasság rendesen és erélyesen keresztül vitt első rohamára a rómaiak rendetlenségbe jöttek, és bizonyára teljesen leverettek volna, ha Varró a térközökbe néhány nehéz fegyverzetű legióbeli cohorsot nem állít. Ezen elő vigyázat Polybius szerint, az ő részére a harcban előnyt biztosított.
A Cannae melletti csatában a Hannibál hadserege Aufidus folyó egyik hajlatában volt felállítva. A nehéz gall és spanyol lovasság 8000 lóval a balszárnyon állott, végsorait a folyóra támasztva; az afrikai gyalogság fele közelében sorakozott. A központot a galliai és spanyolhoni nehéz fegyverzetű gyalogság 1024 főből álló hatalmas csatatömegekben (chiliarchiák) foglalta el. Ettől jobbra az afrikai gyalogság másik része következett és a szélső jobb szárnyat 2000 numidiai lovas képezte.

A szemben levő római hadsereg következőleg alakult:
A római lovagok számra nézve 2400 a jobb szárnyon, átellenében a 8000 főnyi karthagói nehéz lovasságnak, állottak fel. A gyalogság a szokásos manipularis-alakzatban, teljes térközökkel, 3 harcvonalban, „hastati, principes, triarii a központot tölti be. A manipulált arcvonalaikat összébb vonva, inkább mélységben tagozódtak akként, hogy 10 ember jutott szélességben, 16 mélységben. Ez azért történt, hogy a római nagy túlnyomást teljesen értékesíttessék. A szövetségesek lovassága a numidákkal szemben a balszárnyra rendeltetett.

A parittyások és más karthagói könnyű csapatok, a római könnyű fegyveresek is arcvonalaik előtt állva, a csatát megnyitották, miután hosszú időn át elhatározó előnyök nélkül sok vitézséggel küzdöttek. Hannibál, ki a római gyalogság fölényét teljesen felismerte, melyet leginkább fegyverzetüknek tulajdonított, afrikai veteránjait a zsákmányolt római védés támadó fegyverekkel szereié fel.
A kard és pajzzsal felfegyverzett galliai és spanyol gyalogságot kettős lépcsőzet alakú tömegekben a közép elé tolta előre oly alakzatban, mely Polybius szerint egy az ellenség felé fordított domború ívet mutatott. Ennek azon célja volt, hogy a harc ezen csapatokkal kezdhessék meg és aztán az afrikaiak által folytattassák, kik felállítási viszonyuknál fogva a fő csatavonalat s egyszersmind a tartalékot is képviseltek.

Mialatt ezek folyamatban voltak, Hannibal lovasságát harcba vitte. Balszárnya 8000 főnyi nehéz lovassággal, a szemben álló 2400 főnyi lovagsereget rohanta meg és ez utóbbiak teljesen leveretve, nyakra-főre szaladtak a rónán. A numidiaiak utasítva voltak, hogy a velük szemben levő szövetséges lovassággal csakis halogató harcot vigyenek, támadólagosan lépjenek fel ugyan, de a komoly harcot, menynyire csak lehet, kerüljék. Miután a győzelmes karthagói lovasság a lovagokat a csatatérről teljesen elűzte, átkanyarodott s a római harcvonal háta mögött, annak hosszában, a szövetségesek lovasságát hátba támadta meg, mialatt a numidiaiak ezzel egyidejűleg homlokban léptek fel. Az egybevágó támadás elhatározó volt, s a szövetségesek lovassága, összeapríttatott.
Ezalatt a római gyalogság a Hannibál-féle főállás kiszögellő részét megtámadta, s azt előbbi állásába s onnan tovább visszanyomta úgy, hogy az egész középpont hova tovább mind jobban egy behajló szögletet kezdi képezni, melybe a római gyalogság a sikertől elcsábittatva, mind nagyobb-nagyobb tömegekben kezdett benyomulni, s szárnyait a közép felé összeszorítani. Ezen pillanatban az afrikai gyalogság két nagy osztályba megnyílva, oldalba felkanyarodott, s hatalmas lökéssel a légiók oldalába rontott.
Egyidejűleg Hannibál egész lovassága is, miután mind a két ellenséges szárny leverését befejezte volna, rendelkezésre állott és a gyalogságot támogatandó, a légiókat hátulról támadta meg. E pillanattól kezdve a csata valóságos mészárlássá fajult oly annyira, hogy a harcolók arányához mérve az elesettek száma nagyobb volt, mint bármely csatájában a hajdankornak s egyáltalában minden időknek.

