logo

XVII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A publicanusok I. rész

A római köztársaság fénykorában állandó alkalom nyílott nagy üzleti vállalkozásokra. A kereskedelmi es pénzüzletek jó kiaknázása jelentékeny keresethez juttatta ugyan a vállalkozó szellemű, ingótőkében érdekelt rómaiakat, de semmi nem versenyezhetett azokkal a nagyszabású vállalkozásokkal, amelyeket az üzletemberek, mindenekelőtt a római lovagok magával az állammal, a köztársasággal létesítettek. Egyetlenegy vállalkozás nem volt olyan csábító, egyik sem ígért olyan busás hasznot, mint ezek a pénzügyletek, kereskedelmi kapcsolatok.

Azokat a római vállalkozókat, akik az állammal, a közösséggel (publicum) valamilyen üzleti tevékenység ellátására szerződést kötöttek, publicanusoknak nevezték. A publicanus szó ebben az értelmezésben a legkülönfélébb foglalkozások gyűjtőfogalma volt, ide tartoztak azok a kisebb vállalkozók is, akik a capitoliumi ludakat etették, vagy a népgyűléseken a kürtjelet megadták.
Az Evangéliumok latin nyelvű fordításában, a Vulgatában publicanus maga a vámszedő is, aki pedig csupán jelentéktelen alkalmazottja volt annak a nagy vállalkozásnak, amely egy egész tartomány valamennyi állami jövedelmének a behajtását bérelte az államtól. Publicanus azonban az a nagy vagyonú pénzember is, aki ilyenfajta vállalkozásban többedmagával részt vesz.
A publicanusok már régen, a köztársaság kezdeti korában is működtek, virágkorukat azonban az i. e. I. században érték el. A római köztársaság ugyanis mereven elzárkózott minden üzleti tevékenység ellátása elől, és minden, nem az igazgatás körébe tartozó feladatot elutasított magától. Ennélfogva a köztársaság minden munkálat, közszállítás ellátására magánosokkal, saját polgáraival kötött szerződést.

A Város fejlődésével egyre több közmunka, mint például templomok, középületek emelése, utak, vízvezetékek építése, karbantartása, köztéri szobrok elkészíttetése es felállítása s még sok egyéb feladat vált szükségessé. Ezek elvégzésére magánvállalkozókat, az ún. publicanusokat vették igénybe. Maguk a hódítások is számos kereseti alkalmat nyújtottak a publicanusoknak. A hadba vonult sereg felszerelésének és ellátásának szállítása, fuvarozása jelentékeny üzletnek számított; éppen így a köztársaság tulajdonát képező szántóföldek, legelők, bányák kiaknázása, közterületek bérbeadása is a publicanusoknak jutott.
(Hadd jegyezzük itt meg, hogy a publicanusok az államtól bérelt földek művelését, a halakban bővelkedő tavak halászatát, az erdők kitermelését, a szurokégetést rendszerint őstermelőknek adták tovább bérbe, ők a hasznosítással közvetlenül nem foglalkoztak. Arra a publicanusok persze ügyeltek, hogy az őstermelővel kötött szerződés révén minél nagyobb munkanélküli jövedelemhez jussanak.)

A közszállításokat, a bérleteket a publicanusok nyilvános árlejtésen nyerték el. Az árverést vezető censor a legkedvezőbb ajánlatot előterjesztő publicanusnak - rendszerint ötéves időtartamra - vállalatba adta az árlejtés tárgyát képező kereskedelmi ügyletet. A publicanusok ajánlatukat meghatározott átalányösszegben tették meg, és biztosíték gyanánt kezeseket, zálogokat jelöltek meg. A szerződés létrejötte után pedig arányos összegű előleget tartoztak az államkincstárba befizetni.
Ebből a rendszerből az államnak előnyei is, hátrányai is származtak. A kincstár mindenesetre előre meghatározott összegű bevételi és kiadási összegekkel számolhatott, megtakarította a pénzügyi igazgatás személyi és dologi kiadásait, annál is inkább, mert nem is rendelkezett megfelelően képzett, alkalmas személyzettel, és végül, az árlejtés következtében mindig a legkedvezőbb ajánlatot vehette figyelembe.

