Hajnalhasadtakor az őrségek ellenőrzői az átvett fatáblácskákat a tribunushoz viszik. Ha minden kiadott fatábla ily módon visszakerült, bántatlanul eltávoznak. Ha valaki kevesebbet hoz vissza, mint ahány őrséget köteles volt ellenőrizni, kikutatják, melyik táblácska hiányzik. Ha ez kiderült, hívatják az illetékes centuriót, és ez előállítja azokat az őröket, akiknek táblája hiányzik, majd szembesítik az őröket az ellenőrzőkkel. Ha kiderül, hogy az őrök hibáztak, az ellenőrző kijelenti, hogy erre társai tanúk: ez ugyanis a kötelessége. Ha ez nem történt meg, akkor a vétkesség reá hárul.
Ilyen esetben azonnal összehívják a tribunusok tanácsát, kivizsgálják az ügyet, s akit elítélnek, botozást szenved. A botozás a következőképpen folyik le. A tribunus husángot ragad és jelképesen megüti az elítéltet. Miután ez megtörtént, légiójának minden tagja husángokkal, vagy akár kövekkel ütlegelni kezdi, s a bűnöst legtöbbször helyben megölik. Akik életben maradnak, azok sem örülhetnek megmenekülésüknek, mert nevezhetjük-e „megmenekülésnek” azt, hogy hazájába többé nem szabad visszatérnie, és hozzátartozói közül sem meri senki házába befogadni? Ezért azok, akik egyszer ilyen bűnbe estek, előbb-utóbb elpusztulnak.
Ehhez hasonló büntetést szenvednek a gyalogos- és lovasosztag-parancsnokok, ha a parancsot nem adták ki, az utóbbi az ellenőrző őrjáratra, az előbbi pedig a soron következő manipulus parancsnokának. Mivel tehát ilyen kemény és azonnali a megtorlás, az éjszakai őrségek rendje a római táborban tökéletesen szilárd. Általában a legénység tagjai a katonai tribunusoknak felelősek, a tribunusok pedig a consuloknak.
A büntetéseket, bírságolásokat és botozást a tribunus hajtja végre, a szövetségesekkel szemben pedig a praefectus. Botbüntetést szenved az is, aki a táborból valamit ellop, továbbá a hamis tanú, végül pedig az, aki testét fajtalankodás céljából katonatársának rendelkezésére bocsátja. Ezen felül mindenki, akit már háromszor megbüntettek, ugyanazon (kisebb) bűn miatt. Mindezt súlyos bűnként torolják meg.
Gyávaság és katonához méltatlan szégyenletes magatartás bűnét az alábbiak követik el: ha valaki kitüntetést remélve, saját haditetteiről hamis jelentést tesz a tribunusoknak. Hasonlóképpen, ha az őrhelyre kirendeltek félelemből elhagyják helyüket. Továbbá, ha valaki veszély idején félelemből elhajítja valamelyik fegyverzetét.
Innen van az, hogy egy-egy római katona inkább vállalja a biztos halált is a maga őrhelyén, még akkor is, ha sokszoros túlerő támad rá, semhogy az otthon ráváró büntetésnek tegye ki magát. Akadtak már olyanok, akik veszélyben eldobták vagy elvesztették pajzsukat, kardjukat vagy valamilyen más fegyverüket, és utána eszeveszetten vetik magukat az ellenségre, abban a reményben, hogy visszaszerzik elvesztett fegyverüket, vagy pedig, ha halál vár is rájuk, legalább elkerülik a nyilvánvaló szégyent és az otthoni megaláztatást.
Ha történetesen többen követik el ugyanazt a bűnt. pl. egész manipulusok hagyják el helyüket az ellenség nyomására - ilyen esetekben nem szokás mindenkit megbotozni vagy megölni. Az ilyen bűnökkel szemben célravezetőbb és elijesztőbb hatású megoldást találtak.
A katonai tribunus gyűlésre hívja a sereget, itt előállítja a szökevényeket, és kemény hangú beszéddel támad rájuk. Ennek végén hol 5. hol 8, hol 20 katonát, általában nagyjából a bűnösök tizedrészének megfelelő számot sorsol ki. Akikre a sors esett. azokat azonnal megbotoztatja a már elmondott módon.
A többieket kiparancsolja a tábor sánccal megerődített területéről, és a jövőben búzakenyér helyett árpakenyeret kapnak. Ily módon, mivel a sorstól való félelem és veszély egyaránt fenyeget mindenkit - hiszen senki sem tudja, nem reá esik-e a sors -, másrészt mindenkit ér az a büntetés, hogy búza helyett csak árpát kap: ez a büntetésnem egyszerre kettős célt szolgál: mindenkiben rémületet kelt, de korlátozza az emberveszteséget.
