Az erkölcsi gátlásokat nélkülöző vagyonhajszolás első botrányos eseteinek egyike Rómában a második pun háború (Kr. e. 218–201) eseményeihez kapcsolódott. A több éven át húzódó harcok hatalmas anyagi terhet róttak a római államra, ráadásul az ellenség által átmenetileg elfoglalt provinciák adója éppúgy hiányzott, mint a feldúlt Itália egykor virágzó gazdaságának szokásos bevételei.
Modern becslések szerint a karthágói fővezér, Hannibal hadának több mint egy évtizedes itáliai hadjárata idején közel négyszáz település pusztult el a félszigeten. Ilyen körülmények között nagy nehézséget jelentett a szokatlanul megnövelt hadsereg fegyver-, ruha- és élelmiszer-utánpótlásának folyamatos biztosítása. Kiváltképp nehéz volt a Hispaniában küzdő két Scipio – ezek fia, illetve unokaöccse volt a később Hannibalt legyőző Scipio Africanus – seregének ellátása. Az ő esetükben még ott volt az Itália és az Ibériai-félsziget között elterülő tenger is, amely viharaival és az ellenséges hajók rajtaütéseivel egyaránt hatalmas kockázatot jelentett a teherhordó gályák számára.

Az államvezetés ekkor felkérte a pénzemberek és vállalkozók, az úgynevezett lovagrend képviselőit arra, hogy hitelbe szállítsák a szükséges dolgokat. Tizenkilenc vállalkozó létre is hozott három társulást, amely vállalta az áru Hispaniába szállítását, és hajlandónak mutatkozott arra, hogy bizonytalan időre hitelt nyújtson. Csak azt kérték ezek a derék polgárok, hogy mentsék fel őket a katonai szolgálat alól, ha pedig az ellenség támadása vagy a viharok kárt tesznek hajóikban, és megsemmisítik áruikat, akkor az így keletkezett veszteségeket az állam vállalja magára. Ilyen szisztémával sikerült megoldani hosszú távon a hispaniai legiók ellátási gondjait, mivel a vállalkozók igazán tisztességesen eleget tettek vállalásuknak. Általában. Kr. e. 212-ben azonban fény derült néhányuk üzelmeire.
Két pénzember, Marcus Postumius és Titus Pomponius, mivel az állam magára vállalta a tengeren keletkezett károk megtérítését, hamis hajótörési híreket továbbított a kormányzatnak, ezenkívül azt is megtette, hogy rozoga hajókat csekély értékű áruval rakott meg, a nyílt tengeren meglékeltette őket, a legénységet pedig készenlétbe helyezett csónakokon megmenekítette. Mindezek fejében óriási kártérítési összeget követeltek. A szándékosan elsüllyesztett gályák esetében természetesen a valósnál nagyobb értékű áru elvesztéséről nyújtottak be számlát.

A napjainkban sem ritka biztosítási csalásokhoz hasonló bűntett Kr. e. 212-ben vált közismertté. Titus Pomponiusnak még viszonylag szerencséje volt, mivel őt Lucaniában foglyul ejtették a karthágóiak. Marcus Postumiusnak azonban felelnie kellett tetteiért. A vizsgálat során, amelyet két néptribunus folytatott ellene, kiderült, hogy a senatus már egy évvel korábban értesült a gaztettről, de nem mert ellene fellépni, mert nem akarta megsérteni a pénzemberek testületét. Ez utóbbiak a kezükben felhalmozott tőke egy részét valóban nagyvonalúan a kormányzat rendelkezésére bocsátották hosszú lejáratú hitel formájában, ezért óvatosan kellett eljárni csaló társukkal szemben. A senatorok óvatossága tehát indokolt volt, a néptribunusok viszont joggal hihették azt, hogy a becsületes üzletemberek maguk is elítélik méltatlan kollégájukat, és nem támasztanak nehézséget megbüntetésénél.

Marcus Postumiust végül nyilvános tárgyalásra idézték, és súlyos pénzbírságot helyeztek kilátásba számára. A vállalkozók azonban tömegverekedést provokáltak a tárgyaláson, így a néptribunusok kénytelenek voltak felfüggeszteni az eljárást. A csalási ügy az üzletemberek rosszul sikerült szolidaritási megnyilvánulása miatt államellenes zendüléssé dagadt. A senatus nem engedhette meg, hogy a törvényeket ily nyíltan lábbal tiporják.
Különösen súlyos bűnként esett latba az, hogy a ”szent és sérthetetlen” néptribunusok munkáját engedetlen polgárok akadályozták, sőt e megbecsült hivatalnokok testi épségét is fenyegették. És mindez akkor történt, amikor az ellenség Róma falait veszélyeztette. Ezért a senatorok szakítottak addigi elővigyázatosságukkal, és felhatalmazták a néptribunusokat arra, hogy most már főbenjáró vétség vádját emeljék Postumius és zavart keltő vállalkozó társai ellen. Miután ez megtörtént, több pénzember száműzetésbe kényszerült, mások börtönbe kerültek. Megbűnhődött a száműzetésbe kényszerített Postumius is.



Kertész István