Az előbbiek oly kiszolgált katonák, kiket a hadsereg kötelékéből elbocsátottak ugyan, de addig is, míg a szokásos jutalmat (pénzösszeg vagy földbirtok valamely coloniában) megadhatták, együtt tartották őket, sőt szükség esetén külön zászlók alatt csatába is küldhették, ami sok elégületlenségnek és lázadásnak volt okozója. így a Tiberius trónra lépése alkalmával fellázadt pannoniai légiókat is azzal bujtogatták, hogy követeljenek végre valahára orvoslást bajaikra a még új és ép azért ingadozó császártól. Az evocati szintén kiszolgált katonák voltak, de olyanok, akik a fővezér hívására (evocatio) folytatták a katonai szolgálatot. Mindnyájan centurio-rangban álltak s nagyobb zsoldot kaptak, mint a többi katonaság.
A műszaki csapatokba (fabri) osztották be a háborúban nélkülözhetetlen mesterembereket: az ácsokat (fabri lignarii) és kovácsokat (fabri ferrarii). Ezek készítették és javították az ostromgépeket s fegyvereket, gondoskodtak az utak jókarban tartásáról, aknákat ástak és hidakat építettek. Vezérük a praefectus fabrorum volt, kit a fővezér nevezett ki.
A málhás csapatok a poggyászt (impedimenta), az ostromszereket s a sátrakat szállították. Ezekhez csatlakoztak a markotányosok (lixae) is, kik a katonáknak élelmiszereket adtak el. A kürtös csapatok (aeneatores) a tábori jeleket szokták megadni s hangszerük szerint tubicines, cornicines, bucinatores és liticines nevet viseltek. A tuba egyenes szárú, ércből készült, erős hangú trombita volt. Ezzel adtak tábori jelet az egész seregnek.
A cornu eleinte szarvból, majd rézből készült, köralakban hajlított s vége felé öblösödő kürt, melyet a kürtös nyakába akasztva hordott. Ezzel adtak jelet az indulásra és megállásra. A bucina csigaalakú trombita, mellyel az őrség felváltására s este a lefekvésre adtak jelet. A támadás megkezdésére (classicum canere) s a visszavonulásra (receptui canere) a bucinatores adták meg a jelt, melyet a tubicines és cornicies továbbítottak. A lovasságnak kürtje hosszúkás, alsó végén meggörbített éles hangú érckürt (lituus) volt, melyet a liticines használtak.
A cohors praetoria a fővezér testőrsége volt, mely részint oly előkelő ifjakból állott, kik addig is, míg magasabb tisztség elnyeréséhez a szükséges életkort elérik, a fővezérhez csatlakoztak haditapasztalatok, szerzése végett; részint kiszolgált katonákból (evocati). részint a szövetségesek csapataiból (extraordinarii). Ide sorozzuk a légiók kötelékén kívül álló azon külön hadtesteket is, melyek a császárság alatt részint Róma, bán, részint Italia különböző helyein állomásoztak Ezek a cohortes praetoriae (a császár testőrsége), a cohortes urbanae (a rendőrcsapatok) s a cohortes vigilum (a tűzoltócsapatok).
A cohortes praetoriae a köztársaság alatt a fővezérnek külön testőrsége volt a főhadiszállás (praetorium) védelmezésére. A császárság is megtartotta ezt az intézményt s Augustus a főhadiszállás, vagyis a császári palota védelmére külön testőrcsapatokat (cohortes praetoriae) szervezett, melyek kilenc cohorsból állottak, egyenként 1100 emberrel a praefectus praetorio vezérlete alatt.” Szolgálati idejük 16 év, tehát kisebb volt, mint a légió katonáié, zsoldjuk meg nagyobb (naponkint körülbelül két denarius). Idővel oly nagy hatalomra tettek szert, hogy rendszerint ők intézték a palotaforradalmakat és nem egyszer ők döntötték el a császárok sorsát is.
A testőrgárda feje (praefectus praetorio) valóságos nagyhatalom. A császárok kikiáltásában, letevésében vagy megölésében rendesen neki jutott a vezérszerep, így pl. Tiberiust egyenesen Macro, a testőrség vezére fojtatta meg. Nyomban rá ugyanő kiáltatta ki testőreivel Caligulát császárrá. Caligula kegyetlen hálája ugyan Macrót is halálba kergette, de praetorianusai bosszút álltak érte: Chaerea tribunus vezetése mellett ők gyilkolták meg a kegyetlen zsarnokot Róma valamelyik sikátorában. A praetorianusok csakhamar gondoskodtak utódról is és 41-ben Claudiust ültették a trónra.
Később is nagy szerepet játszottak. így a 193-i palotaforradalomban ők tették el láb alól a derék Pertinaxot és adták el a trónt Didius Julianusnak, hogy három hónapi uralkodás után letaszítsák róla és beleültessék a pannoniai légióktól bíborba öltöztetett Septimius Severust. Ez a vaskezű császár volt az első, aki még a praetorianusokat is megzabolázta és helyükbe a légiók színe-virágából válogatott új testőrséget szervezett. Idővel azonban megint csak ok kerültek minden zendülés élére. Arra is volt eset, hogy a senatus jelöltjével szemben is keresztülerőszakolták a saját emberüket (pl. III. Gordianus személyében). Justinianus végre megsokalta féktelenkedésüket és sátortáboruk szétszórása után a császárgárdát végkép megszüntette.
A királyság idejében a fővezér (dux) maga a király volt, a köztársaság alatt a consulok, ritkán a praetorok egyike, rendkívüli esetekben pedig a dictator; a császárság alatt a császár, kit legátusai helyettesítettek. A fővezért a lex de imperio korlátlan hatalommal ruházta föl, melyet azonban csak a város falain (pomerium) kívül a hadiköpeny (paludamentum) felöltése után gyakorolhatott. Ezt a hatalmát jelképezték a vesszőnyalábokba tűzött bárdok (fasces cum securibus).
