logo

XVII Quintilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A legrégebbi idők

A római sereg főereje minden időben a gyalogságból állott. Ezzel hódították meg a világot s arra fordították a legnagyobb gondot, hogy állandóan a legnagyobb tevékenység színvonalára emeltessék. A római gyalogság véd és támadó fegyverekkel a legjobban volt ellátva; szakadatlan képeztetett és gyakoroltatott s a fegyelem mindig oly erős volt, a milyen lelkiismeretes gondoskodás mellett csak lehetett. Az első időkben a gyalogság felállítása valószínűleg a görögöket utánozva - a phalanx volt,) de csakhamar a manipularis rendszer - melynél a légió bizonyos számú alosztályokra tagozódott - hozatott be, mely nagyobb mozgékonyságot engedett. (Caesar alatt több manipula egyesítve a cohorsok lettek a harcászati egységek. Ez a császárság alatt is alkalmazásban maradt, s átlag 555 harcost számlált.)
A rómaiak mint épen a spártaiak nem lovas nép voltak, habár az államszervezet magasabb osztályai lovon szolgáltak. E tekintetben említésre méltó tény az, hogy a köztársaság korszakában egy tiszt sem tehetett lovasított szolgálatot. Sőt midőn a legnagyobb veszély idején dictator neveztetett ki, még ennek sem volt megengedve, ki egyébiránt korlátlan hatalommal volt felruházva, elébb lóra ülni, míg arra a néptől különös felhatalmazást nem nyert.)

Ha az ember a legrégibb idők eseményeinek alapját képező legendaszerű hagyományoknak némileg hitelt adhatna, bebizonyított tényként vehetné azt, miképpp a lovas szolgálat már Róma első alapításakor ismert volt, s bizonyos határok közt alkalmaztatott is, habár azon egyéneknek nevei, kik ezzel összeköttetésben voltak, minden valószínűséggel inkább a mythos körébe tartoztak.
Mindazáltal egész a második pun háborúig a római lovasság, noha bátor és derék katonák, igen kis számú volt, s mint csapat kevés életjelt mutatott. Ennek megfelelően láthatjuk, miképp az előbbi idők minden nagy csatáinak kedvező kimenetele, kizárólag csak is a legióbeli gyalogság erőfeszítéseinek volt tulajdonítható; vajmi kevés példa van a lovasság által elért eredményekről. Ezek között az ismertebbek egyike a tusciak városának, Trossulumnak, bevétele a római lovasság által, egyedül minden más segédlet nélkül,) egy oly cselekmény, melynek alapján, ámbár elébb általánosan „equites néven neveztek, azóta néha „trossuli mellék nevezettel is hivatának.)

Midőn Romulus az új községet a régi hagyományok szerint szervezte, katonai és polgári tekintetekből tribusokra és curiákra osztotta, mely utóbbiakból minden tribus tizet foglalt magában 100-100 emberrel úgy, hogy a három tribus együtt 3000 főnyi gyalogságot adott, mely az állam fő hadi erejét képezte.) Ehhez még egy lovas csapatot szervezett Romulus „celeres vagy „equites név alatt mely egyenlő arányban a tribusokból volt véve és egyenkint 100 lovast számláló három centuriából állott.
Ezek kardok és hajitó dárdákkal lettek volna felfegyverezve,) és mind a gyalog mind a lovas szolgálatra kiképezve. Mindannyian patríciusok és válogatott fiatal emberek voltak, kik béke és hadban a király személye körül testőrségi szolgálatot teljesitének.)

Úgy látszik, hogy Tarquinius Priscus nagy súlyt fektetett a lovasságra és elődjeinél nagyobb mérvben igyekezett azt felhasználni; számukat megkétszerezte, a midőn minden három centuria mellé, a centuriák számának meghagyása mellett, 100 embert adott. Ezen újonnan felállítottak ellentétben az előbbiekkel, a 3 tribus szerint Ramnenses, Titienses és Luceres posteriores elnevezést nyertek). A régi hagyományok szerint Tarquinius hadjárataiban a lovasságot többszörösen használta s nagy hasznát vette.

