logo

XVII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A publicanusok II. rész

Nos, Verres i. e. 73-ban propraetorként Sicilia helytartója lett, és három esztendeig ült a szerencsétlen szigetbeliek nyakán. Ugyanolyan módszerekkel bánt a siciliaiakkal, mint Kisázsia lakosaival, de ennek a nagy műveltségű és bizonyos különleges szabadságokat élvező tartománynak a polgárai ilyen bánásmódhoz nem voltak szokva.
A propraetorok szokásos visszaéléseit eltűrték, a kisebb zsarolásokat fel sem vették, de amit Verres, kormányzásának három esztendeje alatt művelt, az minden elképzelést felülmúlt. Verres számított arra, hogy nagyon sok pénzt kell szereznie, mivel - ezt jól tudta - annak egyharmad része a bírák megvesztegetéséhez szükséges, másik harmada ügyvédi költségekre megy el, es neki a fennmaradó hányaddal kell beérnie! Megmaradt vagyonát a consuli választásokon vesztegetésekre költi el, hogy a megvásárolt szavazatokkal elnyerje a legmagasabb magistraturát, és ismét egy provincia kormányzójaként újabb pénzhez, kincsekhez jusson.

A propraetor tehát módszeresen zsarolta, fosztogatta Siciliát és lakosait. Különösen a szép műtárgyakra fájt a foga, tisztában volt azzal, hogy ezeknek Rómában nagy értékük van. Megbízottai felkutatták, kifürkészték azokat a helyeket, ahol valamilyen értékes szobor, váza, ékszer rejtőzött, s ezt azután Verres ravasz fondorlattal vagy kíméletlen erőszakkal megkaparintotta. Nem számított szemében semmi, a lakosság élete, becsülete, az adott szó szentsége (amire különben a rómaiak sokat adtak), minden háttérbe szorult, ha az 6 hasznáról volt szó. A kívánt pénzösszegek megszerzésében a siciliai publicanus-társaság járt Verres kezére.

A vádat képviselő Ciceróra hárult a feladat, hogy az eljárás során a terhelő adatokat Verres ellen összegyűjtse, és a bíróság elé tárja. Az adatoknak olyan súlyosaknak kellett lenniök, hogy még a senatori rendbéli bírák, továbbá a Róma legelőkelőbb köreiből származó, hírneves védők is feladják a küzdelmet. Cicerót csak a siciliaiak támogatták, a nobilisek Verres mögé állottak, sőt még a nyomozásban is megakadályozták a buzgó fiatalember munkáját.
Cicerónak nem sok ideje volt a vizsgálatra, viszont a siciliaiak minden adatot rendelkezésére bocsátottak. Cicero számára kényelmetlen feladatot jelentett, hogy a feltárt adatok a publicanusok gyanús üzelmeit is leleplezték. Cicero jól ismerte a publicanusokat, ő maga is a lovagrendből származott, szoros kapcsolatban állott az adóbérlő-lovagokkal, mindig is szívesen hivatkozott a velük való jó viszonyára. A publicanusok igen kétes tisztaságú módszereit Cicero jól ismerte, és a társaságok könyvelésével is tisztában volt.

Cicero a nyomozás kezdetén felkereste Rómában a siciliai adóbérlő társaság magisterét, Lucius Vibiust, és felkérte, engedjen neki betekintést az üzleti könyvekbe, a levelezésbe, amihez a vizsgálatot vezetőnek joga volt. A syracuseai vámhivatal főnökének két bejelentése szerint, Verres hajórakományszánra, a vám lefizetése nélkül szállított el a szigetről árukat. (A vám az áruk értékének húsz százalékát számítva, hatvanezer sestertiust tett volna ki!) Utána Cicero megvizsgálta a társaság folyószámlakönyvét, es megállapította, hogy azok a személyek, akikről kiderült, hogy a propraetort megvesztegették, egy meghatározott időpontban bizonyos C. Verrucius folyószámlájára jelentős összegeket fizettek be, és ezeket a pénzeket nagyrészt a publicanus-társaság siciliai vezetőjétől, L. Carpinatiustól, Verres cimborájától vették kölcsön! És mi keltette fel Cicero mindig éber figyelmét, gyakorlott pillantását ?

