Amint a római legiók meghódították a tartományt, a háború ütötte sebek még be sem hegedtek, a romok felett még füst gomolygott, de a katonaság mögött máris megjelentek a pénzemberek vagy megbízottaik, hogy a helyzetet gyorsan felmérjék, és a kereskedésre, üzletelésre legalkalmasabb városokban megtelepedjenek.
Rendszerint a tartományi székvárosokat, a nagyobb kikötővárosokat szállták meg, a kisebb városokban, községekben legfeljebb kirendeltségeket alapítottak. A római polgárjoggal rendelkező vállalkozók, alkalmazottaik természetesen kiváltságot élveztek, s mindent felhasználtak arra, hogy jogaikkal éljenek, sőt visszaéljenek.
A római, az itáliai üzletemberek valóságos csapatai elárasztották a gazdag provinciákat, ahol a legkülönfélébb üzleti tevékenységet folytatták. Voltak, akik földbirtokokat szereztek, és azokon gazdálkodtak, a legtöbb vállalkozó azonban a saját vagy római ügyfele pénzével üzletelt.

Igen szívesen nyújtottak a tartományok megszorult városainak, egykor gazdag magánszemélyeinek uzsorakamatra pénzkölcsönöket. A pénzüzleteken keresztül a rómaiak adósrabszolgaságba döntötték a tartományokat, a kölcsönökkel béklyóba kötötték az egykor szabad, vagyonos polgárokat, minden eszköz a rendelkezésükre állott, hogy gátlástalanul kiszipolyozhassák őket.
A rómaiak a provinciát a római nép birtokának (praedia populi Romani) tekintették és az ókori nézet szerint a leigázott népek ki voltak szolgáltatva a győzőknek. Így tehát a rómaiak úgy vélték, hogy jogosan zsákmányolják ki a sorsára bízott népet, s nem is történik vele jogtalanság. Ha időnként akadt is egy-egy emberséges tartományi helytartó, akit lebilincselt az ott élő törzsökös népek ősi műveltsége, műemlékei és védelmébe vette őket, rendszerint belebukott eme törekvésébe.

Erre jellemző példát nyújt Publius Rutilius Rufus esete. Ez a nagy műveltségű, a régi római hagyományokat, erkölcsöket megtestesítő, consulságot is viselt férfiú i. e. 94-ben barátja, a vele azonos nézeteket valló jogtudós, Quintus Mucius Scaevola propraetor legatusaként a gazdag Asia tartományba került. Mindketten arra törekedtek, hogy a provincia lakosságát megvédjék az uzsorások, az adóbérlők zsarolása, túlkapásai ellen. Midőn Rutilius Rufus visszatért Rómába, az üzletemberek koholt vád - a tartományi lakosság megzsarolásának vádja! - alapján bíróság elé állították.
A lovagokból álló bíróság az idős embert óriási összegű pénzbüntetésre ítélte. Az egész nobilitast felháborította ez az igazságtalan ítélet, de nem volt mit tenni. P. Rufus, noha egész vagyonát pénzzé tette, mégsem volt képes a pénzbírságot kifizetni és ezért kénytelen volt száműzetésbe vonulni. Száműzetése helyéül éppen azt a tartományt választotta, amelyet - vádlói állítása szerint - kirabolt.
A tartomány városai csattanós választ adtak a lovagok arcátlan ítéletére. Az ártatlanul elítélt rómait ünnepélyesen fogad-ták, s gondoskodtak méltó megélhetéséről. Midőn L. Sulla, a lovagok esküdt ellensége, Asiában hadakozott, felszólította Rufust, térjen vele együtt vissza a Városba, a száműzött azonban a meghívást visszautasitotta, és továbbra is Asiában maradt. Ott is halt meg . . .