Helyes módszerrel lelkesítik az ifjúságot a veszélyek vállalására is. Ha a csatában egyesek vitézségükkel kitüntetik magukat, a hadvezér hadsereg gyűlésen magához szólítja őket. Előbb mindegyiküket külön-külön megdicséri hősiességéért, és felsorolja egész életük során végrehajtott dicséretes és emlékezetes tetteiket, majd kiosztja a jutalmakat. Aki egy ellenséget megsebesített, dárdát kap ajándékba; aki leterítette és fegyverzetétől megfosztotta – ha gyalogos, díszes áldozócsészét, ha lovag: díszes lószerszámot.
Régebben kizárólag dárdát ajándékoztak. Az ilyen jutalmakat nem az kapja, aki kézitusában vagy várostromban sebesített meg vagy fosztott meg fegyverzetétől egy vagy több ellenséget, hanem elsősorban azok, akik portyázás során vagy más olyan alkalommal csaptak össze az ellenséggel, amikor semmilyen szükség nem kényszerítette őket a párviadalra, és maguk, saját akaratukból vállalták a veszélyt.
Várostrom esetén az, aki elsőnek kúszik fel az ellenséges várfalra, aranykoszorút kap ajándékul. Azok, akik egy polgár vagy szövetséges életét mentették meg a csatában, ugyancsak ajándékot kapnak a hadvezértől. Rendszerint maguk a megmentettek, saját jószántukból adják át az ajándékot; ha erre nem hajlandók, a tribunus az ügy kivizsgálása után kötelezi őket erre.
Az, akit megmentettek, egész életében atyjaként tiszteli megmentőjét, és mindazzal a kötelezettséggel tartozik neki, mint fiú az apjának. Az ilyen buzdítással nemcsak a jelenlevő szemtanúkat lelkesítik a veszély önként, versengve való vállalására, hanem az otthon maradottakat is. Azok ugyanis, akik ilyen ajándékot kaptak, a légió színe előtt nyer, dicsőségen és az otthon rájuk váró hírnéven kívül hazatérve még azt a kitüntetést is kapják, hogy az ünnepi felvonulásokon teljes díszben vehetnek részt.
A hadvezértől nyert vitézségi kitüntetéseket ugyanis otthon is szokás viselni. Az ellenségről leszedett fegyverzetet házuk előtt szembetűnő helyen szokták kitűzni, vitézségük emléke és tanúságtétele gyanánt.
A rómaiak, akik a katonai büntetéseket és jutalmakat oly gonddal és körültekintéssel osztogatják, méltán fejezik hát be háborúikat rendszerint sikerrel! Zsold fejében a gyalogosok naponta két obulust kapnak, a centuriók ennek kétszeresét, a lovagok 1 denariust. A gyalogosok ezen felül havonta 2/3 attikai medimnosz búzát, a lovagok pedig ezen felül havonta 7 medimnos árpát.
A szövetséges gyalogosok ugyanazt kapják, mint a rómaiak, lovasaik másfél medimnosz búzát és 5 medimnosz árpát, s mindezt díjtalanul. A rómaiak azonban a nekik juttatott élelemért és ruházatért és a szükség esetén kiutalt fegyverekért térítéssel tartoznak, amelyet a quaestor zsoldjukból von le.
A táborokból való elvonulást a következőképpen szervezik meg. Az első kürt jelre mindenki lebontja sátrát és összeszedi felszerelését. Megjegyezendő, hogy senki sem verhet sátrat és nem bonthatja le, csak miután a hadvezér és a tribunusok sátrait már leverték, illetve felszedték. A második kürtszóra felrakják a táborfelszereléseket az igásállatokra. A harmadik kürtszóra az első alakulatok elhagyják a tábort, 8 ezzel megkezdődik a kivonulás a táborból.
Menet alatt az oszlop élén rendszerint a „különleges” csapatokat helyezik el. Ezeket követi a szövetségesek jobbszárnya, majd közvetlenül mögöttük mennek igásállataik. Utánuk következik az első római légió, mögötte hadtápja, ezután a második légió, mögötte igásállataik, ezek mögött a szövetségesek hadtápja.
Ugyanis ezek zárják a sort, mert az oszlop végén halad a szövetségesek balszárnya. A lovagok hol légiójuk gyalogsága mögött, hol pedig a felszerelés mellett lovagolnak. A sereghez szorosan csatlakozva biztosítják épségét. Ha az ellenség üldözésétől kell tartani, az oszlop rendjén annyit változtatnak, hogy a szövetségesek „extra ordinarius” csapatait az oszlop éléről annak végére helyezik át. A légiók és lovascsapatok közül naponta váltakozva, hol az egyik, hol a másik halad az élen, hogy vízvétel és legeltetés esetén váltakozva hol az egyik, hol a másik legyen kedvezőbb helyzetben.
