logo

XVII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római üzletember I.

A tartós béke áldásos állapotát a római köztársaság polgárai alig élvezhették. Évszázadokon át a puszta létéért küzdött, „a hatalmas szomszédtól való félelem” újabb és újabb háborúra ösztönözte. Róma fegyveres erővel, cseles szerződésekkel addig erősítette helyzetét, míg lassacskán a fél-sziget első hatalmává küzdötte fel magát. Majd tengerre kellett szállnia, a legiók a Földközi-tenger part menti országaiban diadalmasan meghordozták hadijelvényeiket, mind mélyebbre hatoltak a szárazföldön és egyre több országot, népet igáztak le.
A háborúk folyamán a köztársaság győztes had-seregei számos gazdag, Rómánál fejlettebb civilizációjú és kultúrájú országot csatoltak a növekedő birodalom birtokállományához, és ezek az egykor független államok önállóságukat vesztve, a többi - már korábban meg-hódított - tartomány színvonalára süllyedtek le.

A római katonaság sokat zsákmányolt, rabszolgákat ejtett, értékes holmikat rabolt el a legyőzöttektől. Az egyszerű legionarius éppen ügy rászokott a zsákmányolásra, mint nem kevésbé kapzsi vezére, aki még a köztársaság kincstárát megillető zsákmányból is le-lecsipegetett. Cato, a censor fel is hördült:
„A tolvajt, aki egy magánembert meglop, megbilincselik, aki azonban az államot lopja meg, az bíborban és aranyban pompázik!”
A római polgárok vállalkozóbb szellemű része jó szimattal mind a háborúk nyújtotta üzletek kiaknázására, mind a leigázott népek kizsákmányolására vetette magát. A rabszolgák ezrei, műkincsek, nemes fémek, ritka és kelendő áruk tömege özönlött a Városba, és a rómaiak ráeszméltek, hogy a háború jó üzlet, és számukra tulajdonképpen igen kifizetődő, nyereséges vállalkozás.

Sok embernek nem fűlt már a foga a verejtékes földműves munkához, hiszen a mezőgazdaság még kockázattal is és viszonylag csekély keresettel jár. A kézművesség és a kiskereskedelem sem kecsegtetett nagy haszonnal, viszont a meghódított területek körültekintő kiaknázása révén más természetű, nagyszabású üzleti lehetőségek tárultak a rómaiak elé, és azok a polgárok, akik ezeket a kínálkozó alkalmakat felismerték, nem mulasztották el, hogy azokat kíméletlenül kihasználják. Az eredmény nem maradt el.
A tartományokban tevékenykedő római üzletemberek meggazdagodtak, új vagyonok keletkeztek, amelyek nem ingatlanvagyonból, földbirtokból, hanem üzleti vállalatok érdekeltségeiből, készpénzből állottak. A készpénztőkét az éppen kínálkozó üzletbe fektették be, és megkívánták, hogy a befektetett tőke minél hamarabb, lehetőleg nagy nyereséggel térüljön vissza, nagy forgási sebességet érjen el, hogy azután újabb vállalkozások létesítésében használhassák fel. Így kialakult egy ingótőkében érdekelt osztály, a lovagrend, amely a főleg mezőgazdasági ingatlannal bíró nobilisek mellett, nagy súllyal lépett fel a római köztársaság politikájában.

A lovagság eredetileg a római polgárok ama vagyoni osztályából került ki, amely a háborúban lovon teljesített katonai szolgálatot. Később azokat a gazdag plebeiusi származású férfiakat nevezték lovagoknak, akik az előírt vagyoni állapottal rendelkeztek, azonban nem tartoztak a nobilitasba, vagyis a senatori rend tagjai közé.
A lovagokat főleg a vagyon szerzése, megőrzése érdekelte, hiszen nagy vagyon birtokában jó családi összeköttetéseket létesíthettek, és ha éppen akarták, akkor a politikai élet küzdőterére is kiléphettek, magistratusok, senatorok lehettek. A lovagság közül kerültek ki a nagy, a gátlástalan üzletemberek, akik a kereskedelem, a pénzügyek nagy vállalkozásait magukhoz kaparintották.