Idővel kiütköztek ennek a rendszernek a hátrányai is. Minthogy a publicanusok minden vállalkozásukban természetszerűen a legnagyobb haszon elérésére törekedtek, a vállalkozásuk körébe tartozó embereket és javakat a legkíméletlenebbül kizsákmányolták, ez a rablógazdálkodás végül is sok kárt okozott a birodalomnak.
Tekintettel a szállítási és bérleti üzletek egyre növekvő terjedelmére, egy vállalkozó önmagában már képtelen volt az állam támasztotta követelményeknek eleget tenni: vagyonából nem tellett a megfelelő értékű zálogot nyújtani, sőt az előírt összegű előleget sem tudta befizetni, végül nem rendelkezett annyi tőkével, mint amennyit a vállalkozásba be kellett fektetnie. Ezért több publicanus társult, és így a versenytárgyalások hovatovább merő alakisággá fajultak, mivel csak egy ajánlattevő jelent meg a censor előtt.

A publicanusok pedig mind nagyobb gazdasági hatalomra tettek szert, üzleteik érdekében befolyásolták a politikusokat, ami végül is a közélet erkölcsi zülléséhez, korrumpálódásához vezetett. Noha a publicanusok tevékenysége nagyon régi keletű es a középítkezések terén már korábban is kivették a részüket, a római történetírás első ízben a pun háborúkkal kapcsolatban emlékezik meg róluk. Ilyenkor a történetírók mindig római lovagokról beszélnek, hiszen ők voltak azok a nagy ingótőkével rendelkező polgárok, akik üzleti vállalkozásokban szabadon részt vehettek. (Elvileg publicanusi tevékenységet - a senatori rendűek kivételével - bármelyik római polgár folytathatott. A felszabadított rabszolgák ki voltak zárva a publicanusi tevékenységből, legfeljebb mint a publicanusok alkalmazottai dolgozhattak.)

Nos, a pun háborúk próbára tették a rómaiak hazaszeretetét. A polgárság áldozatvállalása sokáig ragyogó példaként világított a rómaiak történelmi hagyományaiban. A polgárság vérben és aranyban minden áldozatra hajlandó volt, amit a haza csak követelt tőlük. Még a publicanusok sem akartak ebben a nemes versengésben elmaradni, be akarták bizonyítani, hogy nem maradnak el a többi polgár mögött.
Noha a kincstár teljesen kimerült, mégis három publicanus-társaság (societas publicanorum), amelyben összesen huszonegy publicanus vett részt, hajlandó volt a Hispaniában harcoló római hadsereg ellátását és felszerelését hitelbe szállítani, amennyiben ők maguk mentesülnek a katonai szolgálat alól (ugyanis a háborúban ilyen módon vesznek részt), s az állam kezességet vállal a tengeri szállítás kockázatáért. Így a publicanusok - bár sorsukat a köztársaság jövőjével kötötték össze - ügyeltek arra, hogy lehetőleg kár ne érje őket. Persze, akadtak publicanusok, akiket ennél jóval mérsékeltebb hazafiúi lelkesedés hevített.

Ilyen volt bizonyos Titus Pomponius Veientanus, ez „az államra és üzlettársaira nézve egyaránt megbízhatatlan és kártevő” publicanus, ahogy róla Titus Livius irt. Nos, ez a jeles férfiú talált egy magához méltó gondolkodású üzletembert, Marcus Postumius Pyrgensis személyében. Ők ketten ravaszul kieszelték, miként lehetne ezekben a vészterhes időkben, a köztársaság, a római nép válságában, amikor hasznot nem illett feltűnő módon hajszolni, mégis szép nyereséghez jutni.
Mivel a kincstár a tengeri szállításért kezességet vállalt, a két publicanus ócska, rozzant hajókat értéktelen áruval rakatott meg. Ha a hajók maguktól nem süllyedtek el, akkor ók gondoskodtak a tengeri szerencsétlenségről, utána pedig kártérítési igényüket beterjesztették. Hamarosan már olyan merészek, sőt szemérmetlenek lettek, hogy hajóikat ki sem engedték a tengerre, kárigényükkel mégis jelentkeztek..

