logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Határkövek és határviták

Mivel az ókorban a legtöbb ember számára a gazdaság fő forrását a föld jelentette, szükséges volt azok pontos elhatárolása, amivel egyrészt a tulajdonjogot jelezték, másrészt miután meghatározták annak értékét, kivethették rá az adót. A fentebb már idézett Agennius Urbicus is így vezeti be a birtokvitákról szóló művét: „mert polgári kötelesség, hogy a földeknek kijelölt határaik legyenek, hogy minden egyes ember tudja, mit kell megművelnie, és hogy akié a föld tulajdonjoga, tudja, mije van”.
Hyginus Gromaticus a földek kategóriáiról írt művében (De condicionibus agrorum) azt írja: „Területi vita akkor keletkezik, amikor az adók kivetése miatt a birtokjog felett vitáznak, mivel az egyik fél azt állítja, hogy azt az ő területi határai között kell megállapítani, a másik meg éppen az ellenkezőjét állítja. Ez a vitát területjelző határkövekkel kell lezárni.”

A földekkel kapcsolatos vitákat Frontinus jogi szempontból alapvetően két típusra osztja: materiae controversiarum sunt duae, finis et locus, vagyis „a viták tárgyát két dolog: a határ és a hely képezi”.
Ezt a kettős felosztást Frontinus további 15 részre bontja: a határkövek elhelyezése (de positione terminorum), a határvonal (de rigore), a határ (de fine), a hely (de loco), a területméret (de modo), a tulajdonjog (deproprietate), a birtoklás (depossessione), az áradmányos földek (de alluvione), a terület jogállása (de iure territorii), a maradványföldek (de subsicivis), a köz birtokában lévő helyek (de locis publicis), a hátrahagyott és a felmérésből kimaradt helyek (de locis relictis et extraclusis), a vallási és szent helyek (de locis sacris et religiosis), az esővíz elvezetése (de aqua pluvia arcenda), valamint az utak (de itineribus)

A ránk maradt határkövek legtöbb esetben nem tájékoztatnak arról, milyen okból történt meg a határkijelölés. A lapidáris rövidségű szövegekből legfeljebb következtethetünk arra, hogy bizonyos viták állhattak a háttérben. Különösen érdekesek azok az esetek, ahol irodalmi forrásokból is értesülhetünk a lehetséges kiváltó okokról.

„Ezután Sparta és Messenia követségeit hallgatták meg a limnaei Diana-templomra vonatkozó jogigényeikről: a spartaiak történetírók megállapításaival s költők megnyilatkozásaival bizonygatták, hogy ezt az ő őseik s a maguk földjén szentelték fel, de a macedon Philippus, akivel háborúskodtak, fegyverrel vette el tőlük, majd később Gaius Caesar és Marcus Antonius döntése visszaadta. Ezzel szemben a messeniaiak azzal érveltek, hogy Peloponnesust ősi időkben felosztották Hercules utódai közt, s hogy az ő királyuknak jutott a denthaliai föld, amelyen az a szentély épült; ennek emléke kőbe és régi bronztáblára vésve fenn is maradt. Így ha költőknek, évkönyveknek a bizonyságtételére volnának utalva, ők több és gazdagabb tanúságra hivatkozhatnak, és Philippus nem a hadijog, hanem az igazság szerint ítélkezett. Ugyanígy döntött Antigonus király, ugyanígy Mummius imperator, így határoztak a miletusiak, mikor városukra volt bízva az ítélkezés, legutóbb pedig Atidius Geminus, Achaia praetora. Így a messeniaiak kérésének adtak helyt.”

