A Római Birodalom gazdasági és ökológiai integrációja a biodiverzitásra is negatívan hatott. Bizonyos, hogy számos állat- és növényfaj épp a római korban pusztult ki. A iudeai balzsam az ország legfőbb kiviteli cikkének számított, mivel sehol másutt nem termett a Birodalom területén (Cotton 1997), és ugyanez vonatkozott Kyrenaika legfőbb exportcikkére, a silphiumra is.
Az ezüstárban mért silphium a husángfélék nemzetségébe (Ferulae) tartozó növény, pontos meghatározása azonban - a fennmaradt ábrázolások ellenére (Tameanko 1992; Koerper-Kolls 1999) - egyelőre nem lehetséges. (Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy ha nem ismerjük a növényt, azt sem tudjuk, valójában tényleg kipusztult-e, vö. Parejko 2003.)

A silphiumrtak az orvoslásban is jelentős szerepe volt: ókori források fájdalomcsillapítóként, afrodíziákumként, fogamzásgátlóként és magzatelhajtóként is tárgyalják (Gemmill 1966). Idősebb Plinius szerint a silphium egy fennmaradt példányát mint kuriózumot mutatták be Nerónak (NH XIX. 15).
A megnövekedett kereslet a Birodalom határain túlról importált növényekre és állatokra is hatott. Az Arábia területéről származó mirrha (Commiphora myrrha) és tömjén (Boswellia sacra) kereskedelme akkora volument ért el, hogy a növény kipusztulásával fenyegetett (Hourani 1952; Groom 1981; Avanzini 1997; Peacock-Williams 2007; Hull 2008).

Az állatfajok közül rengeteg egzotikus ragadozó esett áldozatául a rendkívül népszerű amphitheatrumi állathajszáknak (venatio). Mikor Cicerótól, aki a Kr. e. 1. század közepén Cilicia tartomány helytartója is volt, leopárdokat kértek a római játékokhoz, azt írta: „ezek az állatok rendkívül ritkák" (Cic. Ad Att. VI. 1.21; Ad fám. II. 11.2).
II. luba, Mauretania királya is ellenezte, hogy a rómaiak szinte kipusztítják országa vadállományát, és fia, Ptolemaios be is záratta az itteni amphitheatrumokat, a hippói állatkikötőt, és törvényt hozott az vadállatok védelmére (Cass. Dio XXXIX. 38.2-4; Plin. NH Vili. 7.20- 21). Sajnos, hiába.

Az elefánt, a rinocérosz és a zebra a római korban pusztult ki Észak-Afrikából, mint ahogyan a Kis-Ázsiában a Szeleukida korban még megtalálható oroszlánok a Taurus-hegységbe húzódtak vissza (Amm. Marc. XXII. 15.24), a tigrisek pedig eltűntek Armeniából és Észak-lránból (Hughes 2003).
A biodiverzitás a tengeri fajok esetében is szűkült. A Földközi-tenger nyugati részében az új halászati módszerek (fáklyás éjszakai halászat, tonhalfigyelő állomások, halcsapdák) túlhalászáshoz vezettek (Trakadas 2006).

A halak közül az óriás fűrészes sügér (Epinephelus aeneus) - amelynek hossza a 3 métert, súlya pedig a 600 kg-ot is elérheti - a Földközi-tengerben a kihalás szélére került. A mediterrán fóka (Monachus monachus) vadászata is nagy méretekben folyt - ez a faj a 19. században tűnt el végleg (Johnson-Lavigne 1999). A bíborcsiga (Giner-Costa Ribas 2008), a vörös korall (Bresc 2000) és a szivacs (Pronzato-Manconi 2008) halászata is ipari méretekben folyt, ami bizonyos területeken teljes kipusztulásukat eredményezte.
Ugyanakkor tenyészteni is megpróbáltak bizonyos fajokat: Optatus Elipertius flottaparancsnok Tiberius idején rengeteg papagájhalat (Sparisoma cretense) fogott be az Égei-tengerben, amelyeket a Tirrén-tenger campaniai partjaihoz telepítettek át, s öt évig tartó halászati tilalmat rendeltek el rájuk, hogy elszaporodhassanak (Plin. NH IX. 79).

A korábban említett patkányinvázió is számos endemikus madárfajt pusztítottak ki (Ruffino et al. 2009), de minthogy a madarak fontos proteinforrást jelentettek főleg a kisebb szigetek lakosainak, intenzíven vadásztak rájuk.

A 19. századra kiveszett óriás auk (Pinguinus impennis) csontjait Hollandiában találták meg római kori rétegekben, vagyis ekkor még itt is vadászták a húsáért kedvelt madarat.



Grüll Tibor
egyetemi docens (PTE BTKTTI Ókortörténeti Tanszék)