logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Kelet minden gazdagsága

Joggal feltételezhetjük, hogy a Kelet éppúgy felgyújtotta az ókorban élő nyugatiak képzeletét, mint manapság. Nem véletlen, hogy a hellénisztikus és római regények túlnyomó többsége Ázsiában (és Egyiptomban) játszódik.
Ázsia a titkok, a rejtélyek, a természeti csodák és különleges népek földje, amely mindig is vonzást gyakorolt az európai fantáziára. No és persze a mesés „keleti gazdagság”, amelyre minden hódító vágyakozva tekintett. Kelet kincsei részben a hódítások, részben a távolsági kereskedelem révén jutottak el Rómába, amihez hozzávehetjük az adókat és vámokat, amelyeket az adóbérlők vagy a római közigazgatás tisztviselői hajtottak be a keleti provinciák lakóin.
„A kereskedelem által egységesített birodalom” olyan irodalmi közhellyé vált, amely már a késői Augustus-korban Strabónnál, az 1. század közepén az idősebb Pliniusnál és Senecánál, valamint a 2. század elején ifjabb Pliniusnál is megjelenik.1 A népszerű rétor és szofista, az egyébként kis-ázsiai születésű Aelius Aristeidés (Kr. u. 117-181) így jellemezte Rómát, e kereskedelmi rendszer központját:

Ide áramlik valamennyi földről és tengerről minden, amit csak az évszakok érlelnek, és megteremnek az egyes vidékek, folyók és állóvizek, s a görög és barbár kézművesség. Ha tehát valaki mindezeket látni akarja, annak vagy az egész lakott világot bejárva kell körülnéznie, vagy ebben a városban kell lennie. Mert amit csak az egyes népek termesztenek és készítenek, lehetetlen, hogy itt ne legyen mindig, még fölöslegben is. S annyi teherhajó érkezik mindenfelől mindent idehordva, minden tavasszal és minden őszi napfordulókor, hogy ekképpen ez a város a föld valamiféle közös árulerakatának látszik. (...) Minden egyetlen kezdetben és végben egybetorkollik, erre a helyre ömlik, és itt találkozik össze minden kereskedelem, hajóforgalom, mezőgazdaság, fémek kohászata; ami mesterség létezik vagy létezhet, mindaz, amit csak az emberi kéz és a természet létrehoz.
(Or. XXVI. 11, 13)

E rétorikai toposz valóságtartalmát aligha lehet tagadni. Elég, ha rácsodálkozunk Róma első igazi modern bevásárlóközpontjának, a mercatus Traianinak (Kr. u. 100-110) monumentális maradványaira Traianus forumán. Bizonyára nem üres polcok fogadták a betérő vásárlókat az öt emeleten elhelyezett mintegy százötven üzletben! Róma gazdagságát a Keletről beáramló árucikkek jelentették. A késő Flavius-korban íródott Apokalypsisben Róma szintén úgy jelenik meg, mint népeket, nemzeteket magába foglaló világhatalom, amely az egész lakott világra kiterjedő egységes kereskedelmi rendszert működtet.
A Jelenések természetesen teológiai szempontból is ítéletet mond felette: a „babilóni szajhával” azonosított Róma okkult és bálványimádó hamis vallást terjeszt a népek körében; üldözi a szenteket és a prófétákat; erőteljesen propagálja a fogyasztást és szórakozást hajhászó hedonizmust. Érdekes, hogy a szöveg négyesével csoportosítva mutatja be Rómába áramló árucikkeket, amelyek többsége Keletről származott.

Az első négyes csoportba tartozott az „arany, ezüst, drágakő és gyöngy” (chryson, argyron, lithon timion, margarita, Jel 18,12). A nemesfémek bányászata nem volt túlzottan jelentős Keleten. Ezzel szemben a drágakövek gazdag lelőhelyei nyíltak Egyiptomban: ametisztet, türkizt, smaragdot és féldrágaköveket (jáspis, karneol) is bányásztak, de Indiából is nagy mennyiségben importálták őket.
A drágakövek pontos áráról nagyon keveset tudunk, de a nemesfémekkel azonos értékűek lehettek. Az igen értékes ékszernek tartott gyöngyöt a Perzsa-öbölben, az Indiai-óceánban és a Vörös-tengerben halászták. Egyik legfontosabb exportálója Taprobane (Ceylon/Srí Lanka) volt, amit éppen ezért az ókorban „Gyöngyszigetnek” is neveztek.

