A római hadsereg az ókor egyik legjobb hadserege volt. Sikereinek okát már a kortársak is kutatták, és több elmélet is született, miben rejlik a római legiok sikereinek oka. A görög Polybios (Kr.e. 200 k.-118) a vallásossággal és a táborépítéssel magyarázta (de a kifogyhatatlan emberanyagot is megemlítette), a zsidó Iosephus Flavius (Kr.u. 37-100) a kiképzéshez, valamint a fegyelemhez, a római Vegetius (? – Kr.u. 450) a kiképzés, fegyelem és hozzáértés hármasához közötte Róma sikereit. „Csoda-e hát, ha egy nép, amely előbb gondolkodik, azután cselekszik, s ha parancsod ad, ilyen fegyelmezett hadsereggel hajtja végre, keleten az Euphratest, nyugaton az Óceánt, délen Lybia kövér mezőit, északon a Dunát és a Rhenust, szerezte meg birodalma határául?”
Több mint ezer év múlva a francia Montesquieu más szempontból vizsgálódott: Az uralkodók legfőbb tulajdonsága a becsvágy, amit legtöbbször a semmittevés követ. A köztársaságban viszont, ahol a tisztségek viselői évente cserélődnek, hogy újra válasszák őket, egy pillanatra sem szűnik meg becsvágyuk. A népet és a szenátust háborúra bíztatták, ami új földdel és gazdag zsákmánnyal járt. Az ókori szerzőkön kívül persze a modern kutatás is foglalkozott, és továbbra is foglalkozik a római sikerek kérdésével. Pl.: Polybios „emberanyagát” tekintve megállapították, hogy Róma legválságosabb idejében, a II. pun háború tombolása közepette a felnőtt férfia 29%-a szolgált a seregben, majd ezután mindössze 10-15%. Az ellenség földei az államot gyarapították, amelyből bérelni lehetett (ager publicus). Pl.: a III. samnis háború után (Kr.e. 290 k.) Róma területe 5000 km²-rel növekedett.

A patrícius-plebejus konfliktusok közepette a háború levezette a társadalmi feszültségeket, emellett a zsákmányszerzés mindenkinek érdekében állt. Zsákmány alatt persze nem csak az értéktárgyakra gondolunk, hanem a birodalom növekedésével az egyre fontosabbá váló rabszolgákra is. Kr.e. 167-ben 150.000 epirusi rabszolga került Rómába, akiket a piac képes volt azonnal felszippantani. A rómaiak emellett hittek a „jogos háború” fogalmában: ez volt az ún. „fetialisi törvény”.
Ezt a korai időszakban általánosan megtartották. Egy gyengébb barát megvédelmezése kielégítette a rómaiak erkölcsi érzületeit, gyakran még gyarapította is a Város hatalmát. Livius is minduntalan jogos védekezésnek tünteti fel háborúikat valamely külső agresszió ellen. „Livius szerint” – jegyezte meg ironikusan Gibbon, a híres angol történész – a rómaiak önvédelemből hódították meg a világot.”

Az alábbi részben a római legiok hadrendjének fejlődését követjük nyomon a Város alapításától Augustus uralmáig, figyelembe vége azokat a fordulópontokat, amelyek innovatív hatással voltak a hadrend alakulására, létrehozva azt a végleges formációt, amelyet a császárkorban is sokáig alkalmaztak.



Tóth Gergely László