Ugyancsak a lovagok álltak bosszút Lucius Licinius Luculluson, ezen a kitűnő képességű hadvezéren. Lucullus proconsulként VI. Mithridates Eupator, Pontos királya ellen hadat viselt, közben a reá bízott tartományt szipolyozó adóbérlők, római üzletemberek körmére is nézett, megfékezte őket. A lovagok persze nem maradtak adósak a válasszal. Elérték Rómában, hogy a népgyűlés Lucullust éppen akkor fossza meg hadserege parancsnoki tisztétől, midőn a háborút már csaknem megnyerte, és így célját el nem érve, Lucullus i. e. 67-ben kénytelen volt visszatérni Rómába. Az üzlet-emberek pedig háborítatlanul folytatták uzsorás tevékenységüket.

A hódítások közvetlen következménye az volt, hogy az elfoglalt tartományok lakossága egyenesen rászorult a római pénzkölcsönzőkre. A legtöbb tartomány a háború miatt pénzhiányban szenvedett, hiszen a hadjárat költségeit, a római hadsereg ellátását, zsoldját neki kellett fizetnie. Mikor a háborút befejezték, a provinciát kifosztották, és csak az maradt meg, amit a zsákmányoló katonaság elől elrejteni sikerült. Egyidejűleg kivetették a rendszerint óriási hadisarcot, amelyet természetesen nem tudtak kifizetni. Most megjelentek a legiók nyomában érkezett üzletemberek, és kölcsönt ajánlottak fel a hadisarc megfizetésére.

A tartományoknak, a városoknak nem volt egyéb választásuk, igénybe kellett venni az uzsorakamatra nyújtott hitelt. Ezenkívül a tartomány helytartóját, tisztviselőit, kíséretét is a szerencsétlen provinciabeli lakosságnak kellett eltartania, ajándékokkal elhalmoznia, hogy jóindulatukat megszerezzék, megvásárolják.
(Még a leg-tisztességesebb helytartó is vagyonosan távozott provinciájából. Cicero egy évig kormányozta a nem éppen nagyon gazdagnak mondható Kilikia provinciát és - részint hadizsákmányból - összesen 2 200 000 sestertiusszal gazdagabban távozott el. Pedig Cicero a legbecsületesebben, kifogástalanul kormányozta a tartományt. Képzelhetjük, hogy egy nagy és gazdag tartomány helytartója mennyit kereshetett - legálisan!)

Hogy a provinciák mennyire rá voltak szorulva a pénzemberekre, ezt jól bizonyítja Asia esete. A tartomány lakosai Mithridates uszítására legyilkolták az ott itáliai és római üzletembereket és családjukat, s fellázadtak a római uralom ellen. L. Sulla visszafoglalta a tartományt és a fellázadt lakosságra 20 000 talentum (480 000 000 sestertius) hadisarcot vetett ki. Ezt az összeget persze a római üzletemberek uzsorakamatra adták kölcsön... És ez másutt is előfordult, úgyhogy a tartományok lakossága teljesen ki volt szolgáltatva a római üzletembereknek. Ezek természetesen minden alkalmat megragadtak, hogy minél többféle nyereséges vállalkozásba fogjanak. Ha kellett, gabonát vásároltak, és Rómába szállították, potom pénzért drága és ritka holmikat, kelméket, ékszereket, műtárgyakat vásároltak meg - esetleg „némi” nyomást gyakorolva -, hogy azokat eladásra Rómába küldjék.
Fenyegetéssel, erőszakkal, megengedett és tiltott eszközökkel éltek, hogy vállalkozásaik minél busásabb haszonnal záruljanak. Ha az üzletembernek nem volt elég a saját tőkéje az alkalmi, nyereséggel kecsegtető vállalkozáshoz, mindig akadt olyan vagyonos római, aki kamat vagy megfelelő részesedés ellenében a szükséges összeget hitelezte neki. („Ha üzletet akarsz kötni, vegyél fel kölcsönt” - tanácsolta Nero egykori nevelője, Seneca, a híres bölcselő, pedig ő igazán értett ehhez, hiszen a tartományokban ő is nagyarányú uzsoraüzleteket folytatott.)