A Tiberius uralkodása alatt történt eset első pillantásra egy szentéllyel kapcsolatos birtokjoga vita (controversia de iure territorii). Az már csak az epigráfiai emlékekből derül ki, hogy valójában egy ősi határvita is állhatott az ügy hátterében, ami a rómaiak részéről történt határkijelöléssel (determinatio) végződött.
A Sparta és Messéné közötti határt Vespasianus egyedülálló részletességgel és pontossággal jelöltette ki, valószínűleg azért, hogy a vitáknak egyszer s mindenkorra véget vessen. Nem tudni, hogy Artemis Limnatis templomának birtoklása járt-e valamilyen gazdasági előnnyel a felek számára, mindenesetre feltűnő, hogy a Choireios (Sandava) folyó ezzel teljes egészében Spártához került, aminek nem kis jelentősége lehetett ezen a száraz vidéken. Már Vespasianus idejében (Kr. u. 74) történt a következő eset, amelyről szintén Tacitus tudósít:

„Majd [a császár] Oea és Lepcis lakosainak viszályát simítja el, amely módjával, a parasztok egymás közti gabonaés jószáglopásaival kezdődött, de hovatovább fegyveres összetűzésekké fajult; mert a kevésbé népes oeai lakosság felvonultatta a garamasokat, e fékezhetetlen és a szomszédok kifosztására mindig kapható törzset is. Ezért szorongatott helyzetbe kerültek a lepcisiek, s miközben szerte pusztították földjeiket, ők falaik mögött reszkettek, míg végül a cohorsok s a lovas alakulatok beavatkozására a garamasok megfutamodtak, ők pedig visszakapták, amit elhurcoltak tőlük, kivéve azt, amit a megközelíthetetlen kalyibák közt kószáló nomádok a beljebb lakóknak már eladtak.”

Tacitus nem elemzi az események mögött húzódó társadalmi és gazdasági okokat, s a két város közti viszályt (discordiae) egyszerűen a parasztok körében szokásos visszaéléseknek tulajdonítja (raptu frugum et pecorum inter agrestis). A fennmaradt epigráfiai anyag tanúsága szerint azonban a csetepaték mögött egy határvita (controversia finium) is állhatott, amit végül Vespasianus egy kirendelt legatuson keresztül határkijelöléssel zárt le. A garamantok szerepe a történetben szintén érdekes: az eseményekhez közelebb álló idősebb Plinius szerint a római csapatok szabályszerű háborút vívtak Oea ellen, de a garamantokkal nem tudtak elbánni, mivel a sivatagi utakat egyszerűen elvágták. A harmadik eset ugyancsak Tacitus feljegyzésében maradt ránk. A történet itt egyértelműen a földbirtokok jogállásával kapcsolatos, így joggal várhatjuk, hogy a döntések következményeit feliratos források is megőrizték számunkra.

„Ugyancsak a cyreneiek idéztették törvény elé Acilius Strabo volt praetort, akit még Claudius küldött döntőbírónak ama földek ügyében, amelyeket Apion királynak a királysággal együtt a római népre hagyott egykori birtokait a legközelebbi földbirtokosok annak idején elfoglaltak s most a régóta tartó féktelenségre és jogtiprásra mint törvényes jogalapra támaszkodtak.
A földek bírói elkobzása miatt támadt tehát a bíró ellen a gyűlölség; de a senatus azt válaszolta, hogy nem ismeri Claudius intézkedéseit, és a princepshez forduljanak tanácsért. Nero helyesnek mondotta ugyan Strabo döntését, mégis azt írta, hogy segít a szövetségeseken és az elfoglalt birtokokat nekik engedi.”

A jogi eset nyilvánvaló: VIII. Ptolemaios Apión, Kyrénaika uralkodója Kr. e. 96-ban a római államra hagyta országát. Ebben az esetben a királyi földek automatikusan átminősültek közföldeknek (praedia populi Romani), amelyek bérbe adásából az állam jelentős bevételre tehetett szert, különösen egy mezőgazdasági szempontból is fontos tartományban.
A köztulajdon jogtalan elbirtoklását természetesen mindenütt büntetik, bár érthető, ha a „tulajdonosok” fel vannak háborodva, ha az általuk elbirtokolt földeket az állam elkobozza. A római állam részéről foganatosított intézkedésről számos Claudius, Nero és Vespasianus idejéből fennmaradt határkő tanúskodik. (Joyce Reynolds 1971-ben huszonnyolc darabot ismert, de a legtöbb azóta is publikálatlan.)

