A különböző vidékeken történő sikeres termesztéshez számos növényfaj megkívánja a nemesítést (Zohary-Hopf 1988: 128-30). Az oltást alkalmazó fatermesztés elterjedése nagyon fontos előrelépést jelentett a mediterrán mezőgazdaságban a Kr. e. 1. évezredben, ami a mezőgazdasági termelést és termelékenységet egyaránt megnövelte, valamint megkönnyítette a faji változatosság fejlődését. Az oltás a szelíd olajfa szaporításának is a leggyorsabb módja, bár számos más módon is lehet szaporítani.
A haszonnövények elterjesztése a mediterrán klimatikus zónában viszonylag könnyű és sikeres folyamat volt. Egyes esetekben a mezőgazdaság terén történő előrelépés a Mediterráneumtól északra megkövetelte ott helyben a helyi őshonos növényféleségek fejlesztését. Például egy Démoszthenésznek tulajdonított beszéd szerzője a Kr. e. 4. században azt állította egy athéni bíróság előtt, hogy az ötlet, miszerint a Fekete-tenger vidékén termeljenek bort, esztelenség, azonban paleobotanikai bizonyítékok amellett szólnak, hogy a borkultúra a Krím-vidéken a hellenisztikus korban kezdetét vette (Janushevitch et al. 1985). Ezen a vidéken, a Mediterráneumon kívül, a fejlődés megkövetelte a helyi szőlőféleségek háziasítását.
A helyben előforduló vadszőlőfajták nemesítésének folyamata például Franciaország területén is fontos volt, ahogy a szőlőművelés a mediterrán éghajlati zónától északra is elterjedt azon a vidéken. Braudel szerint az új szőlőfajták - valószínűleg a francia erdők helyi vadszőlőjéből (lambrusca) történő - nemesítését (egyik a Bordeaux-i cabernet őse, a másik a burgundiai pinot őse) a szőlőművelés Közép- és Észak- Franciaország nedvesebb, hűvösebb éghajlatú vidékein történő elterjesztése tette szükségessé (Braudel 1986-87: 318-21).

Az ókori forrásokból kiolvasható, hogyan ösztönözte egy-egy új termény először is a művelési határokon kívül eső területekkel való kereskedelmet - Diodorus Siculus azt állítja, hogy a gallok készek voltak rabszolgát adni egy amforányi borért -, másodszor, a megművelt terület kiterjesztésének igényét; harmadszor, az egyes vidékeken a túltermelés megelőzésének igényét. Úgy tűnik, a római hatóságok egyfajta ellenérzéssel viseltettek a szőlőművelés kiterjesztését illetően a szántásos gazdálkodás rovására, hiszen Domitianus a Kr. u. 1. században állítólag elrendelte a provinciákban a szőlőskertek felének felszámolását egy rossz aratást követően, bár semmilyen lépést sem tett, hogy végre is hajtassa az intézkedést. Figyelme főleg arra irányult, hogy biztosítsa Róma városának gabonaellátását (Suet. Dóm. 7; Tchernia 1986: 221-33).
Gyakorlatban az elkerülhetetlent nem lehetett megelőzni: a szőlőművelés Britanniát is elérte a római „meleg periódusban" (Williams 1977). Probus császár Kr. u. 276-ban állítólag Franciaország, Spanyolország és Britannia összes lakosának megengedte, hogy szőlőültetvényt birtokoljon (Aur. Vict. Caes. 37.3; SFIA Prob. 18:8). Itt kell megemlékeznünk egy egyedülálló pannonjai epigráfiai emlékről. Egy Liber Páternek szentelt szerémségi oltárkövön (CIL III 10275, Branjin Vrh, Florvátország, 4. század eleje) egy bizonyos Aurelius Constantinus (a név Theodor Mommsen kiegészítése) azzal dicsekszik, hogy 400 arpennis területen, vagyis átszámítva 50,364 hektáron „saját erejéből telepítette" szőlőültetvényét (viribus suis inseruit).

A ritka értékes felirat azt is elárulja, hogy milyen szőlőfajtákat telepítettek: ex his v(itibus) Cupenis, v(itibus) Terminis, v(itibus) Valle(n)sibus, v(itibus) Caballiori(s). A Cupensis értelmezése vitatott, moesiai és galliai helyekre egyaránt vonatkozhat; a Terminis az itáliai Termeno (prov. Bolzano) környékén honos szőlőfajta, amely nem más, mint a későbbi híres tramini; a Vallensis minden bizonnyal vallis Poeninára (a későbbi Wallis) utal, amely a Genfi-tótól nyugatra, Germania Superior, Raetia, Italia, Alpes Graiae és Gallia Narbonensis közé beékelt terület volt (ma Svájc egyik déli kantonja); végül a Caballioris valószínűleg galliai helyekre utal, vagy a Gallia Narbonesisben fekvő Cabellióra (ma Cavaillon, dept. Vaucluse), vagy a Lugdunensisben található Cabillonumra (Chálon sur Saőne, dept. Saőne-et-Loire), ahol szintén kitűnő borokat állítottak elő. A dél-pannoniai Alma Mons-on (Fruska Gora) történt telepítés egyébként Probus császár kezdeményezésére, vagyis hivatalos politikai támogatással történt (Mócsy 1974: 298-299; Brein 2006).

Csak a késői római birodalom korában érte el a szőlőművelés a maga természetes határait Franciaországban. Paleobotanikai leletek bizonyítják, hogy a rómaiak egyéb mediterrán növényeket, úgymint lencsét vagy őszibarackot is megpróbáltak magukkal vinni észak felé egészen Britanniáig, de ezek a kísérletek kevésbé voltak sikeresek.
Számos rovar is kiaknázta a régiók közötti kapcsolatok fejlődését a terjeszkedésre anélkül, hogy erre bárki felfigyelt volna az ókorban: például a mediterrán élőfákban található szú (Hesperophanes fasciculatus), amely ma igen elterjedt Görögországban, valamint a bútor-szú (Anobium punctatum) faanyag-vagy bútorimporttal érkezett Britanniába a római időkben (Osborne 1971).



Grüll Tibor
egyetemi docens (PTE BTKTTI Ókortörténeti Tanszék)