Persze, az is számított, hogy a lovagok nagyvonalú, arányaiban is jelentékeny kereskedelmi vállalkozásokat létesítsenek, mert csak a kiskereskedelem minősült az uralkodó réteg, a nobilitas szemében „szennyes foglalkozásnak”. „A kiskereskedelem teljes egészében elítélendő - írta Cicero -, azonban a nagykereskedelem, amely a világ minden tájáról sokféle árut importál, és azokat csalárdság nélkül sokak számára továbbadja, nem egészen elvetendő.”

A pénzüzleteket, bármilyen uzsorakamatot szedtek is érte, a vezető körök nem vetették meg, nem nézték le. Nem kétséges, a tartományoknak nyújtott kölcsönök nem voltak egészen kockázatmentesek, és ez a kamatláb megállapításában jutott kifejezésre. A legtöbb tartományi város ugyanis olyannyira elszegényedett, hogy a kölcsönöket alig tudták törleszteni, nemhogy visszafizetni, sőt a kamatfizetésre gyakran újabb kölcsönt kellett felvenni. Amint az új helytartó és kísérete megérkezett, máris a megajándékozására kellett gondolni. Így a provinciák városai, közületei mind mélyebben süllyedtek az adósságokba, az uzsorások pedig minden eszközt megragadtak, hogy a kamatot, és természetesen a kihelyezett tőkét megkapják.

A rómaiak által nyújtott kölcsönök kamata a tartományokban az évi 48 százalékot is elérte, annak ellenére, hogy a Városban a kamatláb általában nem haladta meg a i 2%-ot, sőt alatta volt. (A magas kamatlábban tehát a kockázat is kifejezésre jutott.) A tartományi uzsoraüzletek egyik jellemző példáját Cicero levelezésében érzékletesen adta elő.

Midőn Cicero i. e. 5i-ben Kilikia provincia proconsuljaként tartományába érkezett, a senatus egy korábbi rendelkezését felújítva, a kamatláb leg-magasabb mérvét - a tartományban - évi 12%-ban állapította meg. Egy szép napon felkereste Cicerót Marcus Scaptius, római üzletember, akit társával, Publius Matiniusszal együtt a nagy szónok barátja, Marcus Iunius Brutus, a szilárd erkölcseiről ismert arisztokrata politikus melegen beajánlott az új helytartónak. Nos, Scaptius csak annyit kért, adjon neki Cicero, a régi bevált szokásoknak megfelelően tiszti rangot, es helyezzen parancsnoksága alá ötven lovas katonát, hogy Salamis városának kölcsönzött pénzét visszakaphassa.

Az uzsorás előadásából Cicero megtudta, hogy a helytartóságban elődje, a gőgös patrícius, Appius Claudius (Brutus apósa!) már egyszer ugyanígy kezére járt Scaptiusnak. Az uzsorás a szerencsétlen salamisi városi elöljárókat korábban is katonáival agyongyötörte, hogy minél több pénzt sajtoljon ki belőlük. Cicero megütközött a kérésen, s még azt is megtiltotta, hogy a salamisiak a szerződésben megállapított 48%-os kamatot is megfizessék, hiszen ő, a helytartó máshogy rendelkezett.
Scaptius a várostól 200 talentumot (4 800 000 sestertiust) követelt, a salamisiak viszont tőke- és hátralékos kamattartozásuk összegét mindössze 106 talentumban számították ki. Scaptius dühében őrjöngött és üvöltözött! Cicero javaslatára a hitelező és az adósok újból egyeztették számadásaikat, de hiába, a salamisiaknak volt igazuk