A Claudius által kiküldött Acilius Strabo intézkedéseit megőrizték a feliratok; de Nero beneficiumáról eddig nem került elő epigráfiai emlék. Ugyanakkor a Vespasianus alatt keletkezett határkövek arról tanúskodnak, hogy az új princeps csakúgy, mint sok más ügyben itt is visszavonhatta Nero intézkedéseit. Erre következtethetünk Hyginus Gromaticus megjegyzésből is, aki szerint Vespasianus helyreállította az eredeti állapotot. Rendkívül érdekes az az Apolloniában talált felirat, amelyen egy földbérlet konkrét pénzügyi adatait is megtalálhatjuk:

„Imperator Caesar Vespasianus Augustus felhatalmazásából Gaius Arinius Modestus, másodszori proconsul, az Apolloniabeliek földjeit (choria), amelyeket a (település) közössége (res publica) és társai megvásároltak, annak felosztása után örökös bérletbe adta Apolloniusnak, Paraebata fiának, évi 408 denariusért, Theodorusnak, Theodorus fiának, valamint Antonius Bathyllusnak kezessége mellett, amely (földek) 23 és fél medimnost (hoznak).”

Sajnos a feliratból nem derül ki, pontosan mekkora területet kapott örökbérletbe Apollonius, de a következőket megállapíthatjuk: földjének egy (ismeretlen) egysége 23,5 medimnos (kb. 1200 liter) gabonát termett, ami 138 közönséges római modiusnak felel meg.

A Kr. u. 1. században az africai gabona ára modiusonként 2-3 denarius körül mozgott, vagyis Apolloniusnak évente minimum 150-200 modius (1300-1700 liter) búzát kellett értékesítenie ahhoz, hogy legalább a bérleti díj bejöjjön.

Végül lássuk utolsó példánkat. A három syriai város: Palmyra, Emesa és Apameia határait többször is átigazították Traianus, Hadrianus és Antoninus Pius idején (Kr. u. 102-153 között), amint erről epigráfiai forrásaink is tudósítanak. Palmyra hatalmas földterülettel rendelkezett: territoriumának határa északon és nyugaton 60-70 kilométerre, míg keleten kb. 200 km-re, egészen az Eufratészig is elnyúlt. Ez nem csupán a szükséges erőforrások (földek, kertek, legelők, víz stb.) biztosítása miatt volt fontos, hanem a Kr. u. 137-ben kiadott „Palmyrai vámtarfia-rendelet” néven ismert epigráfiai forrás szerint azért is, mert a palmyraiak a területükön áthaladó kereskedelmi forgalmat megadóztatták, sőt még az itt tartózkodó nomád törzseknek is adózniuk kellett állataik legeltetése után.
Palmyra vidékének kutatását ugyan már az 1930-es években megkezdték, igazán nagy előrehaladás csak a 2008-12-es szíriai-norvég közös régészeti expedíciók eredményeképpen történt. Míg korábban azt gondolták, hogy Palmyra chóráján csupán nomád állattenyésztés zajlott, ma már tudjuk, hogy számos kisebb falu komplex mezőgazdasági termelést is folytatott.

Anélkül, hogy elmélyülnénk a határviták további részleteiben, megállapíthatjuk, hogy a legtöbb esetben az állam, néptörzsek, települések, szentélyek, a hadsereg, vagy magánszemélyek (beleértve a császárt is) birtokainak integritásáról van szó. Amellett, hogy ezekben a vitákban presztízs-szempontok is érvényesülhettek főként a görög világban, ahol egyes határviták több évszázados előzményekre nyúltak vissza -, mi másról szólt mindez, mint a gazdaságról: a bérleti díjak és adók beszedésről;a legelők használatáról; az erdők fáinak kitermeléséről; az öntözővíz biztosításáról; az utak használatáról.


Forrás: Grüll Tibor A városi territóriumok gazdasági jelentősége a Római Birodalomban