Hannibálnak a lovasság alkalmazása körüli eljárása úgy ezen, mint a trebiai csatában, sok tekintetben Nagy Sándor Issus és Arbela melletti harcmódjára emlékeztet. A cannaei csata körülményei, melyek a régi történészek nyomán hozzánk eljutottak, tanúsítják, miképp a kartagói lovasságnak a fegyelem igen magas fokán kellett állnia, mert ellenkező esetben alig más lett volna lehetséges, győzelmes rohamok után is annyira kézben tartani, hogy az üldözésből azonnal visszaszólítva, új rohamra lehessen őket alkalmazni, hogy egy harmadik támadásra is felhasználtassanak.
Azon rendkívüli ügyesség, melyet Hannibál lovassága felosztásában tanúsított, a midőn egyik oldalon 8000-et állít fel szembe 2400-nyi római lovassággal, a midőn a másik részt a numidiaiakkal foglalkoztatja, mindaddig míg a balszárnyon kivívott siker után azoknak segítségére mehet, minden magasztaláson felül áll; és bizonyítja, hogy ő már ekkor a modern hadviselés legnagyobb elveit felismerte és tudta alkalmazásba venni; tudniillik hogy saját tömegeinket az ellenséges töredékek ellen kell egyesítenünk.

A Hannibali hadviselés és a számos csatavesztések, melyeket a rómaiak alkalmas lovasság hiánya folytán szenvedtek, nagy erőfeszítések forrása lett, hogy ezen hiányon segítsenek. Publius Scipio, a Ticinus melletti csatában vezénylő római consul fia, atyja és nagybátyja halála után a spanyolhoni római hadsereg vezérévé neveztetett ki. Ezen nagy tábornok, ki később „Africanus” disznevet nyert, nemcsak a fővezérséget vette át, liánom teljes eréllyel a lovasság újra szervezéséhez is hozzá látott.