Scaptius kérésére a helytartó elnapolta a tárgyalást, s ekkor a jeles férfiú előmutatta Cicerónak Brutus levelét, es íme, most kiderült, hogy tulajdonképpen nem Scaptius és Matinius adták kölcsön - évi 48%-os kamatra - a pénzt a salamisiaknak, hanem maga Brutus! A két negotiator csak közvetítette az üzletet, és a lebonyolítással is őket bízta meg a kitűnő római állam-férfi. Cicero nagy kínban volt, mert Brutusnak nem volt joga a szóban forgó hitelt nyújtania. Ugyanis i. e. 67-ben Aulus Gabinius néptribunus javaslatára törvényt hordtak (lex Gabinia de versura), amely a provinciák lakóinak megtiltotta, hogy Rómában pénzt kölcsönözzenek, es egyben megtiltotta a praetoroknak, hogy ilyen perekben az adósleveleket érvényesnek ismerjék el.
Cicero a 48%-os kamatlábat is sokallotta, ki akart tartani saját rendelkezései es elvei mellett, viszont a nagyon befolyásos és tisztelt Brutust sem akarta magára haragítani. Tanácsért a pénzügyekben különösen járatos barátjához, T. Pomponius Atticushoz fordult, aki azt javasolta, hogy inkább ő engedjen, és védje a salamisiaikat. Amíg azonban Cicero Kilikiát kormányozta, addig Brutusék uzsoraüzlete mégsem jutott dűlőre, de a következő esztendőben a tartomány élére kerülő új proconsul nyilván már nem volt ilyen aggályoskodó.
(Hogy Salamis végül is megfizette-e tartozását Brutusnak, nem tudjuk. Lehet, hogy Caesar későbbi gyilkosa sohasem jutott a pénzéhez ...)

Természetesen Brutus kölcsönüzlete korántsem elszigetelt, sőt inkább jellemző jelenség volt. A római pénzemberek kölcsöneikkel mindenütt jelen voltak, hitelüzleteiket teljesen rendben levőnek találták, és arra még büszkék is voltak. Cicero egy törvényszéki beszédében (Pro Fonteio) ezt világosan ki is fejezte: „Egy gallus sem folytat üzletet római polgár közbejötte nélkül, Galliában nem forog olyan pénz, amely ne szerepelne a római polgárok könyvelésében.” Hogy a tartományok polgárai ezt megsínylették? Ezzel a római pénzemberek édes-keveset törődtek.

A tartományok lakosai persze nem mindig tűrték megadással a római uzsorások zsarolását. Említettük már, mint gyilkoltak le Mithridates bujtogatására mintegy nyolcvanezer római es itáliai polgárt a kisázsiai görögök. A gallusok sem hajtották nyakukat türelmesen a római uzsorások igájába. Több ízben is rátörtek a római kereskedőkre, pénzemberekre és bosszúból lemészárolták őket. És ilyen vérfürdők nem voltak ritka esetek...
A nagy üzletemberek inkább Rómában maradtak, onnan irányították a provinciába küldött alkalmazottaikat, megbízottaikat. A tartományokban üzleteket folytatni és egyben sok pénzt keresni, gyakran elég kalandos vállalkozásnak számított, és ezért a tartományokban tevékenykedő rómaiak között vérbeli kalandorok is akadtak, akik ott próbáltak szerencsét csinálni. Az egyiknek, Publius Sittiusnak a nevét a történelem is feljegyezte.

P. Sittius vagyonos itáliai földbirtokos fia volt, szerepet játszott a római előkelő társaságban, és Ciceróval is barátságot kötött. Már fiatalemberként üzleti összeköttetésbe lépett Mauretania királyával, es emiatt sokat volt úton. Később belekeveredett a Catilina-féle összeesküvésbe, sót Catilina részére csapatokat is toborzott, de katonáival éppen idejében távozott Itáliából, és ezért nem vonhatták felelősségre.
Jól képzett seregével olyanféle katonai vállalkozó lett, mint amilyenek később, az olasz renaissance condottierei voltak. Hol ennek, hol annak a „barbár” uralkodónak a szolgálatába lépett, és miután sikerült itáliai birtokát eladatnia, pénzével Afrikában különféle vállalkozásokba fogott, sőt még Rómában is voltak üzleti érdekeltségei, úgyhogy jelentős vagyonra tett szert.