Diadalmas csata után katonái mindjárt ott a helyszínén kikiáltották imperatornak, Rómában pedig hálaadó ünnepeket (gratulationes) rendeztek és a hadjárat szerencsés befejezése után a senatus rendesen megengedte neki a diadalmenet megtartását is. Jelvénye a bíbor hadiköpeny (paludamentum), a sassal ékesített elefántcsontpálca, a sella curulis és 12 lictor vesszőnyalábokba szúrt bárddal. Alvezérei és helyettesei a legátusok voltak, kiket ő maga nevezett ki.
Az egyes légiók parancsnokai a tribuni militum (ezredesek) voltak, kiket eleinte a fővezér nevezett ki; később azonban (362 óta) felét a nép választotta a comitia tribután, felét a fővezér nevezte ki, 207-től fogva pedig már valamennyit a nép jelölte ki a comitia tribután. Egy-egy légiónál hatan voltak és közülük mindig csak kettő-kettő végzett szolgálatot, de naponként felváltva és teljes két hónapon keresztül. Jelvényük az arany gyűrű (annulus aureus) volt. Az egyes manipulusok élén a centuriones álltak, kiket a tribuni militum neveztek ki. Minden manipulusban két centurio szolgált, számuk tehát egy légióban 60-ra rúgott.
A manipulusok jobbszárnyának centuriója magasabbrangú volt (prior), mint a balszárnyáé (posterior). A centurio rangfokozata attól függött, vájjon a hastati, principes és triarii manipulusaiban s ezeknek jobb vagy bal szárnyán szolgál-e. Minden centurio a hastati tizedik manipulusának balszárnyán kezdte meg szolgálatát, ez volt tehát rangban a legkisebb (decimus hastatus posterior). Innen emelkedett a triariusok első manipulusának jobbszárnyáig (primus pilus vagy néhány auktornál primipilus, vagy primus ordo); ez volt a legmagasabb rangú centurio, ki a légió jelvényét őrizte s a tribunusokkal együtt a haditanácsnak is tagja volt. A centuriók jelvénye a szőlővessző (oitis), ők nevezték ki az altiszteket (optiones).
A quaestor (legfőbb élelmezési tiszt) a hadipénztárt kezelte. Ez gondoskodott a hadsereg ellátásáról, fegyvereiről és osztotta ki a zsoldot. Néha a fővezér egy-egy hadtest önálló vezetésével is megbízta.
A vezérkarhoz tartoztak még a szövetségesek csapatainak vezérei és a tábor, a hajóhad, a műszaki csapatok parancsnokai (praefecti sociorum, auxiliorum, classis, fabrorum), kik mind tribunusi rangban voltak. A katonák ruhája térdig érő ujjas vagy ujjatlan gyapjú ingből (tunica) s hadiköpenyből (sagum) állott. Nadrágot (bracca) s bőrcipőt (caliga) csak később kezdtek viselni. A katonák fegyverzete különböző volt aszerint, amint nehéz vagy könnyű fegyverzetű gyalogosokról, vagy lovasságról van szó.
A nehéz fegyverzetű katonák (miliies gravis armaturae) fegyverei vagy
a) védő (arma) vagy
b) támadó fegyverek (tela)
voltak.
a) Védő fegyverek
Az ércsisak (cassis) az arc kivételével az egész fejet befödte s tetejét sisakforgó (crista) díszítette. A könnyű fegyverzetű katona az érc cassis helyett állandóan bőr vagy lenből készült sapkát (galea) hordott. A sisakrostélyt a köztársaság idején már ismerik. A mellvédő vagy bőrpáncél (lorica) vastag bőrszíjakból (lóra) való mellény féle, mely a testet a nyaktól kezdve a térdig védte. A nehéz gyalogság s a császárság alatt a lovasság is viselte. A páncélt sokszor öv (cingulum) szorította a testhez. A lábszárvédő (ocrea) bőrrel béllelt fémlap vagy vastag bőrdarab, mely odaszíjazva az alsó lábszár védelmére szolgált. Rendesen a pajzstól nem védett jobb lábszáron viselték.
A pajzs
Servius Tulliustól Camillusig nagy, gömbölyű ércpajzsot (clipeus) használtak, melyet Camillustól kezdve teljesen kiszorított a négyszögletes és félhenger alakra behajlított bőrpajzs (scutum). Ezt az egész embert elfödő, hosszú falemezekből összerótt pajzsot bőrrel vonták be, a szélén pedig érclemezzel. A közepén emelkedő kúpalakú dudorodást umbónak nevezték. Menetközben bőrtokban hordták a balvállra akasztva, csata közben balkezükben tartották
b) Támadó fegyverek (tela)
A kard (gladius)
A rómaiak eleinte hosszú, egyélű, ú. n. gallus kardot használtak, de a II. pún háborútól kezdve már rövid, széles pengéjű és kétélű, ú. n. hispaniai kardot hordtak. Kardjukat fából faragott s bőrrel bevont hüvelyben (vagina) vagy az övre akasztva, vagy a jobbválltól a bal csípőig érő kardszíjon (balteus) viselték. A tisztek balfelül hordták a kardot, valamint az övre akasztott tőrt (pugio) is.
A lándzsa (hasta)
A lándzsa (hasta) hosszú fanyél (hastile), mely hegyes vasban végződött (cuspis). Camillus óta a döfésre való lándzsát a hajításra szánt dárda (pilum) váltotta fel, mely hosszabb és erősebb volt a lándzsánál. Fanyele körülbelül 133 cm hosszú volt s ebbe ugyanilyen hosszúságú, hegyben végződő vasnyelet illesztettek. A fanyél alsó része is vashegyben (spiculum) végződött, hogy a földbe szúrhassák.
