A római Mediterráneum magas szintű összekapcsoltsága azonban nemcsak gazdasági szinten eredményezett erős integrációt, hanem tartós környezeti változásokat is indukált. A Római Birodalom „civilizációs küldetése" nemcsak a barbár népek kiművelését tűzte ki célul a humanitas jegyében (Grüli 2007: 32-39), hanem a tájakat is formálta. A karthágói egyházatya, Tertullianus, hatásosan írt erről a 2. század végén: „így maga a földkerekség is láthatóan napról napra jobban megművelt és a korábbinál jobban ellátott.

Már minden bejárható, minden ismert, minden dolgos - a hírhedt pusztaságokat eltörölték a kellemes birtokok, az erdőket meghódították a szántók, a vadállatokat elűzték a nyájak; a sivatagokat bevetik, a sziklákat bepalántázzák, a mocsarakat lecsapolják, s annyi a város, amennyi kunyhó se hajdan. Már a szigetek se rémisztenek, a sziklák se rettentenek - mindenütt házak, mindenütt népek, mindenütt közügyek, mindenütt élet."

A Tertullianus által említett „kellemes birtokok" (fundi amoenissimi) természetesen a római villák, amelyek az egész Birodalomban a mezőgazdasági termelés alapegységei voltak („landscapes of production", Purcell 1995).
A római villa - modern jelentésétől eltérően - elsősorban nem építészeti, hanem gazdasági kategória: nem egyetlen épület, mégkevésbé lakóház, hanem egy mezőgazdasági földterület üzemeltetéséhez szükséges gazdasági és lakóépületek összessége, amely magában foglalja a gazdasági jellegű melléképületeket: a műhelyeket, borospincéket, különféle raktárakat, istállókat stb. (villa fructuaria), a birtok művelőinek lakóépületeit (villa rustica), valamint a tulajdonos városi kényelemmel ellátott lakóépületét (villa urbana).

A villa jellegéből következik, hogy földbirtok (fundus) tartozik hozzá, mégpedig olyan szorosan, hogy igazából csak akkor neveznek fundusnak egy földterületet, ha villa áll rajta, egyébként a Digesta szerint csak ogernek lehet nevezni az olyan területet, amin nincs épület (Leveau 1983). A vidéki villagazdaságok (villae rusticae) kutatása jelentősen előrehaladt az egykori nyugat-európai tartományokban (Britannia, Hispania, Lusitania, Gallia, Belgica, Germania, Pannonia).
A Közel-Keleten egyelőre elég kevés a komplex módon feltárt villagazdaság, sőt ludaea/Palaestiában mindeddig csak egyetlen villát találtak a kutatók a tengerparti Apollonia (Arsuf) mellett, ami messzenő összefüggésben áll a terület alulromanizáltságával (Roll-Tál 2008). A villák elterjedésének ugyanis gyakorlatilag nem voltak földrajzi akadályai: északon Britanniában (Rivet 1969) vagy Germánjában (Seeling 2008) éppúgy kialakult sajátos típusuk, mint a Szahara peremvidékén, Africában (McKay 1975: 210-237).

De térjünk vissza Tertullianus imént idézett szövegéhez. A „birodalmi tájak" - úgy tűnik - ellenséges elemként kezelték, és nem tűrték a „pusztaságokat" (solitudines), az „erdőségeket" (silvae), „sivatagokat" (harenae), „sziklákat" (saxa) és a „mocsarakat" (paludes), amelyek a vadság, a rendezetlenség, a barbárság képzetét idézték fel bennük, szemben a „művelt, ellátott, bejárható, ismert, dolgos" (culta, instructa, pervia, nota, negotiosa) tájakkal (Smith 1996).
A tájak változásaiért természetesen nem csak az emberi beavatkozás volt felelős, hanem példának okáért a klímaváltozás is. Dendrológiai adatok alapján arra lehet következtetni, hogy a Kr. e. 1. században egy melegebb és szárazabb időszak volt, ami egészen a Kr. u. 2. század közepéig tartott. Ezt követően az átlaghőmérséklet csökkenni kezdett és több csapadék hullott.

A 3. század közepétől folyamatosan erősödő lehűlésről beszélnek a klímakutatók (Büntgen et al. 2011). A melegebb időszakra (Roman Warm Period) utalnak olyan adatok, mint a szőlőkultúra kiterjedése Britanniában (Nene-völgy, Northamptonshire, Id. Brown et at. 2001); vagy az olívaolaj-termelés a lykiai Sagalassosban, ahol a viszonylag hidegebb klíma miatt ma már nem nő meg az olajfa (Waelkens etal. 1999). A kutatók szerint a római korban ezeken a területeken évi 2-3°C-kal magasabb volt az átlaghőmérséklet (Saliares 2007: 19-20).



Grüll Tibor
egyetemi docens (PTE BTKTTI Ókortörténeti Tanszék)