A folyószámlakönyvben nemrég eszközölt vakarásokat, új keletű javításokat észlelt; mikor ezeket meglátta, úgy érezte, hogy holmi „friss sebeket” lát a könyvekben - és éppen ezeknél a különben is felette gyanús tételeknél!
Az üzleti könyvekben tehát javítottak, helyesbítettek, holott ez tilos volt, mivel a publicanusok könyveinek - akárcsak a bankárok üzleti könyveinek - a bíróság előtt bizonyító ereje volt. Cicero különben gondos nyomozással bizonyította, hogy C. Verrucius nevű ember soha nem élt Siciliában, ez a név a propraetor fedőneve a publicanus-társaság üzleti könyveiben. Így derültek ki a helytartó és a publicanusok bűnös üzelmei, de legalábbis gyanús kapcsolatai. Nem volt tehát ezek után meglepő, hogy Verres viszonzásként szemet hunyt az adóbérlők túlkapásai fölött, sőt eltűrte, hogy a publicanusok alkalmazottai a meghatározott összegű, illetve mennyiségű pénzben vagy természetben beszolgáltatandó adón felül, ravaszul kiagyalt jogcímeken, meg nem engedett külön illetékek fizetését követeljék az adófizetőktől, így árúmegtekintési, pénzátváltási és ügykezelési jutalék címén.

A Verres ellen indított, Rómában nagy feltűnést keltett per végül is csak a volt helytartóra nézve végződött hátrányosan, mert száműzetésbe kellett mennie, ahol az idejében biztonságba helyezett rabolt vagyonból kényelemben, kellemesen töltötte éveit. A publicanusokról tovább szó sem esett. Ki vádolta volna be őket? Az ügy hamarosan feledésbe merült, hála a római közélet sűrűn kirobbanó botrányainak, izgalmainak.
Néhány esztendő múlva, i. e. 66-ban, a publicanusok asiai kirendeltségeinek ügye élénken foglalkoztatta a római politikai köröket. Említettük már, hogy a Mithridates elleni hadjárat fővezére, L. Lucullus megfékezte a római üzletemberek kapzsiságát azzal, hogy csökkentette a kamatlábat, meggátolta az uzsorájukat. Felismerte, hogy a publicanusok garázdálkodása veszélyes a hátországban, amelynek határain háború folyik. Lucullus - csakúgy mint egykori parancsnoka és barátja, Sulla - nem kedvelte a lovagokat és publicanusokat, és szükség esetén, ellenük - a provinciabeliek javára - igazságot szolgáltatott. A lovagok felháborodtak és hevesen sürgették, váltsák le Lucullust és kerüljön a helyébe az „ő” emberük, Cn. Pompeius. Cicero is Pompeius mellett agitált, és híressé lett beszédében (Pro lege Manilia de imperio Gnaei Pompei) Róma érdekeit egyenesen az Asiában tevékenykedő publicanusokéval azonosította, akik nem csupán valamennyi kincstári bevétel behajtását bérelték, hanem uzsorakamatra még nagy összegeket is kihelyeztek.

Cicero beszédében módfelett feldicsérte a publicanusokat, a lovagság színe-virágaként, a római polgárság díszeként, a köztársaság támaszaként magasztalta őket. Nyomatékosan rámutatott arra, hogy a Forum hitel- és pénzgazdálkodásának helyzete a provinciákban folytatott üzletekkel szoros kapcsolatban van, velük áll vagy bukik! Amennyiben az asiai kihelyezéseket valamilyen megrázkódtatás érné, annak a hatását Róma is megérezné, és minden összeomlanék.
Lucullus helyébe tehát Pompeius került, a publicanusok tehát ismét dőzsölhettek a szerencsétlen provinciában, a tartománybelieket tovább szipolyozhatták. Pompeius még újabb területeket is csatolt a birodalomhoz, és így - közvetve - újabb jövedelmező üzleti lehetőségeket teremtett a publicanusok számára. Valóban, nem csalódtak Pompeiusban.. .

Az asiai jó üzletek felvillanyozták a publicanusokat és vérszemet kaptak. Asia provincia adóbérlői hamarosan azzal az igénnyel jelentkeztek, hogy az adóbérlet átalányösszegét csökkentse a senatus egyharmaddal. Ők, a publicanusok ugyanis az árlejtésen valamiképpen elszámították magukat, túl sokat ígértek, es ezt nem tudták teljesíteni.
A senatus felháborodva ellenállott ennek a követelésnek (még Cicero is túlzottnak találta!), de a lovagok befolyásos támogatókra találtak mind Pompeius, mind pedig az i. e. 59. év egyik consulja, C. Iulius Caesar személyében. Hogy a lovagok támogatását közös politikai céljaik eléréséhez megnyerjek, a két államférfi pártfogolta a publicanusok - egyébként szemérmetlen - igényét, és azt keresztül is vitték. Caesar azonban a nyilvánosság előtt figyelmeztette a publicanusokat, hogy ajánlataikat máskor alaposabban fontolják meg.

