Az előrenyomulás során mindkét fél igyekezett még a közvetlen harc előtt félelmet kelteni a másikban pl. rikító színű fegyverekkel, csillogó vértekkel hangos harci kiáltásokkal. Róma számos ellenfele emellett dobok, kürtök zajával igyekezett fokozni a lármát. A régi, milícia-hadsereg szintén nagy zajjal indult csatába, de a hivatásos hadsereg már másfajta szemléletet követett: a csapatok lassan, néma csendben nyomultak előre, miközben igyekeztek a legtökéletesebben tartani az alakzatot. Amikor kellő közelségbe értek, elhajították a pilumot, és csak ezután hallattak harci kiáltást, szólaltatták meg a szarukürtöket (cornus), és rohanták meg az ellenfelet.
A közelharc előtti pillanatokban a rómaiak két csapást is mértek ellenfeleikre. Az egyik a pilumok elhajítása, a másik az addig néma csendben menetelő légionáriusok velőtrázó csatakiáltása, majd hirtelen rohama volt. Ekkor megkezdődött a kézitusa, mely során csak kevesen vesztették életüket, amikor azonban az egyik fél megfutamodott, az üldözők szabadon kaszabolták őket, így a vesztes oldal áldozatainak száma igen magas lehetett. Eközben az alakzat hátoldalában álló katonák nem láthatták, mi történik az első sorokban.

Harc közben a hátul álló katonákra ragadt idegesség miatt könnyen meginoghatott az egység. A megfutamodás rendszerint az alakzat hátuljáról indult ki. Az első sorokban nagyfokú agresszivitásra volt szükség, hogy újra és újra támadásba lendüljenek. A római hadseregben uralkodó fegyelem, szigorú büntetési rendszer, valamint az egységhez tartozás tudata mind azt a célt szolgálta, hogy a katonák kellő kitartással rendelkezzenek.

A győztes hadsereg veszteségei általában nem haladták meg az 5%-ot, ezzel szemben a legyőzöttek veszteségei ennek sokszorosára rúghattak. A római hadvezetés nagy hangsúlyt fektetett az ellenség kíméletlen üldözésére, aminek során a hajszát a lovasság vezette, a cél pedig minél több menekülő lemészárlása volt, hogy az ellenség többé ne merjen a római hadsereggel ujjat húzni.



Tóth Gergely László