Ezen átalakításoknál a görög rendszert követte, mely akkor legjobbnak tartatott. Eszerint a lovasság sisak, mellvért, hosszúkás pajzsok, csizma, mind a két végén vashegyű lándzsával, hajító kelevészszel (dobólándzsa) és végre görbe karddal szereltetett fel. Scipió nem kerülte a fáradalmakat, s személyesen felügyelt a gyakorlatokra. Polybiusból olvassuk, (ki a tizedik könyv második fejezetében minden hadgyakorlatot leírt), miképp minden egyes lovas oktatva lett, a jobbra-, balra-átban, hátra és előre-arcot csinálni. A turmák és decuriák jobbra és balra kanyarodni, tagoszlopokban hátra és újból visszafordulni akként, hogy az első kanyarodás előtti helyükbe újból visszakerültek. Hasonlóan szokva voltak turmákban hátra-arcot és három-negyed átkanyarodást vagy jobbra, balra kanyarodást végrehajtani.
Néha a közép vagy a szárnyakról egy-két tagoszlop bizonyos távolságra előre vonatott, s azután helyből vágtába kelle indulniok, s pontosan a térközökre tagozódni. Ezen mozdulatok, melyeknek leírása nem épen világos, inkább azt látszik célozni, hogy a csapatok bizonyos ügyességet szerezzenek, mintsem, hogy azok gyakorlatilag is alkalmaztassanak.
Scipió továbbá az arcváltoztatásokat is gyakorolta, egyik vagy másik szárnyról a turmák oldalmenete által, vagy a merőleges felvonulás által, minthogy azon nézetben volt, hogy , az oszlopba való szakadás és az új irányban való bevezetés, (az „él“ kanyarodása által) és újbóli felkanyarodás az arcvonalba ugyanazon műveletnek tekinthető, mint a menet-oszlop alakítás, sőt annyiban hibás művelet, mert igy a különböző osztályok annál később vonulhatnak be megillető helyeikbe.
Továbbá abban is gyakorolta csapatait, hogy az ellenség ellen látszólagosan előre nyomuljanak, és azután megint kitérjenek és pedig akként, hogy a legnagyobb sebesség és rend s a térközök a mellett fenntartassanak, mert semmit sem tartott veszélyesebb és rosszabbnak a lovasság részére, mint ha a csapatok rendetlenül vezettettek támadásra.
Személyesen vezette és vizsgálta a gyakorlatokat, a városból ki vonultatta a szabad mezőre, hol a szükségesnek látszó mozdulatok oktatása alatt ott tartózkodott, s az egész gyakorlatot velők keresztül vitte. S hogy kiképeztetésük felett jobban őrködhessék, az akkor i szokás szerint nem a csapatok élén, hol őt mindnyájan láthatták, de ő senkit sem, hanem ott tartózkodott, a honnan mindent átlátva tekintélyét gyakorolhatja, csapatról csapatra lovagolt s mind azokat felügyeié, kik bizonytalanok vagy ingadozóknak látszottak; tiszta és világos utasításokat adott, s a foganatba vett hibákat beszüntető. Ekként minden igyekezetét arra fordítja Scipió, hogy minden egyes kötelmei tudatára és felismerésére vezettessék. Demetrius Phalereus ezen rendszer leírásánál igy szól: „Egy sereg ereje az egyes osztályok és minden egyes katona ereje és kiképzési fokától függ.

Scipió valóban teljes mértékben aratta fáradozásai gyümölcseit, különösen a lovasságot illetőleg. Legközelebb spanyolországi hadjáratában, később, alkotásai és működései fölé a siker koronáját helyező napon a zámai csatában, hol nemzetét nemcsak, hogy a bukástól megmenté, hanem azt a világuralomra emelte.
A római lovasság a legrégibb idők óta zablát és kantárt használt, de akkor sem a nyereg, sem a kengyel nem volt alkalmazásban. A nyereg helyét, melynek első használata Kr. e. 340-nél messzebbre alig vihető vissza, és tökéletesítése először 50 évvel később Nagy Theodosius korában kezdeményeztetett, a római lovasoknál egy kétszeres takaró, vagy egy posztó, vagy állatbőrből készült vánkos pótolta. Az alsó takaró a felsőnél nagyobb volt, néha egész sima, néha cafrangos. Egy heveder, egy farkszíj, egy szügyelő vagy mellszíj által, volt helyéhez erősítve. Ezen aztán egy kisebb párna volt, melynek alsó széle néha rojtokkal volt szegélyezve. Ezen úgy az elő és fark-szíjjak és rojtok, félholdak és más díszítményekkel ékíttettek. Mind két takaró vagy párna 4 gomb vagy zsineg által volt egymáshoz erősítve. A kengyel csak 200 év múlva a nyereg feltalálása után jött használatba, vagy tán időszámításunk 6. században.