A lex Claudia tágabb értelmezése kizárta a senatorokat és családtagjaikat a kereskedelmi vállalkozásokból, és ekként a nagy haszonnal járó spekulációs üzletek - versenytárs nélkül - a lovagok vadászterületévé váltak. Ezek az üzletemberek nem specializálódtak egy bizonyos üzletágra, valamilyen különleges képzettséget, előtanulmányt kívánó gazdasági tevékenységre, ellenkezőleg: többféle, különböző természetű vállalkozásban vettek részt, hogy így a kockázatot csökkentsék. A nagy kereskedelmi üzletekbe, közszállításokba éppen úgy betársultak, mint az állami jövedelmek behajtásának bérletébe, avagy kölcsönök, hitelek nyújtásába. Éppen ezért nehéz lenne egy nagyvonalú római üzletemberről megmondani, vajon kizárólag kereskedelmi vállalkozó (negotiator), bankár (argentarius) vagy esetleg adóbérlő (publicanus).

A negotiatorok nagy része a tartományokban telepedett le, főként a székvárosokban, ahol a római üzletemberek közössége, a conventus civium Romanorum hatékonyan fellépett tagjai érdekében. A mercatorok foglalkozásával már megismerkedtünk. Ők is kereskedők, de tevékenységüket kicsinyben űzik, rendszerint nyílt árusítású bolthelyiségben kereskednek, a negotiator viszont a nagykereskedő, a nagyvállalkozó; de ilyen éles megkülönböztetést a rómaiak e két foglalkozás között nem ismertek. A negotiatorok mindenesetre nagyobb tökével, nagyobb arányokban azték tevékenységüket.

Minél nagyobb lett Róma, minél inkább terjeszkedett a birodalom, annál több üzletre volt lehetőség, a lovagok annál féktelenebbek lettek. Mohó, kapzsi természetük, nagy vagyonuk, becsvágyuk kihívta az arisztokraták, a senatori rend tagjainak féltékenységét, de alig akadt nobilis, aki megkockáztatta volna, hogy szembeszálljon a lovagokkal. A nobilisek tudomásul vették, hogy a lovagok kizsigerelik a tartományok lakosságát, vagyis más eszközökkel ugyanazt teszik, amit ők.
Mind a senatori, mind a lovagi rend tagjai egyaránt a provinciákban akartak vagyont szerezni. A nobilisek éppen olyan kapzsiak voltak, mint a lovagok és ezért gyakran egymással szövetkezve, olykor azonban egymással szemben állva ugyanazt a célt követték, és ennek az áldatlan hajszának a meghódított országok lakosai itták meg a levét.

Valamennyi üzlet közül a leginkább a pénzüzletek állottak a legnagyobb becsben. A római uralkodó osztályokat főként ezek érdekelték. Minthogy a nobilisek Rómában, a Forum politikai boszorkánykonyhájának a közelében akartak élni, hogy a politikai élet ütőerén tartsák a kezüket, birtokaik igazgatásával keveset foglalkoztak.
A Várost inkább csak a tartományok kormányzása végett hagyták el, akkor is legfeljebb néhány esztendőre. Mind kevesebb lett azoknak a nobiliseknek a száma, akik M. Cato vagy Terentius Varro módjára értettek a mezőgazdasághoz; egyéb mesterséget tanulni vagy pedig ismerni nem illett a római uralkodókörök felfogása szerint egy nobilishez! Viszont a készpénztőke ügyes felhasználásával, némi kockázat árán, sokat lehetett keresni, többet, mint a szántó-vető ősfoglalkozással. Arra mindig adódott valamilyen mód, hogy az előkelő senator ne a maga nevén folytassa uzsoraüzletét, vagy vállaljon részt valamilyen közszállításban, adóbérletben.

A pénzüzletekhez nem sokat kellett érteni, mindig akadt olyan megbízható üzletember, aki a közvetítő szerepét játszva, a hitelügylet minden csínját-bínját elmagyarázta előkelő és pénzes ügyfelének. A pénz megforgatásához tehát nem volt szükséges valamilyen különleges szak-ismeret, legfeljebb jó értesülések, és ezek az uralkodó körök számára addig rendelkezésre állottak. A hírvivők szinte szünet nélkül itthon voltak, beszáguldozták a birodalmat, hozták-vitték a postát Rómába és a tartományokba. Így minden eseményről idejében értesültek, és a jó értesülések aranyat értek...

A gazdagodó Róma tehát mind élénkebben érdeklődött a pénzüzletek iránt, és mivel a nagy pénzek, a nagy kincsek akár zsákmány, akár nyereség formájában Rómába áramlottak, a Város az antik világ legnagyobb pénzpiacává lett. Ezért is játszott a pénzüzlet a régi Rómában ekkora szerepet, és ezért törpült el mellette fontosságában a többi kereseti forrás.


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969