A két publicanus mégis évekig folytathatta bűnös üzelmeit, igaz, hogy közben Titus Pomponius Veientanus - a római nép nem éppen legnagyobb bánatára - hadifogságba esett. A senatus tudomást szerzett ugyan a csalásokról, mégsem mert M. Postumius ellen eljárást indítani, nehogy az ilyen válságos időkben a többi publicanus rosszallását kihívja maga ellen!
Az ügy kiszivárgott, a római nép is értesült róla, és mód felett felháborodott. Marcus Postumius most már nem kerülhette el, hogy vádat ne emeljenek ellene. Bár csalárd ügyletei közismertek voltak, a publicanusok mégis egy emberként állottak ki mellette, s minden befolyásukat latba vetve, sikerült a peres eljárást elhúzni. Végül nem volt menekvés: Postumiusnak száműzetésbe kellett mennie, vagyonát pedig elkobozták. Így végződött tehát ez a felettébb visszataszító, nagyon is jellemző eset, amely abban az időben óriási feltűnést keltett Rómában.

Karthágó elpusztítása után a viharfellegek elvonultak Róma egéről, a köztársaság napja felragyogott. A most következő hadjáratok révén a publicanusok - eddig sem éppen sivár - helyzete felvirágzott. A hódítások következtében a birodalomhoz csatolt új területeket a köztársaság csak úgy hasznosíthatta a kincstár javára, ha az új tartományok jövedelmeit a publicanusok - a maguk módszerével - feltárják és kiaknázzák.

A publicanusok ezt a helyzetet felismerve, mind öntudatosabban, mind egységesebben léptek fel, már akkor egyfajta önkéntes, laza érdekközösséget, a publicanusok rendjét (ordo publicanorum) alkották, amely azután később jóval nagyobb jelentőséghez jutott.
A publicanusok tisztában voltak azzal, hogy az államháztartás reájuk van utalva, a senatus úgyszólván „magánpénzekkel kormányozta az államot”. A senatusnak, a senatori rendnek, a köztársaság vezető társadalmi rétegének semmi kételye nem lehetett a publicanusok jogtipró, kizsákmányoló, sőt gyakran bűnös üzelmei felől, ennek ellenére csak nagyon ritkán fordult elő, hogy egy-egy politikus a publicanusok tartományi tevékenységét felülvizsgálta, ellenőrizte volna. Ha azonban ilyen mégis előfordult volna, akkor a publicanusok összefogtak ellene, és bosszújuk elől legfeljebb csak nagy üggyel-bajjal menekülhetett.

I. e. 169-ben a két censor, Gaius Claudius Pulcher és Tiberius Sempronius Gracchus mindazokat a publicanusokat, akik 174-ben az állammal szerződést kötöttek, az új árlejtésekből kizárta, mert feltehető volt, hogy nem egészen kifogástalan módon jutottak meg nem engedett előnyökhöz.
Minthogy, a publicanusoknak érdeke volt, hogy ne csak rövid ideig, hanem hosszú tartamon át folytassák tevékenységüket, mivel így beruházásaikat jobban kihasználhatták, mód felett felháborodtak, különösen C. Claudiusra haragudtak meg; koholt vád alapján bíróság elé állították, és a volt censor csak nehezen menekült meg az elítélés elől.

A mind nagyobb befolyáshoz jutott, megvagyonosodott publicanusok ez idő tájt már jóformán teljeser azonosultak a lovagrenddel, akik Gaius Sempronius Gracchus politikája következtében a római állami életben jelentős szerephez jutottak. A nagy néptribunus ugyanis a lovagokra támaszkodott a reformjának mereven ellenálló senatori renddel szemben. Ezért Gracchus törvényt alkotott, amelynek értelmében a jövőben lovagokból álló bíróságok ítélkeznek majd a tartományok kizsarolása (de repetundis) címén bevádolt helytartók és más tartományi tisztségviselők felett. Minthogy ezek senatori rendűek voltak, függő helyzetbe kerültek a lovagoktól, akiknek a tevékenységét nekik kellett a tartományban ellenőrizniük. Érthető, hogy a legtöbb kormányzó, helytartó inkább szemet hunyt, vagy pedig egyenesen összejátszott a publicanusokkal, aminek csak a szerencsétlen provinciabeliek itták meg a levét.