A könnyű fegyverzetű gyalogság (milites levis armaturae vagy velites) védő fegyverei voltak: a bőrsisak (galea), a fából készült és bőrrel bevont kicsiny, kerek pajzs (parma). Támadó fegyvereik a könnyű lándzsa (hasta velitaris), a hajítódárda (verutum) és a kard (gladius).
A könnyű fegyverzetű gyalogsághoz sorozzuk még a parittyásokat (funditores) és az íjászokat (sagittarii). Az előbbiek parittyával (funda) köveket (lapides missiles) vagy ólomgolyókat (glandes) röpítettek az ellenségre; az íjászok íjukról (arcus) félméter hosszú és hegyes vasban végződő fanyilakat (sagitta) röpítettek az ellenségre és oly erővel, hogy körülbelül 150 lépésről még a pajzsot is átütötték. A nyilakat hátukra akasztott tegezben (pharetra) tartották. A lovasság fegyverzete: az ércsisak (cassis), ércpáncél övvel, kerek pajzs (parma), lábszárvédő, hosszú kard s lándzsa. Nyerget nem használtak, hanem csupán lótakarót, melyet szíjjal erősítettek a lóra. Nyereg híján kengyelük sem volt.
Néha nemcsak a lovas volt páncélban, hanem a lova is (miles cataphractus), mi azonban csatában nehézkessé tette a lovas mozgását. Főleg a császárság alatt találunk ily lovasezredeket, midőn a különböző provinciákból toborzott lovasok, honi szokás szerint, teljes vértezetben jelentek meg. Érdekesen írja le Tacitus Hist. I. 79. a római katonaságnak a szarmaták lovasságával való harcát, midőn a páncélingében (lorica) mozgékony római katona oly könnyedséggel győzte le a súlyos mellvértjében nehézkesen mozgó szarmata lovasságot.
A hadijelek tulajdonképen háromfélék, ú. m.: vocalia, semivocalia és muta; a vocalián a jelszót, a semivocalián a trombita és kürtjeit, a mután pedig a tábori jelvényeket (aquila, vexillum) kell érteni. Ezeken kívül voltak különféle, bizonyos alkalomra megállapított jelek, így pl. néha a jelszót egy bizonyos kézmozdulat kíséretében kellett kimondani. Nagyobb távolságra éjszaka tűzzel, nappal füsttel adtak jelt, sőt egyes erődökön (germán szóval burgus, amelyből a német Burg sarjadt) vagy tornyokon léceket is alkalmaztak bizonyos rendszer szerint, melyeknek különböző módon való felemelésével vagy leeresztésével messze eső állomással is közölhették a parancsot.
A legrégibb hadijel (signum) a dárdanyélre erősített maroknyi széna volt. Később a széna helyett a dárdanyélre felfelé álló kezet tettek vagy a kéz helyébe különféle állatképeket: farkast, oroszlánt, kost, lovat, vadkant. Ezek alá erősítették az egyes manipulusok kitüntetéseit. A manipulusok ezen külön hadijelvényei mellett Marius alkalmazta először az egész légió külön hadijelképen az ezüst sast (aquila). Néha az ezüst sas alá a lándzsanyél keresztfájára négyszögű, rojtos szövetdarabot is akasztottak a légió számával és nevével. E hadijelet a császárság is megtartotta azzal a különbséggel, hogy az ezüst sast arannyal cserélte föl s a szövetdarabra a császár nevét is felíratta. Egyébként a légióknál a császár képét külön imaginiferi vitték.
A dárdanyél alul hegyes volt, hogy a hadijelet vivők (aquilifer, signifer) a földbe szúrhassák. Az aquilifer vagy signifer a légió, illetőleg a manipulus legderekabb katonája volt, ki a hadijel elvesztését életével fizette meg, ha az ő hibájából jutott az ellenség kezébe. Táborozás idején az aquilát a praetoriumhoz közeleső sacellumban tartották s szinte vallásos tisztelettel vették körül; békében pedig Saturnus templomában őrizték a többi hadijellel együtt.
A lovascsapatoknál minden turmának külön zászlója (vexillum) volt, mely nem más, mint a dárdanyél kereszt-fájára erősített négyszögű, rojtos szövetdarab. A zászlótartót vexillariusnak hívták.
Azt a helyet, hol a római hadsereg egy-egy napi menet után megállapodott s az éjét töltötte, előre kiszemelték s megerősítették. E célra egy tribunus militum vagy centurio, a császárság korában a tábori mérnök (metator castrorum), az augur s néhány katona kíséretében előre sietett, kinézte és kimérte a derékszögeiével (groma vagy gruma) a tábor helyét (rendesen víz, erdő, legelő közelében) és kijelölte abban a főhadiszállás meg a csapatok helyét úgy, hogy a sereg megérkezésekor minden csapat könnyen tájékozódhatott. A sereg először a tábort erősítette meg s csak azután állította fel sátrait.
A tábor alakja négyszögű volt. Megerősítésére köröskörül mintegy négy méter széles és három méter mély árkot ástak s a kiásott földből töltést emeltek (agger), melyet cölöpökkel (vallum) és vesszőfonadékkal (crates) védtek. A tábor szélességében húzódó 30 m széles út (via principalis) a tábort két egyenlőtlen részre osztotta: a kisebb rész a főhadiszállásnak volt fenntartva, a nagyobb részben a légiók s a szövetséges csapatok táboroztak.
