Az első római lovasság felszerelése nagyon egyszerű volt. Úgy látszik, bizonyos tunikaszerű öltönyt viseltek, mely hogy a fel és leugrást megkönnyítse, a kart és lábakat szabadon hagyta; nyereg és kengyel nem voltak még használatban, hanem egy párna vagy takaró, melyet a heveder egy szügy tartott meg a ló hátán. Mellvértet nem viseltek, egyedüli védőfegyferük egy kerek és ökör bőrrel bevont pajzsból és egy sisakból állott. Polybius szerint a római lovagok lándzsái két okból voltak hasznavehetetlenek: annyira könnyük és gyengék voltak, hogy a legcsekélyebb ütéstől is ketté törtek, továbbá csak a végük lévén vas hegyei ellátva, ha a mint rendesen történni szokott, az első roham percében a lovas kezében ketté törtek, a kézben maradt rész minden további használatra alkalmatlanná lett.
Hasonló megvetéssel beszél Polybius azon pajzsokról, melyek a római első időszakban viseltettek; melyek semmi védelmet sem nyújtottak, csekély ellenállási erővel bírtak és a leggondosabb kidolgozás mellett is, a takaró bőrök esős időszakokban annyira meglágyultak és romlottak, hogy használni nem lehetett. Egyébiránt az első időbeli lovasság kardot, dsidát és hajitódárdát is viselt.

De nélkülözvén a véd-fegyvereket s különben is könnyen lévén fegyverezve, a harcban teljesen ki volt téve a veszélynek. Később a fegyverzetet a görögök utánzása nyomán lényegesen javították. A dsicla hosszabb és erősebb s mind a két végén vashegy ii volt, a nyél a hosszúság egy harmadán alul markoltatott meg. A pajzsok szintén javíttattak, kisebbre készíttettek, s négyszögű vagy hosszúkás alakot mutattak. A kardok egy 13 hüvelyk hosszú, éles hegyű széles pengével bírtak. Vespasianus koráig a jobb oldalon hordták, ettől kezdve azonban a kard baloldalra jött és a jobb oldalon helyét egy kis tőr foglalta el. A sisakok szintén használatba jöttek, egyelőre bőrből, később fémből.
Egyébiránt - midőn a lovasság még semmi védőfegyverrel nem bírt, már akkor a gyalogság általában el volt látva mellvérttel. Noha a Brutus és a Tarquiniusok közt vívott fentebb elbeszélt harcban a csatát a lovasság nyitja meg, - ebből egyáltalán nem következtethető még, mintha az ütközetek ekként megnyitása bevett szokás lett volna: sőt ellenkezőleg, igen sok példáját látjuk, hogy a lovasság a csata-vonal mögött tartalékban maradt, s csakis a harc válságos» pillanataiban vonatott a gyalogság támogatására előre. Ez az eset a Regillus tó melletti csatában is, egy másik a rómaiak és sabinok közt Kr. e. 447-ben vívott harcban, s továbbá ugyanezen körülmény áll fenn Sextus Temponiusnál, - mely eseményeket ezen fejezetben már tárgyaltuk.
Azon ok, mely miatt a Brutus és Tarquin közötti ütközetet ép a lovasság kezdi meg, Livius előadásából könynyen megállapítható. Ugyanis elmondja, miképpp Brutus „kémszemle végett“ a lovassággal előre ment, Aruns Tarquinius fia ugyanezen célból szintén megindult lovasai élén. Alig, hogy ez megpillantá a lictoraitól követett Brutust - dühösen igy kiáltott fel: „Ott van a nyomorult, ki bennünket elűzött hazánkból! Nézzétek méltóságunk jelvényeivel díszítve ott lovagol! Most segítsétek Istenek a királyok bosszúját!! S egyidejűleg lovába mélyítve sarkantyúját, vad dühvel Brutusra tört. Ez hasonló szilajsággal rohant előre, s ekként mind a ketten dárdáikkal egymást keresztül ütve, halva rogytak le lovaikról. Hulláikon vette kezdetét a lovas roham. Ebből kitűnik, miképpp a két szembenálló csapat vezetői közt fennálló személyes gyűlölet idézte elő e harcot, és hogy ezt nem lehet mint bizonyítékot felhozni a lovasság ily irányban való rendszeres alkalmazása mellett; mely ellen elvitázhatlan történelmi tények tanúskodnak.

Nagyon valószínű, hogy a lovasság szervezete, felszerelése s egyáltalán annak létrehozásában két cél tartatott szem előtt: először a kémszemlézés: ezen szolgálatra - mely kéztusára nem igen szokott vezetni, a lovasság nehéz fegyverzetet nem csak hogy nem igényel, sőt ellenkezőleg, tekintve a mozdulatok gyorsaságát feltételező hivatását - sokkal előnyösebb a legénységet, a mennyire csak lehetséges, könnyű fegyverzettel szerelni fel. A második szempont, a midőn a lovasság hátul tartalékban hagyva, nem annyira annak ekként használata, hanem sokkal valószínűbben az lehetett, miszerint a győzelem esetében kéznél legyen, hogy a megvert ellenség üldözőbe vehessék.