A nagy néptribunus egy nemrég a birodalomhoz csatolt új tartomány, a dúsgazdagnak tartott provincia Asia kincstári bevételeinek behajtását a római publicanusoknak adatta bérbe, hogy ezzel a lovagokat lekötelezze, és egyben a saját szociális terveinek megvalósításához (így - a már emutett - gabonasegélyhez) a megfelelő anyagi fedezetet megszerezze.
A publicanusok hamarosan vérig szipolyozták ezt a virágzó, jórészt görög lakosságú tartományt, de ki törődött ezzel Rómában ? Sokkal nagyobb fontosságú belpolitikai kérdések kavarták fel a közéletet, semhogy a tönkretett városok lakosainak jajszavát meghallhatták volna. De amikor i. e. 88-ban a pontosi király, VI. Mithridates uszítására az agyongyötört lakosság az ott tevékenykedő itáliai es római üzletembereket, bankárokat, publicanusokat lemészárolta, Róma felhördült! (A tragikus eseményhez még az is hozzájárult, hogy a kamatláb felszökött.) Hogy ezt a vérfürdőt azután Sulla megtorolta, és a római üzletemberek ismét jogaikhoz jutottak, arról már más összefüggésben megemlékeztünk.

Ez idd tájt mind nagyobb súllyal és befolyással léptek fel Rómában a publicanus-társaságok. Már utaltunk arra, hogy az állammal létesített üzleti vállalkozások terjedelme idővel annyira megnagyobbodott, hogy egy publicanus a sokrétű, szerteágazó feladatot átfogni nem tudta, sőt anyagilag sem volt képes annak megfelelni. Igaz, hogy egy vállalkozó az egész nyereséget zsebre vághatta, viszont egyedül kellett vállalnia a kockázatot is, míg ha többen vettek részt egy vállalkozásban, akkor mind a nyereség, mind a kockázat az üzlettársak között megoszlott.

Ha a vállalkozásban többen vettek részt, akkor egy publicanusnak nem kellett egész vagyonát lekötnie, és más, hasonló vállalkozásban is részt vehetett. Minthogy a birodalom területi nagyobbodásával a publicanusok tevékenységi területe is megnőtt, a vállalkozók képzeletét a legkülönfélébb és legkülönbözőbb üzleti lehetőségek izgatták.
Az igazi nagy publicanus-társaságok leginkább egy egész tartomány valamennyi kincstári bevételének behajtására vállalkoztak, innen kapták a nevüket is: societas Bithynica (Bithynia-társaság). Az állammal, mint szerződő fél, a társaság képviseletében a „vállalkozó” (manceps) állott szemben. Az árlejtésben ő tett ajánlatot, ő kötötte meg a szerződést, általában a saját nevében.

A manceps jelölte meg a zálogtárgyakat, és 6 nevezte meg a kezeseket. Amennyiben a manceps meghalt, az állam a szerződést megszűntnek tekintette. A tőkéstársak (socius) háttérben maradtak, holott ők adták a szükséges tőke jó részét, a zálogtárgyakat, esetleg kezesként szerepeltek. Természetes ezek után, hogy az állam nem csupán a manceps személyét vizsgálta meg, hanem a sociusokét is, és amennyiben - valamilyen okból - nem találta őket megfelelőknek, kizárta a társaságból. (Tehát az állam szempontjából nem maradhattak elrejtőzve.)
A nagy adóbérlő társaságok (societas vectigalium) még részjegyeket (partes, particulae) is kibocsátottak, hogy minél több tőkéhez jussanak, és így a sociusok tőkéje felszabaduljon, hogy más vállalkozásokban vehessenek részt. A részjegyeknek valóságos „tőzsdei” árfolyama alakult ki, adás-vétel tárgyát képezték, és aligha lehet túlzás az a korabeli megállapítás, hogy egy-egy nagyobb vállalkozásban szinte egész Róma érdekelve volt! (Ismeretes, hogy Cicero, Caesar és köre is adták-vették ezeket a részjegyeket.)