A via principalis mindkét végén egy-egy kapu volt, jobbról a porta principalis dextra, balról a porta principalis sinistra. A tábor hosszában húzódó 15 m szélességű út (via decumana) ismét két részre osztotta a tábort s egy-egy kapuban végződött. Az ellenség felé eső kapu volt a porta praetoria, azzal szemben a másik végén a porta decumana. A tábort megerősítő sánc és sátrak között 60 m széles út vezetett a tábor körül, hogy a sereg akadály nélkül felvonulhasson s biztosítva legyen az ellenség tüzes lövegei ellen.
A porta decumana és a via principalis közé eső részben volt a főhadiszállás (praetorium). A via principalis és a via decumana metszőpontján nagy térség közepén állott a fővezér sátora (praetorium vagy tabernaculum ducis) ; előtte az oltár (ara), melyen a fővezér áldozatot mutatott be. Jobbról a quaestorium, a legfőbb élelmezési tiszt lakóhelye, hol a zsoldot s élelmiszert osztották ki és az augurale, honnan a fővezér a jósjeleket figyelte; a tabernaculum ducis baloldalán volt a forum, a katonák gyülekezési helye s az emelvény (suggestum vagy tribunal), honnan a fővezér beszélni szokott katonáihoz vagy törvényt látott fölöttük. A via principalis mentén, a praetorium mindkét oldalán állottak a tribunusok és legátusok sátrai, mögöttük a praetorium mindkét oldalán a szövetséges hadak vezéreinek, ezek mögött a testőrcsapat sátrai.
A tábor másik (nagyobb) felében a via principalis és a porta praetoria között a római légiók s a szövetségesek csapatai helyezkedtek el olyformán, hogy a légiók a belső, a szövetséges csapatok pedig a külső részt foglalták el. Rendesen 10-10 ember lakott egy-egy bőrrel bevont sátorban (contubernium), egy-egy decanus felügyelete alatt. A tisztek mindegyikének külön sátra (tentorium) volt.
A tábor őrizetére a kapukhoz is, meg a sáncokra is állítottak őrséget (custodiae), mely nappali (excubiae) és éjjeli őrségre (vigiliae) oszlott s felváltásukra a bucinatores adtak jelt. Az éjjeli őrködés vagy őrszolgálat esti 6 órától reggeli 6 óráig tartott négy egyenlő részben: esti 6-9. tartott a vigilia prima, 9-12. a vigilia secunda, 12-3. a vigilia tertia, 3-6. a vigilia quarta. Este a fővezér kiadta a jelszót (tessera, signum), utána a bucinatores takarodót fújtak s az őrség kivételével mindenki pihenőre tért.
Az indulásra (castra movere) háromszoros jelt adtak. Az első jelre a sátrakat lebontották s holmijaikat összeszedték (vasa colligere), a második jelre a sátrakat kocsira tették (vasa imponere) s indulásra készen várták a harmadik jelt, mikor is sorba álltak s megindultak (proficisci).
Az ideiglenes táborokon kívül állandók (castra stativa) is voltak, melyeket az időszak szerint nyári (castra aestiva) vagy téli tábornak (castra hiberna) neveztek. Ezek felügyelője a praefectus castrorum volt. Az állandó táborokban a katonák részint katonai gyakorlatokat végeztek, részint utakat, hidakat, csatornákat stb. építettek. A császárok alatt ez a foglalkoztatás még fokozódik, amennyiben a provinciák nyilvános épületeit jobbára velük építtették.
E táborok mellett egyre-másra szaporodtak a kereskedő-telepek (canabae), melyekből nem egy helyen virágzó városok fejlődtek. Ilyen például Pannóniában Aquincum, melynek lakosságát Salamon Ferenc, kiváló történetírónk, 60.000-re becsüli. De midőn Kr. u. 400 körül a határőrség utolsó maradványa is elhagyta a várost, a polgárság sem tarthatta fenn magát nagyon sokáig. Ugyanilyen virágzó várossá fejlődött a daciai Apulum (Gyulafehérvár) mellé települt canabae is, melynek első lakosai a táborhelyet alapitó legio I. Adiutrix veteranusai lettek.
A sereg naponkint rendszerint 25 kilométernyi utat tett meg (iustum iter). A menetelés igen fárasztó volt, mert fegyverein kívül minden katona magával vitte rúdra (furca) akasztva, mintegy 20 kg súlyú teljes felszerelését (sarcina), vagyis 17 napra való gabonát, főzéshez való edényeit, ásót, szekercét, kötelet stb. Az ily teljes hadifelszereléssel megterhelt katonát miles impeditusnak hívták. Az egész hadsereg poggyászát (impedimentum), pl. a sátrakat, ostromgépeket stb. szekereken szállították a sereg után.
A sereg rendesen három csapatban haladt előre. Az előcsapatban (agmen primum) a szövetségesés segédcsapatok haladtak, ezeket követte a derékhad (agmen medium), t. i. a légiók; az utócsapat (agmen novissimum) a könnyű fegyveresekből állott. A málhát az egyes hadoszlopok után vitték. A lovasság vagy a menet élén és a végén haladt, vagy azon csapatokat kísérte, melyekhez tartozott.
Ily meneteléseknél a hadsereg előtt mindig kémek (antecessores v. antecursores) jártak. Ha hirtelen támadástól lehetett félni, akkor a sereg csatarendben, rendszerint négyszögalakban haladt (agmen quadratum) s ilyenkor a poggyászt a négyszögön belül szállították, vagy őrizet alatt a csatarend után.
Julius Caesar (Bell. Civ. III.) elbeszéli, hogy Gomphi lakói közeledtének hitére bezárták előtte a város kapuit s védelemre készültek. Amint megérkezett és a város makacsságát látta, hirtelen rohamra vezette katonáit s a várost még aznap elfoglalta. Ha az ilyen hirtelen roham nem sikerült, a rómaiak rendszeres ostromhoz fogtak. A várost lőtávolon kívül árokkal és sánccal vették körül (urbem obsidione claudere) s a várfallal párhuzamosan vagy rája derékszögben a várfalnál magasabb töltést emeltek, részint, hogy figyelemmel kísérhessék a városbeliek mozdulatait, részint, hogy hajítógépeikkel minél több kárt okozhassanak.