A most ismertetett menetrenden kívül alkalmaznak egy másikat is, ha nyílt terepen haladnak, és ellenséges támadástól kell tartaniuk. Ilyenkor a hastatus, princeps és triarius alakulatokat hármas oszlopba rendezik, és egymástól azonos távolságban vezetik, s az élmanipulusok igásállatait is a többiek előtt helyezik el.
Az első manipulusok után haladnak a második manipulus igásállatai, a második manipulusok után a harmadikéi, és így tovább. Az igásállatok és az egyes alakulatok tehát váltakozva követik egymást.
Ilyen menetrend esetén, ha bármilyen veszély támad, az oszlop hol balra, hol jobbra kanyarodik, s a manipulusokat az igásállatok oszlopa mellé arra az oldalra vezetik, ahol az ellenség megjelenik. Így rövid idő alatt, egyetlen mozdulattal az oszlop harcképes. Ha mindezen felül a hastatusokat is harcba kell vetni, az igásállatokat és az oszlop mögött haladó tömeget a harcrendbe állók mögé vezetik, hogy így biztosítsák őket a veszéllyel szemben.
Ha a sereg olyan helyre ér, ahol tábort kell ütni, a tribunus és azok. a centuriók mennek előre, akiket erre a feladatra ki szoktak választani. Ezek szemrevételezik a táborverésre kiszemelt terepet, és - ahogy már elmondtuk mindenekelőtt, vezéri sátor számára keresnek megfelelő helyet. Majd körüljárva a praetorium helyét, megállapítják hogy melyik irányban, annak melyik oldala mentén kell az egyes légiókat elhelyezni. Ezek után kimérik a vezéri sátor körüli térséget, s kijelölik azt az egyenes vonalat, amelynek mentén a tribunusok sátrait fogják elhelyezni. Végül azt az erre merőleges vonalat, amelynek mentén a légiók táboroznak majd. Hasonló módon jelölik ki a praetorium két oldalát övező térséget, amelyet az előbb már részletesen leírtunk.
Mindezt rövid idő alatt hajtják végre, hiszen könnyű a terület kimérése, ha minden távolságot előre meghatároztak, és a feladatokat tapasztalatból jól ismerik. Ezután tűzik ki a hadijelvényeket, éspedig az elsőt ott, ahol a vezéri sátrat fogják elhelyezni, a másodikat a „válogatott” csapatok oldalán, a harmadikat a tribunusok sátrait kijelölő vonal felezőpontján, a negyediket a légiók táborhelyének elején.
A vezér hadijelvénye mindig fehér, a többi vörös színű. A vezéri sátor túlsó oldalán hol egyszerű lándzsák tűznek ki, hol pedig a többitől eltérő színű hadijelvényeket. Ezután kimérik az egyes sávokat, amelyeket dárdákkal őriznek. hogy a légiók megérkezésekor azonnal felismerhető legyen a tábor helye, s a hadvezéri zászlótól kiindulva mindenki tudja, merre kell haladnia. Mivel mindenki előre tudja, melyik sávban és a sávnak mely részén kell táboroznia hiszen minden táborban mindegyik seregrész mindig ugyanazt a helyet foglalja el -, a táborverés olyan művelet, mintha valamely sereg a saját városába vonul be.
Akkor is az történik, hogy a városkaputól mindenki egyenest halad más-más irányba és bolyongás nélkül megtalálja saját házát, hiszen ismeri az egész várost, egészében és részleteiben, ki-ki tudja hogy a város melyik körzetében lakik. Ugyanilyen otthonossággal járnak el a római katonák táborveréskor is.
Úgy vélem, hogy a rómaiak, amikor a táborverésben ezt az áttekinthető rendet valósították meg, a görögökkel ellentétes módszert követtek. A görögök ugyanis táborveréskor azt tartják a legfontosabbnak, hogy a természettől fogva védett helyeket válasszák ki. Részben azért, hogy ne kelljen árkokat ásniuk, részben mert a mesterségesen készített tábor erődítésben nem bíznak úgy, mint a természet nyújtotta védelemben. Ennek következtében a tábor elhelyezésénél a természet adta körülményeket és alaprajzot kénytelenek követni, és magának a tábornak beosztását is a helyi adottságokhoz kell alakítaniuk. Ennek következménye, hogy táborveréskor senki sem tudja biztosan előre sem a saját, sem alakulata helyét.
A rómaiak azonban az árokásás fáradalmait és mindazt, ami ezzel együtt jár, szívesen vállalják az áttekinthetőség kedvéért, és azért, hogy a tábor alaprajza mindig egységes, állandó és mindenki számára ismert legyen.
Polübiosz: VI. 19-42