A területi gyarapodásoknak köszönhetően az időszámításunk előtti 4-3. század során az ókori Róma gazdasága is gyors fejlődésnek indult. Különösen a mezőgazdaság és a kereskedelem virágzott fel annak köszönhetően, hogy Róma megszerezte Észak-Afrikát, Galliát és Hispániát is. Ennek hatására a késői köztársaság korában Róma az akkori világ legnagyobb kereskedelmi hatalmaként jelentős bevételekhez jutott, melyek egy hányadát az utak fejlesztésére fordítottak, hogy összekössék Rómát a provinciákkal. Bár ezek az utak elsősorban katonai célt szolgáltak, a kereskedelem további felvirágzását is előidézték. Róma az ókori világ legnagyobb városává fejlődött, melynek lakosságát el kellett látni fogyasztási cikkekkel, s ez jelentős részben csak import útján valósulhatott meg.

Az ókori Rómában vámokat (portorium) szedhettek mintegy i. e. 200-tól a provinciák határain, a városokba való ki- és belépéskor és az utakon, hidakon való haladásért, az időszámításunk előtti 1. századtól kezdve pedig emellett a kikötőkben is. A vámszedést, hasonlóan a görögökhöz, az állammal szerződéses viszonyban álló vámszedő testületekre (societates publicanorum, később conductorok és végül procuratorok) bízták, amelyek a szerződés alapján beszedni vállalt és a ténylegesen beszedett vám közötti különbözeiért látták el feladatukat. Egy-egy provinciára csak egy nagyobb adóbérlő kaphatott megbízást a censortól, nyilvános árverést követően.
A birodalom belső határain az értékvámként működő portorium mértéke általában 2,5% százalék volt. i. e. 60ban azonban eltörölték a portoriumot, ami az import hatalmas fellendülését és ezzel együtt pénzügyi válságot is okozott, ezért nem tudni, hogy pontosan mikor Julius Caesar, hogy a luxus árukért (pl. selyem, gyöngyök, illatszerek) fizetendő arany ne hagyja el Rómát, csak ezekre az árukra visszaállította a vámot mintegy 2-5% mértékkel. Később azonban újra általánossá vált a birodalomban a vámszedés, számos vámszedő helyet állítottak fel, és a portorium mértéke a császárság határán már elérte az áruk értékének 25%-át is. A száraz-földön Indiából importált áruk ára az útvámoknak köszönhetően százszorosára emelkedett.

A császárságban a vámszedést vámkerületek szerint szervezték meg, amelyek általában igazodtak a meghódított államok korábbi határaihoz. Szicília, Hispánia, Gallia, Britannica, Ázsia, Afrika és Illyricum területén különböző mértékű lehetett a vám, és mások voltak a vámmentességi esetek is.

A szállítási útvonalak mellett létrejövő városok a kereskedelmüknek és az ehhez társuló vámszedési joguknak köszönhetően hamar meggazdagodtak, és ókori mérték-kel mérve hatalmas városokká váltak. Különleges jelentőséggel bír a Dieter Kriebbe professzor által 1976 augusztusában Epheszoszban feltárt kő („Monumentum Ephesenum”), amely az Asia provincia tengeri és szárazföldi exportjához, importjához kapcsolódó római vámszabályokat tartalmazza ógörög nyelven, 155 fennmaradt sorban i. e. 75 és i. sz. 62 közötti időszakra. A szabályokat i. e. 17-ben, 12-ben, 7-ben és 2-ben is módosították.
Az értekezés témája szempontjából a részletesen szabályozott preferenciák adnak ezeknek a nehezen olvasható töredékeknek jelentőséget, mert ezekből szinte teljes képet kaphatunk az ókori Rómában alkalmazott vámmentességi esetekről. Így többek között mentesek voltak a római polgárok vallási vagy közcélú árui, a magánforgalom árui, a római polgárok érdekeit szolgáló katonák és tengerészek árui, az ellenségtől szerzett hadizsákmány, a bányászat eszközei, a császár és a konzulok által vámmentesnek minősített személyek és területek (pl. a császár és családjának tagjai, a követek és Halicarnassus, Miletus stb.) árui is.

A római vámtarifák további példájaként említhető a Nílus mellett fekvő Coptus tarifája, mely a hajózókra vetett ki vámokat (i. sz. 90), emellett felidézhetjük a mai Szíria területén található Palmira vámjait, ahol a kereskedőknek az áruikkal egy kőfalakkal szegélyezett úton kellett a vámszedőkhöz eljutniuk, a falakon pedig a vámtarifa volt olvasható a helyi adókra és vámokra vonatkozó szabályok között (i. sz. 176), valamint hivatkozni szokás az Algériában található Zarai városára is, az ott megtalált oszlopon olvasható feliratok szerint a karavánok árui után kellett tételes vámot fizetni (i. sz. 202).

A késő antik korban, a Bizánci Birodalomban a portorium rendszere átalakult és elnevezése is megváltozott. Az octava a kereskedelmi forgalmat terhelő 1/8, vagyis 12,5% mértékű értékvám volt. Miután a belső forgalomban részt vevő árukra is kivetették, ezért nem állítható teljes biztonsággal, hogy valóban a mai értelemben vett kereskedelmi vámokkal lehetne azonosítani, sokkal inkább a forgalmi adókkal mutat rokonságot.
Asakura szerint azonban ez egy kombinált adó, melyből 2,5% volt a vám és 10% az adó. I. Justinianus császár azonban növelni akarta birodalma költségvetési bevételeit, ezért a vámok mértékét is felemelte 10%-ra, az octava elnevezést e miatt dékatére változtatta, és az adószedő testületek mellett állami vámhivatalokat is felállított elsősorban a legfontosabb kikötőkben, ahol pecséttel igazolták a vámkötelezettség teljesítését. A vámokat leginkább a kereskedők raktáraiban vetették ki az exportra és az importra egyaránt.

A Bizánctól keletre fekvő államok is figyelemreméltó fejleményeket mutattak föl a vám szempontjából. Például az i. sz. 224-651 között hozzávetőlegesen az egykori Perzsia területén létezett Szászánida Birodalomban a vámok kiemelkedő szerepet töltöttek be az államháztartás bevételei között. A szászánidák bürokratikus államukról, erős katonai szervezetükről, különösen páncélos nehézlovasságukról voltak nevezetesek, ezért náluk az állam és a sereg fenntartása hatalmas forrásokat igényelt. Az ezekhez szükséges bevételek elsősorban a földadó (vagy inkább terményadó) különleges változatából származtak, melyek a városoktól származó adókat több mint nyolcszorosan haladták meg, de igen jelentős volt a vámokból származó bevétel is. Ez az állam a vámokat közvetett adóként alkalmazta, tehát ebben az esetben sem a határon beszedett vámokról van szó, hanem inkább fiskális célú bevételekről.


Pardavi László.