Caesar különben is teljesen tisztában volt a publicanus-gazdálkodás hátrányaival, és ezért Gallia proconsuljaként korlátozta üzleti tevékenységüket, az adók behajtását nem bízta reájuk. Caesar jó politikus volt, tudta, hogy a hosszú hadjárat után nehezen lecsendesített gallusok a publicanusok féktelen zsarolásának hatására ismét fellázadnának. Caesar később Asia tartományban is korlátozta a publicanusok működését.
Caesar még egy téren a körmükre koppintott, talán nem is szándékosan, de mindenesetre ott, ahol azt a publicanusok a legkevésbé várták, a naptárreformnál. Az addig használt naptár okozta bizonytalanságot a publicanusok kihasználták, mert követeléseik lejáratát, a bérleti szerződések időtartamát tetszőlegesen a maguk javára magyarázták, sőt a naptárt kezelő, papi funkciókat végző római polgárok befolyásával (amit némi anyagi áldozattal lehetett elérni) óhajukat érvényesíteni is tudták. Caesar még az államháztartás rendezésére is törekedett, aminek a publicanusok ugyancsak nem nagyon örültek, hiszen a pénzügyi gazdálkodás rendezetlensége az ő malmukra hajtotta a vizet.

A polgárháborúk érzékeny veszteségeket okoztak a publicanusoknak, annak ellenére, hogy azokat mindig a tartománybeliekre igyekeztek áthárítani. Szokássá vált ugyanis, hogy a belháborúba bonyolódott tartományi helytartók, hadvezérek a hadviselés folytatásához szükséges anyagi fedezet előteremtésére a publicanusoknál előleget vettek fel az aerariumnak majdan beszállítandó bevétel terhére. Így cselekedett Cn. Pompeius, így tett nagy ellenfele Iulius Caesar is.
A publicanusok természetesen nem merték viszonyukat a hatalom birtokosaival elrontani - a harc még nem dőlt el -, éppen ezért követelésükre pénzt és más anyagi eszközöket is rendelkezésre bocsátottak. A publicanusok rájöttek, hogy ezekben a vérzivataros időkben, amikor az élet, a római vér igen olcsó volt, önös anyagi érdekeiket olykor fel kell áldozniuk a nagy politikának.

A Caesar meggyilkolását követő proscriptiók és polgárháború számos lovag, és valószínűleg éppen a leggazdagabbak, életét követelte, hiszen a második triumviratus tagjai: Octavianus (a későbbi Augustus), Marcus Antonius és Marcus Aemilius Lepidus ezzel a szörnyű intézkedéssel főként pénzhez akartak jutni. Állítólag kétezer római lovag esett a proscriptiók áldozatául, es velük együtt a legvagyonosabb, legbefolyásosabb publicanusok is elpusztultak. Ezzel a tömegmészárlással zárult tehát a köztársaság nyakló nélküli publicanus-gazdálkodásának nem éppen dicsőséges korszaka, s ezzel a publicanusok napja is leáldozott. Noha a publicanus-rendszer együtt járt a tartományok kirablásával, rablógazdálkodásuk nagy kárt okozott mind a provinciáknak, mind a római birodalom egészének, és politikai tevékenységük sem nevezhető pozitívnak, de mégis meg kell állapítani, hogy az adott korban, az adott viszonyok közepette a római államháztartás ezen nyugodott. ók erősítették meg Róma és Itália gazdasági helyzetét, hozzájárultak, hogy Róma az ókori világ legnagyobb pénzpiacává váljék, és ezzel gondoskodtak arról, hogy Róma fizetési mérlege évszázadokon át aktív legyen.

A principatus korában a publicanusok szerepe csökkent. Az Augustus kezdeményezte új politikában, amely most már nem csupán Róma és Itália, hanem a birodalom egészét is szem előtt tartotta, a publicanusok régi gyakorlata számára nem sok lehetőség maradt.
Ama tartományok adóit, amelyeket az i. e. 27. évi rendezés a princeps felügyeleti jogkörébe utalt, már nem a publicanusok, hanem a princeps főfelügyelete alá tartozó kincstárnak, a fiscus Caesarisnak az alkalmazottai szedték be. Néhány évtized elmúltával a tartományok már nem minősültek a birodalom alárendelt részeinek, gyakorlatilag már nem tekintették „a római nép birtokának”, hanem eljutottak az egyenjogúságig, és most már a római birodalom valóban „világbirodalommá” lett. A principatus a kiegyenlítődés, a valóságos arányok felismerésének alapján álló politikát folytatott, és már ezért sem tűrhette a hagyományos publicanus-gazdálkodást.