A publicanus-társaságoknak számos hivatalnoka, alkalmazottja volt. Az igazgatást - Róma székhellyel -, valamint a számvitel irányítását az évente változó magister (ügyvezető igazgató) intézte.
A magistereket a provinciákban a promagisterek képviselték. (Érdekes, hogy a publicanus-társaságok ügyvitelük szerkezetét a köztársaság államigazgatásából vették át. A köztársaság consulai is évente változtak, a consult vagy a praetort a provinciában a proconsul, illetve a propraetor képviselte.)
A társak, a sociusok időnként üléseztek, az ülésen a társaság magistere előadta a folyó ügyeket, és amennyiben szükséges volt, határozatot hoztak (decretum societatis). A társaság tevékenységét a decumanusok (Cicero őket egyfajta senatornak nevezi) ellenőrizték és irányították. De ezeken a vezetőkön kívül, akik nem tekinthetők alkalmazottaknak, a társaságok nagy személyi állománnyal rendelkeztek. Ezek nagy része felszabadított rabszolga volt, sok volt közöttük azonban a rabszolga is, sőt a tartomány szabad lakosságából is alkalmaztak beosztottakat, hiszen ezek ismerték a nyelvet, a helyi szokásokat, és ezért az adófizetőket inkább kézben tudták tartani. Ilyenek voltak az Evangéliumok vámosai, akiket a nép mélyen megvetett, a bűnösökkel együtt emlegették őket, hiszen a hódítókkal működtek együtt.

A bérlet tárgyát képező tartományban számos helyen kirendeltségek működtek, ahol a vezető hivatalnokokon kívül könyvelő, pénztáros, ellenőr és futár, valamint sok egyéb beosztású és munkakörű alkalmazott dolgozott. A futárok (tabellarius) fontos feladatot láttak el, ők vitték az elszámolásokat, leveleket, jelentéseket a tartományi székvárosba vagy Rómába, és onnan pedig a kirendeltség postáját, a magister utasításait hozták magukkal. (A jó együttműködés kedvéért a publicanus-társaság futárai - szívességből - a helytartók hivatalos vagy magánlevelezését is továbbították.)

A jól szervezett publicanus-társaságok a római gazdasági élet nélkülözhetetlen tényezőivé váltak. L. Sulla, noha gyűlölte a lovagokat, s Rómában egész sereg lovag esett a dictator kezdeményezte proscriptio áldozatává, a visszafoglalt Asia-tartomány újjászervezése alkalmával mégsem tiltotta el működésüket, hanem újra átengedte nekik, martalékul, a tartományt. A lovagok, a publicanusok Rómában inkább visszavonultak - egy időre legalább - a politika veszélyekkel teli területéről, az üzletekre vetették magukat, és csak arra törekedtek, hogy minél többet keressenek.

A publicanusok a provinciákban minden megengedett és meg nem engedett módot felhasználtak, hogy nagy haszonhoz jussanak, kereskedtek, pénzt kölcsönöztek és így tovább. Kedvelt kölcsönüzletük az volt, amikor a városoknak - óriási kamatlábon - hitelezték az esedékes adóösszeget, úgyhogy mire a bérleti időszak lejárt, a szerencsétlen városok tartozásuknak többszörösével voltak már adósok. Ha azonban a kiszipolyozott emberek bírósághoz fordultak, a publicanusok egy emberként összefogtak. A publicanusok becsületbevágó ügynek tartották, ha egy publicanus a másik publicanus ellen tanúságot tett !
Az adóbérlők mindezt rendben levőnek találták.

Rómában megbecsült személyeknek számították, a provinciák lakosságának véleményével pedig mit sem törődtek. Általában azt a nézetet vallották, „hogy ha az állami bevételek behajtásának bérbeadása nem hoz szégyent az államra, akkor a bérbevétel sem hoz szégyent a bérlő fejére”.
A provinciákban az adóbérlőket telhetetlen, mértéktelenül kapzsi embereknek tartották, akiket soha nem lehet kielégíteni. A lakosság természetesen a nagy társaságok kis alkalmazottaival állott szemben, ezekkel érintkezett, és azoknak a kíméletlen túlbuzgóságát kellett elviselnie. A vámosok különösen a birodalom belső vámhatárai mentén létesített vámállomásokon zaklatták az áthaladó utasokat, kalmárokat, minden csomagba, szállítmányba beletúrtak, átkutatták az irományokat, leveleket, sőt még kárt is okoztak a szállítmányban. (Amennyiben a vámosok nem tudták a kutatott csempészárut, vagy vámköteles árut felderíteni, kötelesek voltak az okozott kárt megtéríteni.) Az elkobzott árut a vámosok lefoglalták, es az tulajdonukba ment át, ezért a vámosok azon voltak, hogy minél több vámköteles árura bukkanjanak.