Servius Tullius, ki a sereget és várost újjá szervezte, a három kettős centuriából hatot csinált, ezek a hat patriciusi lovag, centuriák voltak, melyek gyakorta „sex suffragii” név alatt említenek. Hozzájuk még új tizenkét lovag-centuria adatott, melyek a község leggazdagabb tagjaiból választottak. Ezen új csapatokban, melyeknél a serviusi hadsereg és állam-szervezet elvei szerint, nem a születés, hanem a birtok volt mérvadó, valószínűleg plebejusok is voltak, de mégis mindig jobbára patríciusokból állók lehettek, minthogy nem valószínű, hogy az utóbbiak egész tömege azon régi hat centuriába bennfoglaltatott, volna. Egyébiránt az első időkben voltmennyi centuriák equitesei közé olyanok nem vétettek fél, kiknek jelleme kifogás alá esett, birtokuk nem volt elégséges és apjuk és nagyapjuk nem szabadtól származott.

A Servius Tullius által újra szervezett 18 lovag-centuriákat az állam költségén látták el az illetők lovakkal (equi publici), és azok tartásáért évi kárpótlást kaptak. Később Kr. e. 403 körül ezek még egy más lovag-osztály által is kiegészíttettek, mely gazdag polgárokból állott, kik elegendő vagyonnal bírt a lovassági szolgálatra, nem az államtól nyerték lovaikat, hanem a saját költségükön szerezték be. Ezen osztály a lovasság között szolgálván, előnnyel bírt ugyan a gyalogság felett, de a lovagokkal teljesen azonos rangúnak mégsem tekintetett.
Az állam által lovasított lovagok fölött a censorok minden évben szemlét tartottak. Ilyenkor gyalog, egyenként lovaikat kantárszáron tartva, kell a censorok előtt elhaladniuk.
Ha jellemük, lovaik állapota s felszereléseikben kifogás alá estek, vagy más ok folytán állásukra méltóknak nem mutatkoztak, a névlajstromokból kitöröltetve lovaiktól megfosztották, s némely esetben gyalogsági szolgálatra kényszeríttették. E büntetés nagy szégyennek tekintetett és kezdetben valóban az is volt, míg később politikai tekintetek és a személyeskedések ide is behatoltak.

251-ben Kr. e. Siciliában 400 római lovag Aurelius Cotta consul azon parancsának, hogy erődítések emeltessenek, ellene szegült. A censorok az erről való jelentés vétele után valamennyit megfosztották rangjától és szavazó jogától.
A lovas szolgálati idő 10 évre állapíttatott meg, mialatt a gyalogság 16, néha 20 évig is szolgált. Ha azonban az illető lovag lovát a szolgálati idő lejárta után is megtartani s tovább szolgálni óhajtott; úgy az neki megengedtetett, feltéve természetesen, ha az illető a tényleges szolgálatra képes volt.

Azon társadalmi osztály, mely a lovagokat kiállította, rangra és vagyoni állásra nézve az első volt; a mint az az ókor voltmennyi nemzeteinél - némely görög államok kivételével általánosan bevett szokásnak látszik. Így az Egyiptomiak és assyrok uralkodó osztálya kocsikon, később lovon küzdött; s a lovas szolgálatban való résztvevős társadalmi kitüntetésnek tekintetett. A római lovagok is bizonyos kizárólagos kiváltságokkal bírtak, s igy csakhamar egy külön osztályt képeztek. Tevékeny részvételük a Catilina-féle lázadás elnyomásában hatalmukat növelte, s oly annyira emelte befolyásukat, hogy Plinius szerint ezen időben már az állam egy harmadik rendjét képezve, a Senatus „Populusque Romanus" régi cím mellé még „Equestris Ordo“ cím is felvétetett. Rendjük megkülönböztető jelvényéül egy saját aranygyűrűt viseltek.