Noha a publicanus-társaságok mint egyes állami jövedelmek bérlői még az i. sz. II. században (s csökkentett formában tovább is) működtek, mégis mind politikai, mind gazdasági szerepük a principatus korában eljelentéktelenedett. A lovagok jó része az állami, a császári adminisztrációban, különösen a pénzügyigazgatásban helyezkedett el, ahol hagyományos gyakorlati érzéküket jól hasznosíthatták, és magas illetményt élvező közigazgatási tisztviselőkké lettek.
Az egykori nagy publicanus-társaságok helyébe újabb, kisebb üzleti társulások léptek, mivel a principatus egyelőre még nem nélkülözhette az adóbérleti rendszert, feladatkörüket azonban erősen korlátozta. Még mindig nem alakult ki az a hivatalnoki szervezet, amely az állam pénzügyi igazgatását átvehette volna, de a kormányzat ennek kialakításán fáradozott.

Az egyenes adókat az önkormányzati szervek most már általában maguk szedték be, és azokat a császári közegeknek közvetlenül szolgáltatták be, a publicanusok főleg a nehezebben megfogható állami jövedelmek, úgy mint vámok, illetékek behajtását bérelték, működésüket azonban kormányzati szervek ellenőrizték. Az állami jövedelmek bérlete tehát egyre kevésbé jövedelmező vállalkozásnak minősült, és ezért a nagy vagyonú lovagok, vállalkozók más gazdasági tevékenység után néztek. A birodalom kormányzatában is más szelek fújdogáltak. (Midőn Tiberius császárnak tanácsadói a tartományok adóinak felemelését javasolták, így felelt: „A jó pásztor feladata az, hogy a nyáját nyírja, de nem hogy megnyúzza!”)

Nero uralkodása kezdetén, amikor még tele volt jó szándékkal, meg akarta torolni a publicanusok túlkapásait, és azt a tervet forgatta agyában, hogy az egyik adónemet, a vectigalt megszünteti. A senatorok azonban hevesen óvták ettől a császárt, mert az egyik adónem megszüntetése óhatatlanul a másik adónem törlését vonná maga után, és ez az állam pénzügyeit alapjában rendítené meg. Nero mégis olyan rendelkezéseket hozott, amely a publicanusok viszszaélési lehetőségeit meggátolta.

A császárkor publicanusai persze már korántsem voltak olyan rossz hírű kizsákmányolók, mint a köztársaságkori hírhedt adóbérlők. Flavius Sabinusnak, a későbbi Vespasianus császár apjának, Asia tartomány több városában hálából szobrot emeltek „a becsületes publicanusnak” felirattal! (Ez nyilván nem is volt elszigetelt jelenség. Kétségtelen, azonban hogy a túlbuzgó alkalmazottakat, az adóbérlők beosztottait nem kedvelték, hiszen a lakossággal ők érintkeztek.)

Minél inkább kiépült a központosított császári ügyvitel, annál kevésbé volt szükség a régi mintájú adóbérleti rend- szerre. Hadrianus császár (i. sz. 117-138), aki a pénzügyekben különös jártasságot árult el, nagyszabású közigazgatási reformművében a publicanusoknak már csak jelentéktelen szerepet szánt, tevékenységük mindinkább a császári tisztviselők kezébe csúszott át. A hajdani, köztársaságkori elég laza államháztartás átalakult, feszesebb, szorosabb szervezetre változtatták, és ebben a publicanusokra nem sok feladat várt. Bár a római államigazgatás rendszere a publicanusoknak, a magánvállalkozóknak az egyes állami jövedelmek behajtása bérletében mind kevesebb teret szánt, közreműködésüket teljesen soha nem tudták nélkülözni. A publicanusok tevékenysége a császárkor vége felé hajdani nagy fontosságú, befolyásos szerepükhöz képest szánalmas csökevénnyé jelentéstelenedett.

A publicanusok helyett újfajta állami adószedőkkel találkozunk, a conductorokkal. A conductor fogalmával már más vonatkozásban ismerkedtünk meg, mint a nagybirtokok bérlőjével, és a szó eredeti értelme is voltaképpen bérlő, átvitt értelemben vállalkozó. Hadrianus reformja óta az adókat (legalábbis részben, amennyiben a városok azokat nem közvetlenül szolgáltatták be a császári hivatalnokoknak) conductorok hajtották be. A conductor ebben a vonatkozásban részben állami engedéllyel bíró vállalkozó, részben állami alkalmazott, akinek a működését a császári közegek ellenőrizték.


Forrás:
Ürögdi György: Róma kenyere, Róma aranya
Gondolat kiadó, Budapest 1969