A Mediterrán térség legfőbb jellemzőjeként az „összekapcsoltságot" tarthatjuk számon (Horden- Purcell 2000: 123-172; Purcell 2003). Ebben elsődleges szerepe volt a tengeri utaknak. A tengeri hajózás a legyorsabb és a legolcsóbb módja volt az utazásnak és az áruk célba juttatásának (Casson 1971).
Cicero Az állam második könyvében Görögország példáján ecseteli a tenger melletti fekvés előnyeit és hátrányait. A sokféle (elsősorban morális) hátrány felsorolása után sorra számba veszi az előnyöket is: „mindazt, ami a földön egyáltalán létezik, abba a városba tudod hajón szállítani, amelyben laksz, másrészt a saját föld termését bármely országba tudod vinni és küldeni" (Re rep. II. iv. 9).
Cicero egy másik művében azt is kifejti, hogy a Mediterráneum összekapcsoltságát Pompeius teremtette meg a rómaiak számára: „Végre valahára látjuk azt a mérhetetlen tengert, amelynek háborgásától nemcsak a tengeri utak (maritimi cursus), hanem a városok és a katonai útvonalak is akadályoztattak, amit Cn. Pompeius vitézsége révén a római nép az Oceanustól a Pontus legvégső pontjáig, mint valamely biztos és zárt kikötőt tartja kézben" (De cons. prov. xii. 31).

„A kereskedelem által egységesített Birodalom" olyan irodalmi közhellyé vált, amely már a késői Augustus-korban Sztrabónnál; az első század közepén az idősebb Pliniusnál és Senecánál; valamint a második század elején ifjabb Pliniusnál is megjelenik (Bang 2007). A népszerű rétor és szofista, az egyébként kis- ázsiai születésű Aelius Aristeidés (Kr. u. 117-181) így jellemezte Rómát, e kereskedelmi rendszer központját:

„Ide áramlik valamennyi földről és tengerről minden, amit csak az évszakok érlelnek, és megteremnek az egyes vidékek, folyók és állóvizek, s a görög és barbár kézművesség. Ha tehát valaki mindezeket látni akarja, annak vagy az egész lakott világot bejárva kell körülnéznie, vagy ebben a városban kell lennie.
Mert amit csak az egyes népek termesztenek és készítenek, lehetetlen, hogy itt ne legyen mindig, még fölöslegben is. S annyi teherhajó érkezik mindenfelől mindent idehordva, minden tavasszal és minden őszi napfordulókor, hogy eképpen ez a város a föld valamiféle közös árulerakatának látszik. (...) Minden egyetlen kezdetben és végben egybetorkollik, erre a helyre ömlik, és itt találkozik össze minden - kereskedelem, hajóforgalom, mezőgazdaság, fémek kohászata; ami mesterség létezik vagy létezhet, mindaz, amit csak az emberi kéz és a természet létrehoz" (Or. XXVI. 11,13).

E retorikai toposz valóságtartalmát aligha lehet tagadni. Elég, ha rácsodálkozunk Róma első igazi modern bevásárlóközpontjának, a mercatus Traianinak (Kr. u. 100-110) monumentális maradványaira Traianus fórumán. Bizonyára nem üres polcok fogadták a betérő vásárlókat az öt emeleten elhelyezett mintegy százötven üzletben! (Lancaster 1998)

A Róma hatalma alá vetett három földrész: Europa, Africa/Libya és Asia természetesen eltérő szerepet játszott a Birodalom gazdaságában. Africát az északabbra fekvő tartományok gabonás kosarának tekintették, de a kelet-nyugati megosztottság itt is fennállt: míg a két Mauretania, Numidia és Africa proconsularis elsősorban a Mediterráneum nyugati, addig Cyrenaica és Aegyptus főként a keleti medencébe exportálta legfőbb kiviteli cikkét, a gabonát - bár az utóbbiak esetében ebből le kell vonnunk a Rómának szállított jelentős mennyiségű cereáliát. (Flavius Josephus szerint Egyiptom négy, Africa nyolc hónapig eteti gabonájával Róma városát.)

Jellemző, hogy Ostia II. régiójában egy fürdő (Terme sotto la Via dei Vigili) mozaikján a négy legfontosabb gabonaexportőr provinciát ábrázolták perszonifikált alakban: Flispaniát, Africát, Siciliát és Egyiptomot (Kr. u. 30-50 között).

A hellenizált keleti tartományok (elsősorban Achaia, Asia és Syria) magasan urbanizált területek voltak, fejlett mezőgazdasággal és kézműiparral, ahonnan hatalmas mennyiségű készáru, adó és vám áramlott be a Birodalomba (Grüli 2011). „Kelet mesés gazdagságát" tovább növelték a Távol-Keletről érkező luxuscikkek, amelyeket szárazföldi és vízi úton szállítottak a levantei kikötőkbe élelmes szír, arab és zsidó kereskedők.
A civilizációs szempontból viszonylag alulfejlett Nyugat viszont ásványi kincsek, mezőgazdasági potenciál és emberi erőforrások terén biztosított szinte kimeríthetetlen hátországot Róma terjeszkedése számára. A természeti erőforrások kiaknázása - és persze a római hadsereg állandó jelenléte - visszahatott a Nyugat fejlődésére: a főbb kereskedelmi útvonalak mentén és a militarizált övezetekben valódi urbanizációs forradalom zajlott le a császárkor évszázadaiban (Bekker-Nielsen 1989; Antrop 2004).

Ma már alig akad ókortudós, aki tagadná, hogy a Római Birodalom „egy jól integrált gazdasági rendszer (volt), amelyben fontos szerepet játszott gazdaságpolitika, de ezt az egységet szolgálták a piacok, a hitel és a mezőgazdasági termelés is" (Woolf 1992: 283). Az 1950-es évektől mintegy negyven éven át az oxfordi Moses I. Finley „primitivista" gazdaságtörténeti nézetei érvényesültek a kutatásban.
A neves marxista történész szerint a római gazdaság alapvetően statikus volt: az autarkiára berendezkedett „fülkegazdaságok" között minimális volt az integráció, a távolsági kereskedelem pedig szinte kizárólag a luxuscikkekre korlátozódott. Ezt a nézetet az utóbbi húsz évben szinte minden ponton felül kellett vizsgálni a régészeti, azon belül is a búvárrégészeti kutatások eredményei alapján. Eszerint a kereskedelem (ezen elsődlegesen a víziutak használatát kell értenünk) a császárkor évszázadaiban hatalmas mennyiségben szállította az alapvető élelmiszereket a mediterrán térség egyik végéből a másikba.

A fennmaradt tárolóedények (többnyire cserép- amphorák, kisebb részben fahordók) bizonyították, hogy az olaj, a bor és a halszósz kereskedelme igen nagy volumenű volt ebben az időszakban - márpedig ezek az alapvető élelmiszerek aligha nevezhetők luxuscikkeknek. Sajnos a gabona - amit a szárazföldön zsákokban, a tengeren fakonténerekben szállítottak - fennmaradásának nem kedveztek a körülmények, de az irodalmi és papiruszforrások szerint itt is hasonlóan nagy mértékű volt a távolsági kereskedelem (Rickman 1980; Garnsey 1988; Sirks 1991; Erdkamp 2005: 175-257).

Egyébként még arra is akad példa, hogy FHollandia területén elsüllyedt hajóroncsban tőnké búza (Triticum dicoccum) maradványait találták meg, amelyben a termést pusztító kórokozókat is ki lehetett mutatni (Pals-Hakbijl 1992).



Grüll Tibor
egyetemi docens (PTE BTKTTI Ókortörténeti Tanszék)