Bizonyosan a Birodalom ökológiai egységesülésének negatív következményei közé tartozott a nagymérvű deforesztáció. Olyan helyeken, ahol a külszíni bányászat a bronzkortól kezdve folyamatosan zajlott, kiterjedt „holdbéli tájak" keletkeztek (pl. az ón- és ólombányák Cornwallban; a vasbányák Elba szigetén; az ezüstbányák a Rio Tinto mellékén Huelvában; az aranybányák Las Médulas környékén Asturiában; vagy a rézbányák Cipruson). Egyes számítások szerint csak a fémfeldolgozás következtében évente kb. 5400 hektár erdő pusztult el a Római Birodalom területén, mivel az egyetlen energiaforrást lényegében a fa vagy faszén jelentette (Wertime 1983).

A Birodalom területén végbemenő deforesztáció másik okát a gigantikus építkezések (pl. a Hadrianus-fal Britanniában) és a nagyarányú hajóépítés (pl. Cipruson és Görögországban) jelentették; de a háborúk, főként a hosszan elhúzódó ostromok is lehettek ennek okai. Flavius Josephus szemtanúként írta Jeruzsálem Kr. u. 70-ben lezajlott ostromáról: „Titus megszánta a lakosság maradékát, és ismét sáncokat kezdett építtetni - bármilyen nehéz is volt épületfát szerezni -, hogy legalább azokat megmenthesse a pusztulástól, akik még életben maradtak.
A korábban épített sáncokhoz ugyanis már majdnem minden fát kivágtak a város környékén, s most a katonák kénytelenek voltak 90 stadionnyi [16 km] távolságból ideszállítani a fát" (Jós. Bell. V. 12.4. [523], vő. Hughes 1994: 73-90; Hanson 1996). Békés körülmények között a gabonatermesztés igényelte az erdők kivágását, amiről Lucretius sorai is tanúskodnak:


„Nap mint nap feljebb űzték a hegyekre az erdőt,
hogy lent mindig több hely jusson a
megművelésre.
Hogy számukra vetőföld, dús szőlő, patak és
rét jusson a halmokon és rónákon, s közben
olajfák kék sora futhasson szanaszét ágazva a
dombok, völgyek, rónák hajlatain s azokat
teleszője.
Mint ahogyan most változatos bájjal beborítva
tündöklik minden megrakva nemes fajú fákkal,
s dúsan termő cserjékkel bekerítve körösleg."
(1357-1365. sk.)


A deforesztációnak hosszú távú következményei lettek: a megnövekedett talajerózió, illetve bizonyos helyeken az elmocsarasodás, ami a malária elterjedését hozta magával (OSullivan et al. 2008). A mocsaras síkságokra még Itáliában is jellemző volt a súlyos és makacs maláriafertőzöttség. Egy Kr. u. 5. századi umbriai villa temetőjének ásatása is bizonyította ezt a szomorú tényt (Soren-Soren 1999).
Korábban, Hippokratés szerint szinte egész Thasos ebben a kórban szenvedett (Hipp. Epid. I. 2). Más forrásokból tudjuk, hogy Makedónja egésze számára is nagy problémát jelentett a betegség (Borza 1979).
Itáliában a malária délről északra terjedt el a Kr. e. 4-1. században, és ismerünk olyan elméletet is, mely szerint a Római Birodalom bukásának egyik oka éppen a malária lehetett. Mivel a malária elterjedését ártó szellemeknek tulajdonították, különféle okkult praktikákkal igyekeztek azt elhárítani. Quintus Serenus Sammonicus (megh. Kr. u. 212-ben) szerint az abrakadabra mágikus kifejezést is a váltóláz elhárítására használták (Liber medicinalis, 51.935-940, ed. Pépin).

A mediterrán „összekapcsoltságnak" egyéb következményei közé tartozott bizonyos növényfajok spontán elterjedése, ilyen például a tövises vérfű (Sarcopoterium spinosum L.), amely csak a Közel- Keleten ismert, és nyugatabbra csak a tengerpartok kikötőinek környékén található. Bizonyíthatóan hajókkal hozták be, mivel egy hajóroncson is megtalálták maradványait (Rosen etal. 2009). Legpusztítóbb hatása a patkányok - az ún. hajópatkány (Rattus rattus) - elterjedésének lehetett, amiről egy modern kutató azt írja: „A patkányok európai méretű elterjedése, egyre inkább úgy tűnik, szerves része volt a római hódításnak" (McCormick 2003: 1).
A patkányok nemcsak a ragályos betegségek - mindenekelőtt a pestis - terjesztéséért voltak felelősek, hanem a raktározott szemesterményekben is hatalmas méretű pusztítást voltak képesek véghezvinni. (Modern Törökországból származó adatok szerint akár a termés 10%-át is elpusztíthatták, és további 20%-át beszennyezhették, ezáltal emberi fogyasztásra alkalmatlanná tették.)

A római patkányok DNS-ük alapján Dél-lndiából származtak, amely élénk kereskedelmi kapcsolatban állt a Római Birodalommal a Kr. e. 1. századtól kezdve. Az egyik legforgalmasabb Vörös-tengeri kikötő, Myos Hormos nevének jelentése is - Me Cormick szerint (2003: 8) - „patkánykikötő".
A Mediterráneum nyugati felében (Sardinia, Minorca) csak a Kr. e. 2. században jelenik meg először a patkány. A római régészeti lelőheleken talált patkánymaradványok 72%-a 10 km-en belül található a tenger- vagy folyóparttoktól, ami arra enged következtetni, hogy elsősorban a vízi szállító járművek révén terjedtek, különösen a gabonaszállítmányokban.



Grüll Tibor
egyetemi docens (PTE BTKTTI Ókortörténeti Tanszék).