A második négyes csoportot különféle értékes kelmék alkották: a „bisszusz, bíbor, selyem és karmazsin” (byssos, porphyra, sérikos, kokkinos, Jel 18,12). Bár alapanyagokkal, különféle textíliákkal és készruhákkal a nyugati tartományok (Britannia, Gallia) is kereskedtek, a luxusruhaipar szintén a Kelethez kötődött. A magas minőségű textíliák közül is kiemelkedett a phrygiai Laodikeiában gyártott gyapjúszövet, amelynek kereskedői egészen Lugdunumig (Lyon) eljutottak.
A keleti textilszövő és festő műhelyek közül legjelentősebbek a föníciai tengerpart központjai, mindenekelőtt Tyros és Bérytos (Bejrút) voltak. De a speciális ruhaféléknek is megvoltak a maguk központjai: az áttetsző selymet Kóson állították elő, a legjobb vászon Tarsosban készült, a frottírtörülközőket Ephesos adta, a durván szövött lábtörlőket és gyékényszőnyegeket a galileai Tiberiasban készítették, és így tovább.
Pausanias szerint a Patrasban lakó „bájos” hölgyek fő foglalkozása a rendkívül finom byssos-szövet előállítása volt, vagyis ez elsősorban női munkának számított. Egyéb kelméket úgy nyersanyag formájában, mint feldolgozott állapotban Keletről importáltak a rómaiak. Ezek közül a kasmír, a gyapot és a selyem ismert.
A bíborcsiga (murex) kitermelése és a bíborfestés a Kelet-Mediterráneum virágzó üzlete volt. Néhány központ, így például a tyrosi bíborfestés igen nagy hírnévre tett szert: „mert a tyrosi bíbort a legszebbnek tartják” (Strabón XVI. 2. 23 C 757). A bíborfestők kollégiumait Asiából ismerjük, például Hierapolisból.

A harmadik csoportot az értékes építési alapanyagok és dísztárgyak alkotják: „mindenféle illatos fa; mindenfajta elefántcsontból készült cikk; mindenfajta értékes fából, rézből, vasból és márványból készült cikk” (pan xylon thyionon; pan skeuos elephantinon; pan skeuos ek xylu timiótatu, kai chalku, sidéru, marmaru, Jel 18,12).
Az „illatos fa” (xylon thyionon) és „értékes fa” (xylon timiótaton) olyan egzotikus növényekre vonatkozik, mint a teakfa, amit másodlagos felhasználásban ugyan, de a Vörös-tengeren épült Bereniké kikötőjében is megtaláltak. Az ébenfa Indiából és Etiópiából került a rómaiakhoz, faragták, de füstölőként is használták. Ára az aranyéval és az elefántcsontéval vetekedett (Plinius: Természetrajz XII. 8. 17).

Hadrianus császár (Kr. u. 117-138) több mint kétszáz latin nyelvű feliratot vésetett az akkor még kiterjedt cédruserdőket határoló sziklákba a mai Libanon területén. A császár természetesen mint valamennyi hódító elődje hajóépítésre és fontos középületek díszítésére használta Libanon legismertebb természeti produktumát. Az elefántcsontot elsősorban Kelet-Afrikából és kisebb mértékben Indiából importálták a rómaiak. Ezekből általában dísztárgyakat készítettek: fésűt, ékszert, domborművet, asztalt, széklábat, szobrot, intarziát.
A „márványeszközök” körébe sorolhatók a különféle ritka építési kövek, amelyek egyebek mellett Kis-Ázsiából és az egyiptomi Keleti-Sivatag kőbányáiból kerültek Rómába. Kutatások kimutatták, hogy Rómában az egyiptomi Mons Claudianusról származó oszlopok voltak a legelterjedtebbek, mégpedig egészen a 4. századig.

A negyedik négyes csoportba a fűszernövények és illatszerek tartoznak: „a fahéj, illatszerek, mirha, tömjén” (kinamómon, thymiamata, myra, libanon, Jel 18,13). Fontos tudatosítanunk, hogy a „fűszer” szó mai szűkített jelentésével szemben az ókoriak ebbe a kategóriába értették az ételízesítők mellett a kenőcsöket, kozmetikumokat, füstölőket, illatszereket, tartósítószereket, gyógyszereket és ellenmérgeket. Ezeknek nagy része Indiából, Dél-Arábiából, Etiópiából és Kelet-Afrikából származott.
A felsorolásban első helyen említett fahéj (Cinnamomum aromaticum) és a vele rokon kasszia (Cinnamomum cassia) például Strabón szerint Indiából, Etiópiából és a mai Szomália területéről érkezett. A fahéj őshazája azonban Taprobane (Ceylon/Srí Lanka) és Burma (Mianmar) volt. A fahéjnak a leveleit szállították és a birodalom területén dolgozták fel. A myrrha egy különleges fa (Commiphora myrrha) gumiszerű váladéka.
A fa csakis Dél-Arábia, Szomália és Etiópia tájain terem. Innen a legősibb idők óta szállították keletre és nyugatra is: a myrrha mint alapanyag szerepel a tradicionális kínai gyógyászatban, de Rómában is alkalmazták orvosságként és füstölőszerként is. A belőle készült árukat a myropolae („myrrhaárusok”) terjesztették az egész Birodalomban, bár ezt a kifejezést a thurarii és az unguentarii („kenőcskészítők és -árusok”) szinonimájaként is szokták használni.

