A harcot az arcvonal két szárnyán a velitesek és a lovasság kezdte, ezután a légió indult rohamra. A hastatusok elhajították dárdáikat, majd a megbolygatott ellenséges hadrendre karddal törtek és megkezdődött a test-test elleni küzdelem, a kézitusa. Livius ennek folytatásáról a következőképpen ír: „Ha a hastatusok az ellenséget nem tudják megfutamítani, lassú léptekkel behátrálnak a princepsek manipulusainak térközeibe. Ekkor a princepsek kezdik meg a harcot, s a hastatusok is ismét az ellenségre törnek. Ha a princepsek harca sem hozott döntést, a hastatusokkal a triariusok térközeibe húzódnak, elzárva a térközöket, egyetlen összefüggő arcvonalat alkotva rátámadnak az ellenségre. Ez pedig rendszerint elég az ellenség szétszórására.”
Elmondhatjuk, hogy a római taktika lényege a következő volt: míg a szárnyakon álló lovasság és szövetséges segédcsapatok védekeznek, addig a sereg közepén elhelyezkedő nehézgyalogság az ellenséges arcvonalat áttörve kicsikarta a győzelmet. Ellenben például Hannibálnak a pun zsoldosok alacsonyabb harcértéke miatt, a szárnyakon elhelyezett numida lovasságra kellett építenie a taktikáját. Így a karthágói sereg éppen a római sereggel ellentétes taktikát gyakorolt be.

A római hadtörténelemben szinte az összes csata úgynevezett állócsata (pugna stataria) volt. Lényege, hogy mindkét fél felvonul, elrendezi sorait, s ha ez megtörtént, kezdetét veszi az összecsapás. A mozgó csata, amikor az egyik sereg a másikat a felvonulás vagy az arcvonal elrendezése közben támadja meg. A rómaiaknál ez igen ritka volt, és ha előfordult, akkor rendszerint őket támadták, például trasimenusi csata, vagy még érdekesebb Caesar britanniai partraszállása.


Miért volt még eredményes manipulus?

Ha az ék alakban támadó gall lovasságnak sikerült betörnie az első sor manipulusai közötti résekbe, szembe találkoztak a második sor manipulusaival. „A roham lendülete megtört, alakzata felbomlott”, a római légiósok pedig könnyen lekaszabolták a közrefogott lovasokat. Mikor a római manipulusok egy falanxszal kerültek szembe a hastatusok kezdték a támadást. A manipulusok harc közben is tartották a hadrendet – akár a falanx – ezért a manipulusok között lévő térközökkel szemben a falanx harcosok, a falangiták nem is vették fel a harcot és hogy alakzatuk megtartsák, egy helyben maradtak. Ahol viszont a harc folyt, a falanx benyomódott. A falanx viszont csak addig eredményes, míg egyenes tud maradni, ellenben a hadrend megbomlásával a falangiták könnyen az ellenség prédái lettek.

Kr.e. 197-ben a rómaiak döntő ütközetre készültek V. Philipposz makedón király ellen. A római parancsnok Titus Quintius Flaminius vezérlete alatt 26 ezer római katona, 6000 aiatól gyalogos és 400 lovas lendült támadásba a hasonló nagyságú makedón sereg ellen a Künoszkephalai-hegyláncon.

A római balszárny könnyűgyalogságának és lovasságának rohama azonban megtört a zárt, makedón falanx jobb szárnyán és megkezdte a rómaiak visszaszorítását. Erre V. Philipposz parancsára a makedón balszárny is megindult a meredeken. Azonban a nehéz terep következtében a makedón falanx balszárnya csak osztagonként volt képes előrenyomulni, egymást be nem várva. (Ekkor használtak a rómaiak először harci elefántot, amit itt be is vetettek.) A részekre bomlott falanx nem volt képes helytállni a római manipulusokkal szemben.
A jobbszárnyon előrenyomuló makedón falanxot bekerítették… 8000 makedón maradt holtan a csatatéren. A rómaiak mindössze 700 emberüket veszítették el. A falanx tehát kevésbé volt mozgékony, mint a manipulus és csak sík terepen, frontálisan volt igazán hatásos.


Tóth Gergely László