A tartományok lakossága - mi egyebet is tehetett volna? - tűrt es hallgatott. A publicanusok jó viszonyban akartak lenni a római államhatalom képviselőjével, és ezért kisebb-nagyobb szolgálatokkal, ajándékokkal vagy éppen nyílt vesztegetéssel nyerték el a proconsul, illetve a propraetor jóindulatát vagy burkolt együttműködését.
A helytartó is azon volt, hogy a gondjaira bízott, pontosabban: a neki kiszolgáltatott provinciából meggazdagodva térjen haza Rómába, a politikai pályafutása során elköltött pénzt visszaszerezze, hitelezőit kielégítse, és további esztendeire is elegendő vagyont harácsoljon össze. És ha a publicanusok gátlástalanul zsarolhatták a tartományt, miért éppen a helytartó ne részesedett volna a provincia. kincseiből?

Néha azonban túlcsordult a pohár. Általában - persze nem minden alap nélkül - a helytartó került a vádlottak padjára (publicanusok igen ritkán). C. Gracchus ama törvényét, miszerint a helytartók ellen a provinciák kizsarolása címén emelt vádak ügyében lovagok ítélkezzenek, L. Sulla hatályon kívül helyezte.
(Nem egészen indokolatlanul, mert a lovagok gyakran csúnyán visszaéltek bírói tisztükkel, ahogy ezt Rutilius Rufus - már ismert - esetéből is tudjuk.) Most a senatori rendűek úgy érezték, hogy megint nyakló nélkül garázdálkodhatnak a provinciákban. Mégis i. e. 70-ben - Róma első tartománya - Sicilia már nem tűrte tovább a durva erőszakkal párosult visszaéléseket, és a tartomány tekintélyes polgárai a fiatal és becsvágyó Marcus Tullius Cicerót kérték fel, emeljen vádat a hivatalából visszatérő propraetor, Gaius Verres ellen. (Rómában bármely polgár vádat emelhetett polgártársa ellen.)

Nos, Cicero ez alkalommal megdöbbentő visszaéléseket, bűncselekményeket tárt a senatori bírák elé, és adatait megcáfolhatatlanul bizonyította. a bíróság előtt. Gaius Verres sem tett egyebet, mint a többi helytartó, de módszereiben, mértéktelen mohóságában talán valamennyin túltett.
Már Sulla egyik jelentéktelen pribékjeként bebizonyította gátlástalan pénzéhségét, majd egy kisázsiai provinciában a helytartó legatusaként garázdálkodott, de ennek ellenére mégsem átallotta, hogy Rómában a bevádolt helytartó ellen a bíróság előtt ne tanúskodjék. Verres mindenesetre meggazdagodva, sok műkinccsel megrakodva tért haza, és elérte, hogy az i. e. 74. évre praetor urbanusszá válasszák.

Mint az igazságszolgáltatás legfőbb őre nem hagyott semmiféle pénzszerzési lehetőséget kihasználatlanul. Hivatali hatalmával visszaélt, ítéleteiért pénzt fogadott el, árvákat fosztott ki. Mint praetor egy publicanussal is összeütközött. Az a vállalkozó, aki Róma városával (vagyis a köztársasággal) szerződést kötött a Castor-templom tatarozására, a munka befejezte előtt meghalt, a munka befejezése kiskorú fiára maradt. Verres felfigyelt erre az ügyre, es azon törte a fejét, miként lehetne ebből pénzt kicsiholni. Egyik barátja tanácsára kijelentette, hogy nem minden oszlop függőleges, és a függőleges vonaltól eltérés mutatkozik.
A kifogás persze nem volt helytálló, Verres azonban nem volt hajlandó a befejezett munkát a köztársaság nevében átvenni. Néhány hónapos huzavona után a munka kijavítását egy vele cimboráló vállalkozónak adta ki, a kártérítési összeget a kiskorú vállalkozónak kellett megfizetnie, éspedig a tény- leges negyvenezer sestertius helyett ötszázhatvanezer sestertiust! Mondanunk sem kell, hogy a tetemes összeg java része Verres magánpénztárába vándorolt.



Folytatás: A publicianusok 2. rész