Ezeket a munkálatokat a védőművek oltalma alatt végezték. Ilyenek voltak:
A vinea, hosszúkás négyszögű, lugasalakú faházikó, melynek egyik oldala néha vesszőfonadékkal volt bevonva. Ha több vineát állítottak egymás elé, a katonaság mintegy födött folyosón juthatott a várfalhoz.
A pluteus félköralakú, embermagasságú vesszőfonadék.
A testudo vagy háztetőszerű fabódé, mely a sánc-munkákat végző katonaságot védte; vagy rendes faház volt s ekkor a faltörőkosnak szolgált oltalmul (testudo arietaria).
A musculus a testudóhoz hasonló fa bódé, melynek védelme alatt majd aknákat (cuniculi) ástak, majd a faltörőkostól megrongált várfalat bontották csákánnyal (dolabra). Ezek a védőművek mind kerekeken vagy alájuk helyezett gerendákon mozogtak s az ellenség tüzes lövegei ellen állatbőrökkel voltak letakarva.
Ha a várfalra derékszögben épített töltést előre tudták tolni egészen a várfalig, akkor az ostromlók részint ezen, részint létrákon vagy a várfalon ütött réseken, vagy aknákon át törekedtek a városba jutni, azaz rohamot intéztek (oppugnatio). A létrákat (scalae) a várfalhoz támasztották s a fejük fölé tartott pajzs oltalma alatt haladtak fölfelé.
A várfalat a faltörőkossal (aries) vagy falfúróval (terebra) igyekeztek megbontani. A faltörőkos hosszú gerenda volt, vasból készült kosfejjel s vagy a vineában, vagy a mozgatható torony alsó részén működött olyanformán, hogy lánccal a keresztgerendára akasztották, kötelekkel erős lendületbe hozták és a várfalhoz lódították.
A falfúró annyiban különbözött a faltörőkostól, hogy annál a gerenda végén a kosfej helyett hegyes vasat alkalmaztak. A várfal megbontott köveit a musculus védelme alatt csákányokkal (dolabrae) távolították el.
Az ostromtornyok (turres ambulatoriae) fából készültek s a várfallal egyenlő magasak voltak. Belül több emeletesek (tabulatae) voltak s az egyes emeleteknek megfelelőleg kívül erkélyek. Rendeltetésük az volt, hogy az alsó részen elhelyezett faltörőkossal a várfalat megbontsák, az emeletekről pedig haji tógépekkel nyilakat és köveket vagy gerendákat zúdítsanak az ellenségre; tetejükön csapóhíd volt (sambuca), melyet a várfalra eresztettek le, hogy rajta a várfalra juthassanak, miután azokat a hajítógépek a védőktől megtisztították. A tornyok mellett néha kútgémalakú emelőgépeket (tolleno) is állítottak fel, hogy a végére erősített kosárban kémlelés céljából katonákat emelhessenek a magasba. A falx muralis hosszú, sarlóban végződő pózna volt, mellyel a védőket rángatták le a várfalról, vagy a várfal párkányát rongálták.
Ezen ostromszerek ellen az ostromlottaknak következő védőeszközei voltak: A kétágú villa (furca), mellyel a létrákat eldöntötték; a csáklya (corvus) vagy kötelek (laquei), melyekkel a fal törőkost elkapták és a magasba húzták. A faltörőkos elé gyapjúszsákot is eresztettek le, hogy hatását gyöngítsék, vagy nagy ólomsúlyokkal a földre szorították, vagy nagy gerendákat dobtak rá a magasból, hogy eltörjék. A tüzes lövegek (malleoli) a védőművek s tornyok felgyújtására szolgáltak. Ezenfelül az ostromló katonákra forró vizet vagy szurkot öntöttek, égő rőzséket, fáklyákat hajítottak; aknák ellen aknákat ástak és vagy kifüstölték onnan az ellenséget, vagy méhekkel, darazsakkal űzték el; végül az ostromlók hajítógépei (tormenta) ellen ők is hajítógépeket állítottak.
A hajitógépekkel köveket, gerendákat, nyilakat, golyókat, lándzsákat szórtak az ellenségre. Szerkezetük nem sokban különbözött egymástól, mert a hajítóerőt mindegyiknél az összecsavart kötelek szolgáltatták, melyeknek kifeszítése és hirtelen eleresztése óriási erővel lökte ki az eléje helyezett gépágyból a lövegeket.
A hajítógépek egykarúak és kétkarúak. Az egykarúaknál csak egy összecsavart kötélköteg s az ebbe illesztett kar (rúd) szolgáltatta a hajítóerőt; ilyen volt az onager. A kétkarúaknái két összecsavart kötélköteg s kar működött; ilyenek voltak a catapulta és a ballista. A catapultából nyilakat, golyókat, a ballistából köveket szoktak kilőni.
Dufour (1840.) és utána Rüstow és Köchly kísérelték meg először az ókori lövegek rekonstrukcióját. De az igazi siker mégis csak Schramm E., metzi tüzérezredes és Schneider Rudolf, heidelbergi tudós (philologus) nevéhez fűződik. Ez ugyanis 1904. június 16-án II. Vilmos császár jelenlétében három rekonstruált löveget mutatott be és a lövési próbák fényes eredménnyel végződtek? Schramm kísérleteiről következőkép számol be.
A catapulta és ballista kötegei egyenkint 30 kisebb kötegből vannak összeállítva. Egy-egy köteg feszültsége lövés előtt 400 kg. Ezért kéttorsiós (kétkarú) lövegeknél a feszültség 24.000 kg, az egytorsiós (egykarú) onager-nél 12.000 kg. E feszültséget már alig lehet fokozni, mert ezt a löveg már nem állná ki.