A szomszéd államokban is a főnemesség soraiból képeztetett a lovasság, például olvassuk, L. Papirius consulnak 293. Kr. e. a samnitok feletti győzelme után, a megvert sereg nagy része részint a táborba, részint Aquilonia városába menekült, mialatt a lovasság, mely mennyi vezért és nemest magában foglalt, - Bovisnumba vonult.

Rómában a lovagok rendi jellegüket még akkor is megtartották, midőn már a sereg egy bizonyos fegyvernemét képezni megszűntek. Már a római köztársaság későbbi időszakában, a lovasság kizárólag a szövetséges államok jutalékaiból alakult. Például Caesarnak galliai hadjárata alatt aligha volt római lovassága, mert Ariovisttal való találkozása alatt kíséretét bizonyos számú legio-katonák képezték, kik a találkozási megállapodás értelmében, - lovakkal az ő galliai lovasai által lettek ellátva, miután nem látta biztosnak személyét a szövetséges lovasok hűségére bízni.

Noha tehát a lovagok a későbbi hadjáratok alatt már nem képeztek egy különös csapatot, mindazáltal gyakorta megemlítve találjuk azt, miképp bizalmi állásokba helyeztettek, részint mint tisztek a szövetséges csapatoknál, mint parancsnokok a légióknál, vagy mint a magasabb vezérek mellé adott segédek a táborkarban, részint mint „ singularii “ vagy önkéntesek alkalmaztatva, mely állásokban kiváló tevékenységet mutattak.
Különösen fontos szerepet vittek Augustus idejében, midőn nemcsak a magasabb katonai rangok, hanem a legbefolyásosabb polgári állások is általuk voltak betöltve, olyannyira, hogy rendjükhöz tartozni nagy kitüntetésnek tartatott; a nyilvános pályára való belépéskor ajánló levelűi szolgált, míg ennek hiányában a fiatal ember a katonai rangsorból a centuriától kezdve felfelé és minden más jelentékenyebb polgári állásból kizárva volt.

Minden tényleges szolgálatban levő lovag kötelezve volt Rómában élni s igy a császárság alatt is nagymérvű társadalmi jelentőségre tettek szert. Még Valentinianus és Valens idejében is a második rendet képezték, s testi büntetések alul mentesek voltak.

A lovassági tisztek állásai magasabb fokozatúak voltak az ugyanazon gyalogságnál; például a lovas decurio a légiók centurioival hason rangban volt. A kiképeztetés módját és a rómaiak első korszakában szokásban levő harcmódot csak kevéssé ismerjük. Azon tudósításban, melyet Livius a Brutus és Valerius alatti rómaiak és az elűzött Tarquinius és fiai által vezényelt veii-beliek között vívott csatáról irt, elő van sorolva, miképp Valerius a rendetlen nagy csatatömegbe alakult (látszólag a régi phalanx-alakzat) gyalogságot, Brutus pedig a kémszemlére előretolt lovasságot vezette. A veii-beliek hasonló módon nyomultak elő, hol Aruns Tarquinius fia vezette a lovasságot. Mind két részen a bekövetkezett kéztusánál lándzsával küzdhettek, mert tény az, miképp Brutus és Aruns egymást kölcsönösen lándzsáikkal átdöfvén, mindketten holtan buktak le lovaikról.

Épen igy a Regillus tó mellett vívott ütközetben, a lovasság karddal és lándzsával küzdhetett. Miután a csata itt bizonyos ideig változó szerencsével folyt s a rómaiak már a győzelemben kételkedni kezdenénk, midőn Poshumius dictator a tartalékba állított lovasságnál termett s azokat lovaikról leszállítva, a már sokáig tartó és erős harc folytán kimerült gyalogság támogatására szólította fel. Ezek azonnal leugrottak lovaikról s a fáradt gyalogok mellett felvették a harcot, kik a nemes ifjak példája által föllelkesítve, kétszeres erőfeszítéssel a latinokat nyomni kezdették s rendetlenségbe hozták.
Most a lovasok újból az e közben oda érkezett kocsikra vetették magukat s a gyalogság által követve üldözésre törtek elő és nemsokára az ellenséges tábort is elfoglalták. Megemlíti továbbá Livius, miképp Kr. e. 481-ben Caeso Fabius consul az aecpiek seregét lovasságának egy rohama által már rendetlenségbe hozta, azonban a gyalogság a consul iránti gyűlöletből a levert sereget üldözni vonakodott.

