De nemcsak a közigazgatás szoros hálója fűzte össze a mediterrán térség különféle nyelvű és kultúrájú provinciáit. A gazdasági kötelékek éppoly fontosak voltak. Mindenekelőtt az egységes, központilag irányított pénzrendszer. Úgy tűnik, a Római Birodalom gazdaságának monetizáltsága igen magas szintet ért el. Nemcsak a nagy piacokon, de még a legkisebb településeken is a közvetlen árucsere helyett az árut pénzre, a pénzt árura cserélték (Howgego 1992, 1994).
Ehhez természetesen óriási mennyiségű arany, ezüst és réz / bronz feldolgozására volt szükség. A bányák és fémfeldolgozó üzemek a császárkor első két évszázadában teljes kapacitással üzemeltek. Az ólom-, higany- és rézkoncentráció olyan szintet ért el, mint az angol ipari forradalom idején (Nriagu 1998). Erről tanúskodik a grönlandi jégből (Hong et al. 1994), a spanyolországi tőzegmohalápokból (Martínez-Cortizas et al. 1999), a svédországi tavakból (Bránvall et al. 2001) és a svájci Jura-hegységből (Shotyk et al. 1998) származó minták vegyelemzése.

Az egységesítés másik eszköze volt a kiváló minőségű utak építése a Birodalomban. Az összesen kb. 400.000 km-nyi úthálózat a hadsereg, a kereskedelem és az információk viszonylag gyors, folyamatos és biztonságos áramlásának bizosítékát jelentette, még akkor is, ha a rómaiak mindenütt a vízi utakat részesítették előnyben.
Természetesen ez utóbbiak is meghatározott nyomvonalon haladtak, amit részben a környezeti feltételek (áramlatok, szélviszonyok, kikötőhelyek, szorosok, zátonyok stb.), részben a hajózás viszonylagos technikai fejletlensége és a partközeli haladás ebből fakadó kényszere alakított ki. Hogy a rómaiak maguk is mennyire büszkék voltak útjaikra, mi sem bizonyítja jobban, mint a számos ránk maradt útleírás (itinerarium, stadiasmus, periplus) (Salway 2001).
Az utakat olyan szuvenírtárgyakon is megörökítették, mint a négy vicarellói serleg, amiken a Gadestől Rómáig tartó 1481 km-es út állomásait sorolták fel (Heurgon 1952). Az 1993-ban felfedezetett Stadiasmus Patarensis Lycia-Pamphylia tartomány útjait tünteti fel a tartomány vezetőjének monumentális lovasszobor-talapzatán (§ahin-Adak 2007).

Természetesen az integráció vallási és kulturális összetevőiről sem feledkezhetünk meg. Az előbbi esetében mindenekelőtt a hellenizmus vallási-kulturális befolyásával kell számolnunk - főként Keleten. Nyugaton a görög kolóniák kivételével leginkább a bronz- és vaskori eredetű törzsi hiedelmek továbbélésével találkozunk, többé-kevésbé romanizált változatban (Ando 2005; Cadotte 2007). Egyértelműen a birodalom vallási egységesítését szolgálta viszont a császárkultusz elterjesztése az Imperium Romanum minden szögletében (Cancik-Rüpke 1997; Gradel 2002; Cancik- Hitzl 2003). A Kr. u. 2. század közepén Fronto írta egykori tanítványának, Marcus Aureliusnak:
„Tudod, hogy minden pénzváltó bódéban, standokon, könyvárusoknál, ereszeken, csarnokokban, ablakokban, mindenütt és mindenhol ki vannak téve képmásaid a köznép elé, az igazat megvallva eléggé rosszul kifestve, silány és durva stílusban megformázva és kifaragva" (Epist. ad M. Caes. IV. 12.6).

A császár numene azonban nemcsak szobrain keresztül volt mindenütt jelen (Pekáry 1985), hiszen nevét az esküformulákba, sőt a keltezésekbe is belefoglalták. A császár „személyes jelenlétét" biztosították az életpályájának eseményeihez és családjához kapcsolódó események is, amelyek évfordulóját minden évben megünnepelték.
Az Eufrátesz melletti Dura Europosban talált katonai naptár (feriale Duranum) szerint az évi ünnepek mintegy kétharmada valamilyen módon a császár személyéhez kötődött (Nock 1952), de - amennyire a feliratokból megítélhető - nem volt ez másként a többi tartományban sem (Herz 2001; Gschaid 2003).

Akik az egységgel szemben a Római Birodalom különböző területeinek eltérő és nem integrált elemeit hangsúlyozzák, általában nyelvi-kulturális szempontból közelítenek a kérdéshez (Hingley 2009). Való igaz: a Római Birodalom fennállása idején számos őshonos nyelv és írásbeliség virágzott, amit a rómaiak nem nyomtak el erőszakkal (MacMullen 1966; Adams 2003). Erre nem volt szükség, ugyanis egyrészt a latin az egész Mediterráneumban - tehát Keleten is - a hatalom nyelvének számított (Eck 2009); másrészt közvetítőnyelvnek ott volt az ógörög koiné változata, amit nemcsak a művelt arisztokraták, hanem a szatócsok is beszéltek a Birodalom minden sarkában (Swain 1998).
A létező nyelvi-kulturális különbözőségek ellenére aligha tagadható, hogy a Mediterráneum Róma égisze alatt politikai egységgé vált. Róma abszolút fennhatóságát senki sem vonhatta kétségbe. Az időről időre fellobbanó nemzeti ellenállási mozgalmakat (a Tacfarinas africai, lulius Sacrovir galliai, Boudica britanniai lázadását, vagy a zsidó felkeléseket) kegyetlenül vérbe fojtották (Dyson 1971). Ám a mediterrán térségben - Africa és Egyiptom kivételével - még csapatokat sem állomásoztattak.

Cikkem témája azonban nem a Római Birodalomnak a hadsereg, a közigazgatás, a pénzrendszer, az úthálózat, a vallás, a nyelv vagy a kultúra által történt integrálása. Itt és most egy mifelénk kevéssé ismert és tárgyalt témát, a római „imperializmus" gazdasági és ökológiai vonatkozásait igyekszem röviden megvizsgálni.
A birodalmak egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy hosszantartó és mély változásokat hoznak létre a természeti környezetben, amit egyes modern kutatók „ökológiai imperializmusnak" (Crosby 1986) vagy „zöld imperializmusnak" (Grove 1996) neveznek.

A Római Birodalom egykori területén folytatott nagyarányú építkezések (városok, utak, hidak, falak, vízvezetékek, csatornák stb.) - s különösen a Nyugaton bekövetkezett robbanásszerű urbanizáció - komoly változásokat idéztek elő a környezetben, de a tájak tudatos átalakítása (bányászat, csatornázás, folyószabályozás, mocsarak és tavak lecsapolása, erdőirtás), valamint a mezőgazdasági művelés ill. az állattenyésztés is erőteljesen hatottak az ökoszférára.