Az elért legnagyobb lőtávolság a catapultánál kerek 370 m. A négy spithamés (88 cm) nyíl egy 30 mm vastag, vasalt pajzson úgy hatolt át, hogy felenagyságban (44 cm) a pajzs túlsó oldalán kifuródott és így a pajzs viselőjét megölhette volna. A ballista egy kétfontos kőgolyót 184 m és egyfontos ólomgolyót 300 m maximális távolságra lőtt. A lőtávolság nagyobbítására törekvő minden további kísérlet sikertelen volt. Minden ilyen próbánál elszakadt a húr és a kiröppenő golyók a legénységet veszélyeztették. A kisebb onager egyfontos ólomgolyót 200 m-en túl lőtt. Nagyobb onager négyfontos lövedéket 350 m-re hajított.
Schramm kísérletei igazolták, hogy jóllehet ezeket a lövegeket már N. Sándor is alkalmazta nyílt és tengeri harcban, az ókori lövegek csupán a várharcban, az ostromnál és védelemnél játszottak jelentős szerepet; de a falakon rést ütni nem tudtak velük, legföljebb a falak párkányait, gyönge mellvédéit vagy a fából készült védőfödeleket bírták lerombolni. Tehát itt is elsősorban élő célpontok ellen használhatták.
Érdekes, hogy Jeruzsálem ostromakor a várban 300 catapulta és 40 ballista volt. Carthago nova elfoglalásakor pedig 301 catapulta, 75 ballista és egy sereg scorpio (onager) került Scipio kezére. Ezek az ókon ágyúk Attila háborúiban is igen nagy szerepet játszottak, a catalaunumi mezőn meg nyílt csatában is. (És mivel rajz és leírás után nagyon bajos ezeket ahadigépeket elképzelni, a legmelegebben ajánljuk Percsina Mihály, balassagyarmati bognármester sikerült modelljeit.)
Nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy a világháborúban a technika legmodernebb vívmányai mellett hányszor visszatértek a legprimitívebb harci eszközökre. így divatbajött újra a római vasbunkó (clava ferrata), a fokosok, balták, bunkósbotok és puskatusok alkalmazásában. Ez meg szinte parancsolólag követelte az ércsisakok felújítását. A szörnyű géppuskák pedig egyenesen szükségessé tették a páncélok behozatalát, melyet először a német rohamcsapatok használtak. De talán legrettenetesebb hatása volt azoknak az acélnyilaknak, melyeket a háború első esztendeiében a repülőgépekről hajigáltak le.
A lángvetők a régiek pusztító görögtüzére emlékeztetnek, melyet főleg a tengeri csatákban alkalmaztak nagy sikerrel. A kaszás vagy sarlósszekerek az óriási páncélkocsikban és a még rettenetesebb tankokban öltöttek új testet. Csak az óvilág és lovagkor nemes fegyvere, a kard tűnt le végképen a harcmezőkről.
A rómaiaknak eleinte csak kereskedelmi hajóik voltak; hadihajókat csupán a felmerülő szükség kényszerhatása alatt építettek. így midőn terjeszkedésük folytán szembe kerültek Carthagóval, kénytelenek voltak hajóhadat teremteni. A pún háborúk után azonban megint elhanyagolták a hajóépítést -mindaddig, míg a kalóz és polgárháborúk ismét nem kényszerítették őket új hajóhad építésére.
A császárság idején állandó hajóhada volt Rómának, mely négy megerősített és hajógyárral (navalia) ellátott kikötőben állomásozott: Misenumban (classis praetoria Misenensis), Ravennában (classis praetoria Ravennas) és a külföldön Foroiuliumban (classis Foroiuliensis) s Byzantiumban (classis pontica). Némi hadijelentősége volt a Rhenuson (Rajnán), Danubiuson (Dunán) s az Euphratesen horgonyzó kisebb hajóhadnak is.
A hadihajók (naves longae) körülbelül 50-70 m hosszú, 6-9 m széles s 10 m magasak voltak (felerészben a víz alatt, felerészben a víz fölött.) A hajók elején (prora) közvetlen a víz színe fölött vagy a víz színe alatt három egymás fölé helyezett gerenda nyúlt ki a hajótestből, melyek hegyes vasban (rostrum) végződtek, hogy ha lehet, az ellenséges hajót átfúrják.
A hajó mélyéből emelkedett ki a födélzet (tabulatum) fölé az árboc (malus), melynek keresztrúdjain (antennae) vitorlák (vela) voltak elhelyezve. Az evezők a hajó oldalából nyúltak ki egy vagy két, három, négy, öt sorban s e szerint a hajót egysorúnak (actuariae), kétsorúnak (biremes), háromsorúnak (triremes), négysorúnak (quadriremes) és ötsorevezősnek (quinqueremes) nevezték. E soroknak megfelelőleg a hajó belsőjében padokat (transtra) helyeztek el az evezősök (remiges) számára, kik a hajó előrészének háttal ülve eveztek. A kormányos (gubernator) a hajó hátsó részén (puppis) ült. Ugyanitt állott a hajó védőistenének a szobra is az oltárral, hol a hajó parancsnoka az áldozatot szokta bemutatni. A hajó előrészén rendesen valami állatfejet faragtak ki, e fölé írták a hajó nevét és eléje tűzték ki egy hosszú póznára a hajó zászlaját (vexillum navale).
A rómaiak a hajószolgálatot nem sokra becsülték s katonáit nem tartották igazi katonáknak. A hajóslegénység (nautae) s az evezősök a szabadosok, peregrinusok s rabszolgák soraiból került ki, míg a hajóskatonaságot a hajók egy részével a szövetségesek szolgáltatták. A zsold kisebb volt, mint a légióknál, a szolgálat pedig 26 évre volt megszabva.