Midőn 447-ben a rómaiak és sabinok között vívott csatában, az utóbbiak rögtön a római csatavonalat túlszárnyalással fenyegették, két légióból 600 lovas azonnal leszállt lovairól, s élénken hatolva előre a harcot helyreállttá; azután újból felülvén, a mezőn keresztül egyenesen a másik szárnyra vágtatának, hol is az épen elért eredményt hirdetve, egy új roham által a csatának ezen vonaloni megnyeréséhez is hozzá járultak.

A római lovasság jó szolgálatairól egy másik példa Cajus Sempronius által vezetett rómaiak és volscok között, az utóbbiak megverésével végződő, 422-ben Kr. e. vívott ütközet. Itt a római gyalogság nem lehetett jó állapotban mert a történetíró panaszkodik, miképp több római fegyelem van a volscok, mint a rómaiak seregében. Midőn a volscok nagy merészséggel támadnak, a rómaiak meghökkentek s ingadozni kezdettek és tulajdonképpeni futás nélkül, minden ponton hátráltak.

Ezen aggasztó percben egy lovascsapat vezetője Sextus Temponius embereit felszólította, szálljanak le lovaikról és követve zászló gyanánt az ő kardját, mutatnák meg, hogy velük semmiféle lovasság, sem gyalogság nem versenyezhet. A lökem oly nagy erővel lett kivitelezve, hogy az ütközet helyre állíttatott, a volscok meghátráltattak és soraik keresztül törettek, de újból zárkóztak és igy a vitéz csapat öveitől el lett vágva.
Mialatt a volscok utolsó soraira Temponiussal szemben hátra fordulnak, az első sorok a rómaiak főereje ellen tovább folytatták a harcot, kik lovasaik megszabadítására kétségbeesett erőfeszítéseket tettek. Temponius képtelen lévén a visszavonulásra újra utat törni, egy magaslatra vonult vissza, hol a fiatal római lovasok egy gyűrű alakú felállítást vettek, minőben egy későbbi században Flodden mellett a skót nemesek és lovagok alakultak volt és a harcot az éj beálltáig folytatták. E közben mind a két ellenséges sereget bizonyos pánifélelem lepte meg és ellenkező irányban megfutamította olyannyira, miképp a csatatér kizárólagos és egyedüli birtokában csakis Temponius maradt. Ő azonban cselt sejtvén, helyéről napkelte előtt nem mert elmozdulni és csak akkor, midőn az egész vidék elhagyottnak látszott, vezette kis csapatát vissza Rómába, hol ót lelkes fogadtatás üdvözölte.

Ezen csata, melyet Livius egész a részletekig leír, tanúsítja, miképp a római lovagoknál mindenesetre szokásban volt néha gyalog is harcolni; mindazonáltal úgy látszik, nem volt céljuk magukat általánosan ekként alkalmazni, mert akkor bizonyára nehezebb védőfegyverekkel lettek ellátva.
A Sentinum melletti csatában a római és campániai lovasság a gall lovasságot kétszer sikerrel rohanta meg, a midőn, egyszerre az ellenséges csataszekerek által támadtattak meg, melyek egészen új és ismeretlen volta lovaikat elrémítette s rendetlenségbe hozván, a gyalogságra vetette vissza. E szerint a harckocsik e csatában jó szolgálatokat tehettek; azonban inkább újdonságuknál fogva és az erkölcsi benyomás által hatottak, mintsem a tényleg előidézett kár által.


Denison György: A lovasság története (A római korszak)