A polgárháborúban C. Iulius Caesar oldalára állott, számos sikert ért el az afrikai hadjárat során, es ezért Caesar jutalomként egy ottani fejedelemség urává tette. Röviddel Caesar halála után P. Sittiust is meggyilkolták. Így végezte tehát életét ez a kalandos természetű, nagyvonalú üzletember, ami abban a vérzivataros korban meg sem lepte az embereket.
Ha nem végezte is ilyen tragikusan életét, üzleti, vállalkozói képzelőereje Sittius fölé emelte Gaius Rabirius Postumust, aki jelentékeny vállalkozásai, kora szinte valamennyi neves politikusának nyújtott hitelei révén ismert személynek számított Róma vezető köreiben. Egyiptom elűzött királyát, XII. Ptolemaios Auletest (a híres Kleopatra apját) e római lovag pénzével ültették ismét a trónjára.
Rabirius minden hitelét igénybe vette, minden pénzét ebbe az üzletbe fektette, és már semmi áldozattól sem riadt vissza, hogy a király visszakerüljön Egyiptomba, és 6 pénzéhez jusson. Az uralkodó azonban nem tudott fizetni, és ezért inkább pénzügyminiszterré nevezte ki, hadd törje hitelezője a fejét, miként jut pénzhez. Rabirius tehát az egyiptomiakat sanyargatta és szipolyozta.
Közben persze más üzleteket sem vetett meg: hajószámra küldte Rómába az ott jól értékesíthető egyiptomi árucikkeket: a papyrust, a vásznat és a híres egyiptomi üveget. A nagyon is buzgó üzletember azonban erőszakosságára majdnem ráfizetett, mert az egyiptomiak fellázadtak ellene, es a király - (hálából?) - börtönbe vetette kellemetlen hitelezőjét. Rabiriusnak azonban sikerült megszöknie, Rómába menekült, ott azonban egyiptomi tevékenysége miatt vád alá. helyezték. Cicero olyan ügyesen védte meg a bíróság előtt Rabiriust, hogy felmentették. Hála Caesar pártfogásának, Rabirius megmenekült a csődtől, később - a polgárháború alatt - Caesar párthíveként vett részt. További sorsa azonban már nem érdekelte a történetírókat

A köztársasági Róma legnagyobb hírű, legbecsültebb üzletemberének Titus Pomponius Atticust tartották. Nagyon gazdag, művelt lovag volt, pontosan látta helyét a római társadalomban, nem volt becsvágyó, és higgadtan mindig távol tartotta magát a politikától. Kora minden befolyásos állam férfiával jó viszonyban volt, mindenkin segített, összeköttetéseit, tapasztalatait es ha kellett, akár pénzét is barátai rendelkezésére bocsátotta. Szerencsésen átvészelte ennek a kornak politikai válságait, meg-menekült a vérfürdőktől.

Atticus apjától és uzsoráskodásáról hírhedt nagybátyjától fiatalon tizenkét millió sestertiust (abban az időben jelentékeny vagyont) örökölt. Itáliában és Görögországban nagy birtokokat vásárolt, hogy vagyona egy részét ingatlanba fektesse. Földjeit belterjesen műveltette, de vagyona másik részét sem hevertette parlagon.
Könyvkiadással is foglalkozott (ő volt Cicero műveinek a terjesztője), gladiatorokat képeztetett ki, ezeket ünnepi játékokra bérbe adta, vagy eladta, a telekspekulációtól sem riadt vissza, görög városoknak uzsorakamatra pénzt adott kölcsön, s hogy újból pénzhez jusson, ugyanúgy igénybe vette a helytartók segítségét, mint a többi római üzletember. Bár barátaitól, a római hagyományoknak megfelelően, nem kért kamatot a kölcsönzött pénzért, az adósságok behajtásában kemény hitelezőnek bizonyult.

Atticus nagyvonalú üzletemberként a vállalkozások legkülönfélébb ágazataival foglalkozott, s miként a legtöbb római negotiator, a pénzüzleteket is felettébb kedvelte, anélkül azonban, hogy valójában bankári tevékenységet fejtett volna ki.