Az egész hajóhad vezére (praefectus classis) rendesen consul vagy praetor volt, hajóját navis praetoriának hívták. Egy-egy hajó parancsnoka (praefectus navis) tribunus vagy centurio volt, ez alatt álltak a hajó tisztjei (magistri navium) s a kormányos.
Télen a hajókat a szárazföldre vontatták (subducere naves) s ha szükséges volt, a hajógyárakban kijavították; tavasszal azután ismét a tengerre bocsátották, (deducere naves).
A hadihajókon kívül voltak még:
Naves onerariae, teherhajók, melyek mélyebbek, öblösebbek voltak a hadihajóknál és csak vitorlákkal voltak ellátva.
Naves actuariae egysor evezővel és vitorlákkal ellátott gyorsjáratú hajók, melyek a hadihajók poggyászát szállították s felderítő szolgálatot végeztek.
Naves Liburnae kétsor-evezős gyorshajók, melyeket az illyriai partvidéken lakó liburnusokról neveztek el. Ilyenekkel diadalmaskodott Octavianus Actiumnál Antonius nagy, tornyos hajóin.
A tengeri csatában a rómaiak részint arra törekedtek, hogy óriási kapócsáklyákkal (harpago) az ellenséges hajókat a magukéhoz húzzák s úgy harcolhassanak, mintha a szárazföldön volnának; részint arra, hogy az ellenséges hajókat a rostrummal átfúrják s elsüllyesszék vagy tüzes lövegeikkel felgyújtsák, avagy az evezőket eltörjék.
Rómát légióinak az az ellentmondást nem tűrő vasfegyelme (disciplina militaris) tette a világ urává, melyről Horatius is oly lelkesedéssel énekel. És jóllehet épen emiatt nagyon nehéz Volt a szolgálat, a szigorú fegyelmet évszázadokon át biztosította elsősorban az a körülmény, hogy a római katona esküt tett kötelességeinek pontos teljesítésére.
A polgárháborúk alatt meglazult ugyan egy kissé a római csapatok fegyelme, de Augustus az állandó hadsereg szervezésekor újból helyreállította a szolgálat régi szigorúságát s a későbbi császárok (Traianus, Hadrianus) is igyekeztek fenntartani. És ehhez a vasfegyelemhez főleg azért szokott hozzá oly könnyen a római katona, mert a táborban mindig el volt foglalva. A feliratok és bélyeges téglák igazolják, hogy a császárság középületeit túlnyomó részben katonák építették.
Ugyanők végezték különösen a birodalom határain (limites) a nagyszabású erődítési munkálatokat. Ha pedig nem akadt ilyen dolog, ott voltak a gyakorlatok, a csatározás (decursio), de különösen a fárasztó ambulatio havonként háromszor, amidőn a gyalogos teljes felszereléssel tíz római mérföldet tett előre és vissza majd lépésben, majd futva. Ezenfelül gyakorolnia kellett magát az ugrásban, úszásban, vívásban, lovaglásban stb.
A nagy fáradalmakat egyedül a jutalom és kitüntetések édes reménye könnyíthette meg.
Ilyen jutalom volt a nyilvános megdicsérés, a zsoldnak és ellátásnak megkettőzése (duplicarius), a zsákmányban való részesedés, az előléptetés, az őrségi szolgálatoktól és sáncmunkálatoktól való felmentés (vacatio operum). Néha a rabszolgákat felszabadítással jutalmazták. Kitüntetésül szolgáltak az arany nyakláncok (torques), érmek (phalerae, a fővezér vagy valamely istenség képével), ezüst vagy arany karperec (armilla), melyet a felső karon viseltek, kis arany láncok (catella), melyeket tűvel a ruhára, illetőleg a páncélra erősítettek.
Nagyobb - tiszteket megillető - kitüntetés számba ment a hasta pura (a vashegy nélkül való, királyi pálcához hasonló dárdanyél) és a vexillum (ezüstnyelű vörös vagy kék zászló). Ezekhez járultak még a katonai koronák vagy koszorúk. Ilyenek voltak a corona triumphalis, az arany babérkoszorú, melyet a diadalmenetben egy állami szolga (servus publicus) tartott a fővezér feje fölé; corona ovalis, a mirtuszkoszorú, melyet az ovatio alkalmával viselt a fővezér és a corona graminea vagy obsidionalis, a hadsereg ajándéka a fővezér vagy főtiszt részére, ha ez a hadsereget szorongatott helyzetéből (például várostrom alkalmával) kiszabadította.
A tisztikart és legénységet megillető koszorúk vagy koronák közül a corona civica oly katona kitüntetésére szolgált, aki társát az ellenség kezéből mentette ki; corona muralis jutalmazta azt, ki először jutott fel az ellenséges várfalra; a corona castrensis vagy vallaris annak a katonának kitüntetése, ki először hatolt az ellenség megerősített táborába; a corona navalis meg azé, aki először ugrott át az ellenséges hajóra vagy ilyent elfoglalt. A kitüntetéseket a fővezér adta át nyilvánosan a kitüntetett katonának, aki ünnepélyes alkalmakkor mindig viselhette kitüntetéseit.
Sulla óta a kiszolgált katonák (veterani) a katonai gyarmatokban földbirtokot kaptak ajándékba. A fegyelemért elsősorban a fővezér volt felelős. Még a császárok alatt is korlátlan büntető joga volt, egyedül a főtisztek halálos ítéletének kimondása volt a császárnak fönntartva. Mióta minden légiónak külön tábora volt, a praefectus castrorum gondoskodott a fegyelemről. Különben a legénység magánviszályaiban vagy a szolgálati vétségekben a tribuni voltak a bírák.