Vegetius leírja, hogy a fiatal katonák miképp gyakoroltattak meztelen kard vagy lándzsával kezükben, egy csupasz lóra felugrani, s hozzá teszi, miképp ez a legrégibb veteránok, mint a fiatal újoncoktól egyenlően megköveteltetett. Az első oktatások falovakon és fegyver nélkül, később, ha már bizonyos ügyesség nyeretett, fegyverrel és valóságos lovon gyakoroltatott.
Ezen gyakorlatok télen át fedett helyeken, nyáron át a gyakorló tereken vétettek elő, és a felugrások mind a jobb mind a baloldalon végrehajtottak.
A fék és a kantár használatba vételére nézve egy rendkívüli eseményt kell megemlítenünk, mely Livius IV. könyve 33. fejezetében egy csata leírásánál, mely Momercus Aemilius dictator és a fidenatok közt vívott, meg van említve. Ugyanis: a „Magister equitum Aulus Cornelius a lovasságnál új harcmodort hozott be, a midőn embereinek megparancsolja, hogy a lovakról a kantárokat vegyék le, és kantárszár nélküli lovakkal menjenek a támadásra, egy oly rendszabály, mely a mint arról Livius biztosit - teljes sikerrel lett koronázva. Ha ezen elbeszélés való, csak azt bizonyíthatná, miképp Aulus Cornelius az által minden habozásnak elejét veendő, a roham sebességét a legmagasabbra akarta fokozni. Itt - kapcsolatban ezzel, azon körülményről kell megemlékeznünk, miképp az amerikai polgárháborúban a délieknél parancsnokló Hood tábornok is azon nézetben volt, miképp, ha a roham pillanatában voltmennyi lovas kantárszárát rögtön ketté metszeni lehetne, úgy a lovak bármely gyalogság ellenállását is legyőznék, s a rohamok sikerei minden kétségen kívüliek lennének.

Hogy mikor kezdették a rómaiak vasalni lovaikat - eltérők a nézetek. Azonban bizonyos az, miképp a modern alakú, a patához szegek segítségével eszközölt vasalási mód náluk nem volt szokásban. Bizonytalan, - hogy az ilyetén vasalás mikor lett feltalálva, és hogy mely országban alkalmaztatott először, bizonyos azonban, miképp nem a római korszakban. Göröghonban Xenophon határozott tanúsága szerint nem volt semmiféle vasalási mód alkalmazásban; mert utasításai a pata keményebbre eszközlendő edzéséről semmi félreértésnek helyt nem adhatnak. Ellenben nem kevésbé igaz az, hogy a rómaiaknál a lópata mesterséges megvédésének gondolata valóban létezett, miután megállapított és teljesen bebizonyított tény az, miképp a málhás állatok s egyáltalán a terhet vivők egy ércezett vagy fából készített sarut, „solea“ hordtak, - melyek a patát keresztező szíjjazatok által tartattak. Mindazáltal ez inkább kivétel mint szabály volt. Suetonius elbeszéli, miképp Neró, midőn az olympiai játékok díjának keresésére indult, kétezer öszvért alkalmazott kocsija és málhája szállítására, melyek sarukkal voltak ellátva, melyek a lábakhoz szíjjakkal erősített ezüst-talp-lemezekből állottak.
Ezen szerző szerint Poppea öszvérei is arannyal lettek volna patkóivá. Mindezen idézetek arról tesznek bizonyságot, miképp a császárság alatt volt vasalási mód mégis létezett, noha egyáltalán nincs semmiféle adat arra nézve, hogy az a lovasságnál alkalmazásba vétetett volna; mindazáltal dacára az érmek és más emlékek hallgatásának, e pontra vonatkozólag némely szerzők jogosultnak tartják azon véleményt, hogy a rómaiak épen oly nagy figyelmet fordíthattak csatalovaik lábainak fenntartására, a minőt málhás állataikkal szemben tanúsítottak.