Az ötödik négyes csoportot alkotják az élelmiszerek: „bor, olaj, liszt, gabona” (oinon, elaion, semidalin, siton, Jel 18,13). A bor, az olaj és a gabona (búza vagy árpa) képezte a római étkezés alapját. Régebben az volt a gazdaságtörténészek elképzelése, hogy ezeknek az alapvető élelmiszereknek a kereskedelme helyileg folyt, kivéve a gabonát, amelyre nagy szükség volt Rómában.
Az egyiptomi gabona jelentősége Róma ellátása szempontjából vitathatatlan. Aurelius Victor szerint Augustus korában évente 20 millió modius (1 modius = kb. 8,5 liter) gabona áramlott be innen a fővárosba (Epit. de Caes. 1.6). Ehhez hozzávehetjük Flavius Josephus közlését, miszerint Róma gabonaellátását Egyiptom négy hónapig, Africa nyolc hónapig képes biztosítani (Bell. II. 16. 4 [383, 386]).
Az amphora-tipológia, a hajóroncsok kutatása, valamint a környezeti régészet (archeobotanika) fejlődésével ma már teljesen más képet tudunk rajzolni a Mediterráneum élelmiszer-kereskedelméről, mint fél évszázaddal korábban, amikor még azt hitték, hogy a távolsági kereskedelem csak a luxusélelmiszerekre korlátozódott. Ma már tudjuk, hogy ez nem így van. Ma egy átlagos szupermarketben válogathatunk az ausztrál, kaliforniai, chilei, vagy éppen a francia, olasz és spanyol borok között. Talán megdöbbentően hangzik, de ez mutatis mutandis az ókori Rómában se volt másképp.

Róma hatalmas „cserépdombjának”, a teljes egészében kidobott amphora-töredékekből álló Monte Testacciónak elemzése bebizonyította, hogy az olaj elsősorban Baeticából érkezett Rómába, de azért a syriai bor sem volt éppen ismeretlen. Főként a szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua) termésével és nárdusolajjal ízesített bort, valamint a sicerának nevezett szíriai pálmabort kedvelték az ínyencek.
Az Égei-tenger szigeteiről (különösen Rhodosról és Chiosról), valamint Krétáról származó bor régóta nagy tekintélynek örvendett Itáliában. A krétai bor importjáról az Itália nyugati partján nagy mennyiségben talált krétai amphorák is tanúskodnak. Szíria legkedveltebb ínyencsége a szárított gyümölcs (szilva, füge) volt.

A hatodik négyes csoportot a haszonés háziállatok, illetve a közlekedési eszközök alkotják: „háziállat, juhok, lovak, szekerek” (kténé, probata, hippón, rhedón, Jel 18,13). Talán az egyetlen csoport a hét közül, amely nem kifejezetten a Kelethez kötődik, hiszen az élőállatok szállítása kivéve a hadsereg lovait nem volt megoldható ilyen nagy távolságból.

Végül a hetedik csoportot az „emberek testei és lelkei” (sómatón kai psychas anthrópón, Jel 18,13), vagyis a rabszolgák alkotják. Az ókorban bár bizonyos sztoikus értelmiségiek és a keresztények is felemelték szavukat a rabszolgákkal szembeni időnként kegyetlen bánásmód ellen nem létezett abolicionista mozgalom. Még a rabszolgafelkelések ideológiájában sem szerepelt magának az intézménynek a megszüntetése: a cél vagy saját állam megalapítása volt, ahol a szerepek felcserélődtek, és az eddigi dominusokból servusok lettek; vagy a rabszolgák egykori hazájukba szerettek volna visszatérni.
Walter Scheidel becslése szerint, ha durván 5-8 millió rabszolga lehetett a Római Birodalomban (nagyjából minden tizedik ember), akkor évente 250-400 ezer rabszolga beszerzésére volt szükség, hogy ez a szám fennmaradjon. A beszerzés fő útjai lehettek a háborúk, a kalózkodás és banditizmus, az adós-, sőt önkéntes rabszolgaság, valamint a rabszolgák házilag történő szaporítása. A rabszolga-kereskedők fő vadászterülete Kis-Ázsia (Phrygia, Lykia, Kilikia), Syria és Thrakia volt.

A birodalom területén kívülről is érkeztek rabszolgák: Fekete-Afrikából a Szaharán és Etiópián keresztül, a szkíta sztyeppékről és Thrákiából a Fekete-tengeri görög városok közvetítésével, valamint kisebb számban Germaniából és Britanniából is. A kb. 5800 Rómából ismert rabszolganév jó kétharmada mindenesetre görög eredetű, ami persze nem jelenti azt, hogy ezek a rabszolgák Keletről származtak volna. Egyszerűen divatnevekről is lehet szó. A legnagyobb rabszolgapiac Délos szigetén létesült, ahol naponta akár tízezer lélek is gazdára talált.
Nagy központ volt még természetesen Alexandria, valamint a pamphyliai Sidé és Ephesos is. Voltak persze olyan piacok is, ahol csak időnként rendeztek rabszolgavásárokat, mint például a syriai Baitokaikéban. A rabszolga-kereskedők (latinul venalicius/venaliciarius, mango; görögül somatemporos, andrapodokapélos) tevékenységéről nem sokat tudunk, aminek egyik oka a tevékenység megvetett volta lehetett.



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.


Forrás: Grüll Tibor A Kelet gazdasági, kulturális és vallási befolyása a Római Birodalom nyugati felében