A büntetések voltak:
Kisebb zsold vagy a leszolgált évek be nem számítása; a lefokozás (gradus deiectio) különféle nemei, így a régebbi időben elvehették a lándzsát, az immunis katonából munifex (szolgálattévő) lett; a nyilvános megszégyenítés (ignominia), mikor a vétkest a praetorium elé kikötötték vagy a katonaságtól elcsapták (missio ignominiosa) ; a testi büntetés, kivált legsúlyosabb fajtája a fustuarium, midőn a katonák botokkal (fuslis) és kövekkel úgy neki estek a szerencsétlen elítéltnek, hogy rendszerint belehalt. (V. ö. nálunk a régi vesszőfutással.)
A szökést (desertio), a gyáva megfutást, engedetlenkedést és az ellenséghez való átpártolást pedig halállal sújtották. Ha egész csapatra bizonyult rá a hűtlenség, megtizedelték őket (decimatio).
A fővezér legszebb kitüntetése volt, ha katonái mindjárt ott a csatatéren imperatornak kiáltották ki, otthon, Rómában hálaadó ünnepeket (gratulationes) rendeztek és diadalmenetben vonulhatott be Rómába. Miután a győzelmes fővezér Italia partjain kikötött s előreküldött híradóival a senatust erről értesítette, seregével Róma felé indult. Megérkezése után a senatus a Mars-mezőre vonult s ott Bellona templomában döntött a fővezér azon kérése fölött, hogy diadalmenetben vonulhasson be a városba.
A döntést a fővezér a Mars-mezőn, a villa publicában várta be. Hogy diadalmenetet tarthasson, annak elengedhetetlen kelléke volt, hogy a fővezér consul, dictator vagy praetor legyen, hogy a külső ellenség ellen, a törvényes formák megtartásával megüzent (iusto et hostili bello) és saját jogos fővezérlete alatt (suis auspiciis) viselt háborút teljesen befejezze és legalább 5000 ellenség elpusztítása után a birodalmat új provinciával növelje. Ha a senatus a diadalmenetet megengedte, akkor a fővezér győztes seregével s egész Róma részvételével ugyancsak a senatustól megállapított napon a circus Flaminiuson, a porta Carmentalison, Velabrumon, circus Maximuson, via Sacrán át a Capitoliumra vonult, hol az isteneknek hálaáldozatot mutatott be.
A menetet a magistratus és a senatus nyitotta meg, utána a kürtösök (tubicines, cornicines), majd az elfoglalt zsákmány hosszú társzekereken; ezt követték a meghódított tartomány nagyobb városainak képei, a felékesített áldozati állatok s a papság, az előkelőbb foglyok, kiket az ünnepély befejezése után sokszor kivégeztek, a lictorok, kezükben borostyánnal övezett fasces-szel; majd négy fehér lótól vont kocsin a fővezér tunica palmatában s tóga pictában, egyik kezében arany sassal ékesített elefántcsontpálcát, másik kezében pálmaágat tartva ; egy állami szolga pedig a corona triumphalist tartotta feje fölé.
Kiskorú fiai vagy a diadalkocsin, vagy a diadalkocsi elé fogott lovakon ültek, míg nagykorú fiai mögötte lovagoltak a legátusok és tribunusok soraiban. A menetet a győzelmes hadsereg zárta be dalokat énekelve. Az áldozat bemutatását ünnepi lakoma követte a fővezér, katonaság és a nép részére. A diadalmenet útvonalán a várost feldíszítették s a nép vagy az utcákon állva, vagy az ezen alkalomra készített emelvényeken ülve nézte végig a menetet. Az ünnepségek eleinte csak egy napra terjedtek, később több napig tartottak.
A triumphus egyik lényeges föltétele volt, hogy a fővezér saját jogos fővezérlete (suis auspiciis) alatt arasson diadalt. Minthogy azonban a császárság alatt a vezérek (legati) mindig a császárok auspiciumai alatt viseltek háborút, diadalmenetre nem is számíthattak, annyit azonban megengedtek nekik, hogy a diadalmi jelvényeket (ornamenta triumphalia) ünnepi alkalmakkor magukra vehessék. Ha a senatus a diadalmenetet nem engedte meg, joga volt a fővezérnek diadalmenetben az Álba hegyére vonulni Juppiter Latiaris templomához (triumphus in monte Albano).
Kisebb jelentőségű győzelmek után a vezér tóga praetextában, fején mirtuszkoszorúval (corona ovalis) eleinte gyalog, később lóháton vonult be a városba (ovatio) s a Capitoliumon juhot (ovis, innen ovatio) áldozott az isteneknek.
Diadalmas tengeri csaták után az ú. n. triumphus navalis volt szokásban. A győzelmes csata emlékére tropaeumot (τροπαϊον = emlékjel; ilyen alakban is előfordul trophaeum vagy tropheum) állítottak fel a csatatéren, vagyis egy fatörzsre ráaggatták az ellenségtől elfoglalt fegyvereket. Rómában pedig diadalivek, szobrok hirdették az egyes hadvezérek diadalát. Igen nagy és ritka dicsőséget aratott az a fővezér, aki az ellenséges hadvezért személyes viadalban leteríthette s annak fegyverzetét zsákmányul ejtve Juppiter Feretrius templomában felaggathatta (spolia opima).
A római történelem csak három spolia opimával dicsekedhetik. Az elsőt Romulus szerezte meg, midőn Acrót, Caenina királyát megölte ; a másodikat A. Cornelius Cossus, ki Tolumniust, Veii királyát győzte le; a harmadikat M. Claudius Marcellus, midőn 222-ben Clastidiumnál leterítette Viridomarust, a gallusok vezérét.
Fehér Adorján.