Liskenne igyekezik bebizonyítani, hogy oly roppant nehéz és nagy menetek, melyek Britanniától a Tigris partjaihoz vezettek, a vasalás alkalmazása nélkül alig voltak lehetségesek, s ebből feltételezi annak létezését is, mely azonban annyira a ló lábához alkalmaztatott, miképp a szobrok és érmeken alig felismerhetők. Humbert hasonló nézetben van s határozottan kimondja, hogy a lovassági lovak vasaltattak. Ellenben Bardin az említettekkel nincs egy nézetben, a midőn azt állítja, hogy a rómaiak a patkólást és kengyelt nem alkalmazták. Ezen ellentétes nézetek után e tárgy olyannak tekintendő, melyet véglegesen nem lehet megállapítani s ily körülmények között függő kérdésnek tekinthető.
Lehettek esetek arra, - a mint az legnagyobb valószínűséggel úgy is volt - midőn némely lovassági lovak patái és a kocsit és tekert vivő állatokéhoz hasonló lábvéddel láttattak el; azonban az, hogy általános használatban lettek volna, miután semminemű hagyomány nem maradt fenn e tekintetben, alig hihető.
Az első hitelt érdemlő és tényleges bizonyítéka a patkószegezéssel felillesztéséről a láb patájára, az I. Childerich sírjában feltalált ló-csontváz, melyen valóban a vas ily módon látszik ráerősítve lenni. Ezen sir 1653-ban Toursban véletlenül lett felfedezve. Childerich azonban 458-tól 481-ig uralkodott, tehát ezen lelet arról tanúskodik, hogy a vasalás feltalálását csakis Kr. u. 480-ik évig lehet visszavinni.

A római lovasság által Scipió alatt elért magas állás még azután is jó ideig fen lett tartva. A légió akkori beosztása manipuláltba s annak szokásos nagy térközökkel felállítása, egyetemben a lovasság ugyanazon idejű kis harcászati egységekben - a minők a turmák voltak - eszközölt alakulási módjával; lehetségessé tette azt, hogy az utóbbiak az előbbiek által fennhagyott térközökön át előre törhettek s igy a gyalogságnak a harc leg válságosabb perceiben közvetlen segélyt nyújtani képesítve voltak. E célból tehát a lovasság (így része legtöbb esetben a harcvonalak mögött, mint tartalék lett felállítva.
Már Scipió és Lentulus Afrikában és Spanyolországban a légióknál időnként a cohorsokba osztást rendel el, mely minden három manipulának egyszerű egyesítéséből állt, mely mint magasabb harcászati egység alkalmaztatott. Ezen újítás valószínűleg azon indokból történt, mert Scipiónak egy erős és tevékeny lovasság felett rendelkező ellennel volt dolga, és azt tapasztalta, miképp ily ellenséggel való hadműveletekben tanácsos, a gyalogság ellenállási erejét még jobban fokozni, a mi egyrészről a térközök számának kisebbítése által, másrészről a harcászati egységek egyidejű megnagyobbítása és megerősbítése folytán volt elérhető. Egyébiránt a légióknak cohorsokban való rendszeres és maradandó szervezeti beosztása nem elébb, mint Marius consulsága alatt lépett életbe, mely idő óta aztán a szabályos alosztályok akként képeztelek, miképp minden egyes legio tíz cohorsot vett fel; oly beosztás, mely később, eltekintve a számban előforduló egyes változásokat, az egész császársági korszakon keresztül változatlan megmaradt.
Hadrianus császár alatt az első cohors számban megerösíttetett, a légió legjobb embereiből alakítva némi előjogokkal is bírt, melyekkel a többi cohorsok nem dicsekedhettek. Kétszerte erősebbek voltak, mint ezek, 800-1000 vagy 1200 fővel aszerint, ahogy a légió összes ereje 4000-5000, vagy 6000 főből állott.

A zászló, vagyis a sas is ezen „ cohorsra“, cohors milliaria volt bízva, a császári képecskék is az ö védelmük alatt voltak. A lovasság rendesen a szárnyakra állíttatott fel, a nehéz fegyverzetnek közvetlen a gyalogság mellett, s mellettük, mint legszélső szárnyak a könnyű lovasok; részint a saját szárny védelmére, részint az ellenséges szárny túlszárnyalása céljából, hogy vagy ott, vagy az ellenség hátában működhessenek. A cohors-állás behozatala után is legtöbbször egy tartalék helyeztetett a csatavonal mögé; mert a légió ezen alakulási módja sem zárta ki, miképp szorongatás esetében a gyalogságnak közvetlen segély nyújtassék.


Denison György: A lovasság története (A római korszak)