logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Pénzügyek a régi Rómában

Hogy milyen szerepet töltött be a pénz a régi Rómában? A Rómában és a tartományi központokban kibocsátott arany-, ezüst- és bronzpénzek évről évre hírül adták az uralkodó tetteit, szándékait és a kormányzat jelszavait. A pénzek feliratai és képei minden alattvaló tudatába vésték a császár arcvonásait, a római rend eszméit és erejét.

A kereskedelmet nem sokra becsülték a rómaiak, különösen a kiskereskedést tartották alacsonyrendű foglalkozásnak. A szabad születésű polgároknak, elsősorban a szenátoroknak tiltották meg, hogy kereskedést folytassanak. Mindez korántsem jelentett akadályt a kereskedelem felvirágzása előtt. Különösen a külfölddel való kereskedelemnek köszönhetően jöttek létre a pénzváltók üzleti helyiségei, melyeket a korabeli polgárok a Forumon, a három Janus-kapu tövében találhattak meg.

Nézzük most meg közelebbről, hogy is néztek ki a pénzügyek Rómában. Vajon ki számított gazdagnak, s ki szegénynek?

A köztársaságban a pénzügyek legfőbb felügyelete a senátust illette meg. A senátus intézte az adókivetést és rendelkezett az állami célra befolyt pénzekkel. A senátus megbízásából 5 évenként a censorok készítettek költségvetést, ők adták bérbe az állami jövedelmeket. A kifizetéseket a quaestorok végezték.

A régi Rómában a kincstárat (aerarium) a Forumon, a Saturnus-templomban találjuk. Augustus külön császári kincstárat (fiscus caesaris) alapított, mellyel szabadon rendelkezett.

A római állam kiadásai a köztársaság idején meglehetősen alacsonyak voltak, hiszen nem ismerték még az udvartartás, sem a tisztviselői fizetések terhét, ráadásul az oktatást is magánügynek tekintették. A császárság korára azonban ez a helyzet jelentősen megváltozott, udvartartást, hadsereget, tisztviselőket, postát, közlekedést fizetett az állam. Állami kiadásoknak számított a templomok építése, fenntartása, áldozatok és áldozati lakomák finanszírozása, ünnepi játékok rendezésének költsége, a papi tisztségviselők ellátása. A város falainak, színházak, csatornák, vízvezetékek, országutak, hidak építése és karbantartása.

Ide tartozott a gabonaosztás, melynek egyetlen valódi célja az volt, hogy elejét vegye annak, nehogy elszabaduljanak az árak a piacon. Az állam legfőbb bevétele a kincstári birtokok (ager publicus) jövedelmei (vectigalia) és a rendkívüli birtokadó (tributum) voltak.
Az ager publicus kezdetben csak egy kis darab földbirtok volt Róma mellett, később, a hódítások következtében óriási kiterjedésűvé vált, úgyhogy az államnak nemcsak Itáliában, hanem a provinciákban is voltak birtokai. E birtokok egy részét (erdőket, érc- és sóbányákat) közvetlenül az aerarium számára foglalták le, egy részüket pedig kiosztották a polgárok haszonélvezetére.

A római társadalom legvagyonosabb rétege a lovagok soraiból került ki, akik érdekeik védelmében társaságokat (societates) hoztak létre. Ők szedték, pontosabban szedették be a provinciák adóit, amely - akár csak a mai helyzetre lefordítva - visszaélésekre adott lehetőséget.

További komoly jövedelmet jelentett az állam számára a legyőzött ellenségre rótt kemény hadisarc, a bírságok, az elkobzott jószágok. Hogy milyen mértékű lehetett a hadisarc, álljon itt egy értékes adat:
III. Antiochus, Siria királya 15 000 talentumot fizetett.

Vessünk egy pillantást a mindennapok anyagi megélhetésére. A mindennapi élethez szükséges legszükségesebb dolgokat viszonylag olcsón be lehetett szerezni, ráadásul állami intézkedések védték a népet az árak mesterséges fölverése ellen.

Cicero korában egy napszámos napi 3 sestertiust keresett. Ennyibe került egy modius búza, amely egy embernek 5-6 napi adagját jelentette. Ehhez járult még az állam részéről a gabonajutalék.

A kevéssel beérő nagy tömeggel szemben a dúsgazdagokat találjuk, akiknek már a köztársaság alatt mesés birtokaik voltak. Clodius néptribunus háza állítólag 15 millió sestertiusba került. Nála is gazdagabb volt Lucullus és Crassus. Ez utóbbinak csak falusi birtokai 38 millió koronát értek. Pompeius birokait 14 millió 400 ezer koronára becsülték. Cicero 600 ezer korona értékű vagyonával egy ideig nem tartozott a gazad emberek közé, mígnem örökségek révén 3 millió 600 ezerre nem rúgott vagyona.
Senecának 500 citrusfából faragott asztala volt, darabja 240 ezer koronába került. Hasonló áruk volt a vázáknak, szőnyegeknek, ékszereknek, amiket manapság múzeumok üvegvitrinjeiben csodálhatunk meg. A korabeli gazdagok nem sajnálták a pénzt lakomákra sem. Lucullusnak egyszer egy lakoma, melyet Pompeius és Cicero tiszteletére rendezett 36 ezer koronájába került.

E nagy gazdagság forrása a pénzüzlet volt. A decemvirek 452-ben engedélyezték a pénzkölcsönt, amely után 8 % kamatot állapítottak meg, később ezt a kamatlábat a felére csökkentették, majd 342-ben a lex Genucio eltörölte. A törvényt úgy játszották ki, hogy a polgárok nem polgárjogú személyeken keresztül szereztek magunknak kölcsönöket.

A pénzüzleteket a köztársaság korában nem tartották tisztességes foglalkozásnak, ezért bankárokkal (argentarii) és pénzváltókkal (nummularii) fogatták pénzüket, akiket ezzel együtt „becstelen embereknek” tartottak. Pénzbeli hatalmukat azonban ma is hírdeti Rómában az a diadalkapu, melyet a bankárok és marhakereskedők Septimius Severus tiszteletére emeltek.


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963