A Birodalom határának teljes hosszában működtek vámhivatalok. Megállapított tarifa szerint illetéket szabtak ki minden behozott árura. Egyúttal arra is ügyeltek, hogy bizonyos termékek, mint a vas, fegyver, bor, olaj, gabona, só, arany, melyek kivitelét rendelet tiltotta, ne kerüljenek ki.

A határvám a népet nem érdekelte különösebben, mert a szomszédos, főleg keleti országokból csak luxuscikkek érkeztek a leggazdagabb rétegek számára. A Birodalmon belüli vámok kérdése viszont már nagy jelentőségű volt, és mindenkit közvetlenül érintett. Mert igaz ugyan, hogy a Birodalom politikailag egyetlen zárt egészet alkotott, mégsem volt teljesen szabad a kereskedelem a kötelékébe tartozó országok közt.
A császárság néhány vámkörzetre oszlott. Ezek némelyike két-három provinciát is felölelt – mint például a Galliát, Hispaniát, Illyricumot, Africát és Asiát magában foglaló vámkörzet –, más pedig csak egyet – mint Szicília, Graecia, Britannia. Ellenben Egyiptom, Szíria és Júdea kis körzetekre oszlott. Ezenkívül némely városoknak is joguk volt saját vámot kivetni. A kiviteli vagy behozatali illeték általában az áru értékének 2 vagy 2,5 százalékát tette ki.

Nem magukban a vámokban rejlett a legfőbb rossz. Igazán kellemetlen, sőt szinte már veszélyes a kereskedelem fejlődése szempontjából a mód volt, ahogyan beszedték. Az államnak nem volt saját kincstári- és vámapparátusa, ezért átvették a görög államokban, valamint a római köztársaságban évszázadok óta alkalmazott módszert: bérbe adták a vámszedést vállalkozók társulatainak. Ezek voltak az ún. societates publicanorum. Lefizettek a kincstárnak egy bizonyos, előre meghatározott összeget, aztán gondoskodtak róla, hogy behajtsák, természetesen a kellő többlettel.

A társulatok fő irodái Rómában székeltek, a körzetközpontok pedig olyan városokban, mint Lugdunum (Lyon) Gallia számára, Petovio Illyricum számára, Epheszosz Asiz számára, Karthago Africa számára és Londinum Britannia számára. Ezek a hivatalok nagy tisztviselőgárdával és népes segédszemélyzettel rendelkeztek, mely a stationes-nek evezett egyes őrállomásokon ügyelt a vámszedésre. Az alantasabb munkákat többnyire rabszolgák végezték.

Általánosan elterjedt panasz volt, hogy a vámosok visszaélnek a hivatalukkal. A publicanusok társulatai sok helyütt nem is tették közzé tarifáikat, ami a kereskedőket gyakorlatilag a felbecsülők szabad prédájává tette. A tulajdonképpeni vámhoz pótilletékeket ragasztottak: az áru átnézéséért, a pénzváltásért, manipulációs költségek fejében. Az általános elégedetlenség hatására, amit ez a rendszer kiváltott, Néró környezetében általános reformterv született: Mindennemű vámot el kell törölni!

E gondolat hívei így érveltek:
– Kezdetben nyilván csökken az állam közvetlen jövedelme, ám a kereskedelem hamarosan oly nagyszerű virágzásnak fog indulni, hogy növekednek a tartományi lakosok által fizetett adók; ez a többlet pedig többszörösen fedezi majd a vámokból eredő bevételt.

A császár tisztában volt vele, hogy ezzel a lépéssel nagymértékben növelné népszerűségét az egész Birodalomban, tehát támogatta a tervjavaslatot. Különben is, Néró soha nem volt sem fösvény, sem kicsinyes. Épp akkor, az 58-as év elején például szép ajándékot adott annak a három szenátor ivadéknak, akiket teljes elszegényedésük miatt igazság szerint ki kellett volna zárni a rendből: a császár magas összegű évi illetményt utaltatott ki számukra.

Ennek ellenére a terv, hosszú vita után, megbukott, mert túlságosan kockázatos volt. Az államháztartás kiadásai oly nagy összegre rúgtak, hogy a költségvetés felborulása hosszú távon komoly következményeket vonhatott volna maga után, különösen a Birodalom védelmi képességét tekintve. Eltörölni a vámot könnyű lenne, de szükség esetén visszaállítani mar jóval nehezebb!

Annyi haszna mégis volt a vitának, hogy elhatározták: a vámosok körmére néznek, és megnyirbálják önkényeskedésüket. A rendelkezés szerint a társulatok minden tarifáját és belső szabályzatát nyilvánosságra kell hozni; a bíróságok kötelesek mindenekelőtt tárgyalni azoknak a károsultaknak az ügyét, akik vámosok ellen emeltek vádat; a katonák tulajdonából csak azokat a tárgyakat lehetett elvámolni, melyeket kereskedelmi céllal hoztak be.
Megpróbálták egy füst alatt orvosolni a provinciák Lakosságának egy másik baját is. Főleg azokról a provinciákról volt szó, ahonnan a gabonát hozták a főváros számán. Most döntéseket hoztak e kérdés szabályozására is. Hogy z tartományi kereskedők szívesebben küldjenek Itáliába gabonával megrakott hajókat, elrendelték, hogy ezeket a hajókat nem kell a vagyonhoz számítani, tehát nem kell adót fizetni utánuk.