Természetesen a védőfegyverekkel nehéz felszerelés e célból sem volt szükséges, minthogy a visszavonulásoknál jelentkező „páni félelem folytán, a szaladó ellenség komoly ellenállásától tartani nem lehet, míg ellenben a könnyű fegyverzet a gyors üldözést lehetségesebbé teszi.
Ha már kezdettől fogva az szándékoltatott volna, hogy a lovasság azon őzéiből tartassák tartalékban, a mi egyébiránt tényleg többször előfordult, miképp balszerencse esetén, lovairól leszállva, mint gyalogság csatavonalba állíttassák: úgy mindenesetre még a gyalogságénál is nehezebb fegyverzettel lett volna felszerelve, mert az esetben a csatavonal lóerejének lett volna tekintendő, s így a lovasoknak, minthogy a mozdulatok amúgy is lóháton leendettek megfőve, a túlterhelés minden veszélye nélkül nehezebb fegyverzetet kellett volna adni, mint a nem lovasított legénységnek.
Egyébiránt a rómaiaknál a lovasság alkalmazása körüli e régi gyakorlat egész a Hannibál elleni hadjáratokig érvényben maradt, mely alkalommal már a felszerelés és alkalmazásban több rendbeli változások jelentkeznek. Így például a cannaei csatában a karthagóiak leküzdésére a lovagok lovaikról leszállnak, minek látása Hannibált következő szavakra indítja: „Ez még jobb, ha összekötött kezekkel és lábakkal szolgáltatják ki magukat!“

A rómaiak harcászati egysége a „turma" volt. Ez három egyenként 10 emberből álló decurióból alakult. A turma vezetését a rangidősb decurió vette át, a többiek a decuriókat vezették. Ezeken a tiszteken kívül még másik három választatott és ekként egy turma 30 közember és 6 tisztből állott. A harcfelállitás három sorral, 10 emberrel az arcvonalban eszközöltetett, néha azonban 4 sor állitatott fel 8 ember arcvonallal.
A turma parancsnoka azt az arcvonal közepe előtt állva vezette, a 2-ik és 3-ik decurió a jobb és bal szárnyon az első sorban foglalt helyet, a „rendzárók" közül az egyik a második sor közepén, a más kettő a szárnyakon volt beosztva. Mindenik turmának zászlója vagy jelvénye volt. Minden légióhoz 10 turma lovasság egy cohorsba volt beosztva, és igy a lovasság a legio összes számának részét képezte.

Ezek rendszerint mind a két szárnyra voltak beosztva, néha egyesülten az első vonalban, néha a gyalogság mögött álltak fel. A szövetségesek légióinak gyalogsága hason számú volt a rómaiakéval, ellenben lovasaik száma kétszeresen több volt; ugyanis míg náluk ez 640 főt, addig a rómaiaknál csak felét 320 embert számlált. A turmák nagy távközökben és az arcvonal hosszúságának megfelelő térközökben álltak fel, minden egyes rend 5 lépésnyi tért foglalt el, hogy a lovasok hajitó fegyvereiket szabadon kezelhessék. Ezen kis harcászati egységek nagy könnyűséggel mozogtak s egyszersmind lehetségessé tevék, hogy mind azon zavarok, melyek a hiányosan összeállított nagyobb egységeknél oly könnyen előfordulhatnak, - kikerültessenek.

Tizenhat szövetséges seregbeli turma egy testben egyesítve, egy szárnyat (ala) képezett, melyet egy praefect vezetett. A szárnyakon álló lovasság közönségesen könnyű gyalogság által támogattatok, mely az előbbiekkel összevegyítve állott fel, s a harc alatt azzal csatározott. A gyalogság mögé állított résznek győzelem esetében az üldözés volt feladata. A szövetségesek lovassága, mely a mint már érintettük, a rómaiakénál jóval számosabb volt, úgy látszik könnyű szolgálatra alkalmaztatott, s kémszemlék és takarmányozásokra küldetett ki.
Azon területen, melyen a harc vívott, gyakorta a szolgálattól felmentettek s római portyázók által helyettesítettek. Ha a harcba vonattak, a szárnyakon lettek felállítva, és tekintettel erre, megkülönböztetésül a tulajdonképpeni római lovasságtól, melyet „Equites legionarii “-nak hívtak, „Equites atarii“ néven jelezhettek.

A puni hadjáratok előtt - noha a lovas szolgálatot kitüntetésnek tekintették - s azt a magasabb osztályok fiatal tagjaiból egészítették ki, a rómaiak egyébiránt a lovasság tulajdonképpeni lényegét s a fegyvernem valódi értékét félreismerve, azt a célszerű kiképzés és a harcban helyes alkalmazás színvonalára nem emelték. Úgy látszik, az érintett kémszemle és üldözési szolgálaton kívül, hogy az miként érvényesíttessék, nem bírtak tiszta fogalommal. Csakis ezen, mindenesetre inkább másik célokra használtatott fel a ló gyorsasági képessége, de a lovasság nagy tömegben alkalmazásának gondolata, midőn az mint hajító fegyver teljes rohamossággal az ellenségre löketik, hogy súlya és lökete által minden ellenállást összezúzzon; a régi rómaiaknál kellő méltatásra egyátalán soha nem talált.
Ellenben gyakorta látjuk a gyalog harcra alkalmazva, de különösnek tűnik fel az, hogy egy nehéz fegyverzetű dragonyosféle fegyvernemet sohasem szerveztek, kik lovaikról leszállva, a csatázok oldalán vagy a csata vonalban a gyalogság mellett helyt állni képesek lettek volna. Ez tehát - a mint mondva volt - nem történt, hanem mely elégedtek egy rosszul felszerelt és felfegyverzett olyan csapattal, meg a nagy feladat megoldására, melyet egykor a lovasság foganatba vett, ezen időkben, midőn a távfegyverek alig pár rőfnyire gyakoroltak hatást, egyáltalán teljes képtelenség volt.