logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A 4. és 3. század gazdasága

A samnis és pyrrhosi háborúk megváltoztatták Itália képét, a háborús zsákmány pe­dig megváltoztatta magát a Várost. Róma nemcsak hatalmát terjesztette ki egész Itáliára, hanem át is alakította azt, régi települések, egész népek tűntek el, miközben új városok születtek a félsziget stratégiai pontjain. Megváltozott egyes területek la­ kosságának összetétele és földbirtokszerkezete. Az egyes régiók közötti évszázados kapcsolatokat újradefiniálja a Róma központú Itália képe, amelyet folyamatosan erősítenek az épülő új utak.

A háborúk legfontosabb zsákmánya a föld és az emberek voltak. 338 és 264 között az ager Romanus, az állam (ager publicus), illetve a polgárai által birtokolt föld ötszörösére növekedett, a római állam lakossága pedig a háromszorosára, így a már teljes egészében szövetségi rendszerükbe tartozó félsziget területének 20 százaléka volt az övék, és a tejes itáliai lakosság 30 százaléka volt római.
Nem tartozott a római államhoz, de mégis hozzászámíthatjuk a Rómát közvetlenül gyarapító földekhez a colonia alapítással annektált területeket. Hatvan év alatt ezekre a coloniákra 70 ezer férfi és családjuk telepedett ki, körülbelül 7 ezer négyzetkilométert kiszakítva a szövetségessé tett államokból.

A római államhoz csatolt és eredeti tulajdonosaitól elvett földeket vagy kiosztották egyéni birtokként szegényebb római polgárok között - újabb és újabb tribusokat szervezve -, vagy állami tulajdonba vették, ager publicus-szá vált, amit az állam bérbeadással hasznosított.
A háborúk során földön kívül is óriási zsákmánnyal - ingóságok, élelmiszerkészletek, hadisarcok - gyarapodott Róma. Ezek egy részét szétosztotta polgárai és szövetségesei között, más részéből az újabb háborúkat finanszírozta, de jelentős hánya­ da Róma kiépítésére, világvárossá formálódására fordítódott.

Az etruszk királyok idejét - a városépítészet első nagy korszakát - követő hosszú szünet után a város a 4. század második felében indult újra lendületes fejlődésnek. A szakirodalom számára a templomépítés a gyarapodás legjobban megragadható mutatója, az irodalmi források, amelyek ebben a kérdésben megbízhatóak, 302 és 264 között tizennégy templom építéséről számolnak be, és ezeknek a templomoknak a sora tovább bővíthető azokkal, amelyek csak a régészet révén ismerhetőek. Liviusnál sokszor találkozunk a következő leírással: X. Y. consulként a ... hadjáratban fogadalmat tett... isten templomának felépítésére, amit censorsága alatt, a hadizsákmányból be is váltott.

A rohamosan növekvő lakosság vízigényét vízvezetékek építésével elégítette ki a város vezetése. A Claudius által 312-ben építtetett Aqua Appiát az Anio Vetus követi, amelyet M. Curius Dentatus kezd el építtetni 272-ben a háborús zsákmányból. De ebben az időben kap lendületet Rómában a Tiberis parti kikötő fejlesztése is.
A Portus Tiberinus fejlesztését elsősorban a város gabonaigényei indokolták, ekkor már túl nagy volt Róma, hogy a környék földjeiről ellássa magát. Ostia ebben az időben még csak a Tiberis torkolatát védő kis erőd, amely csak jóval később fog Róma tengeri kikötőjévé válni.

A Portus Tiberinus kiépítése csak az egyik eleme annak a figyelemnek, amelyet Róma fordított lakosainak gabonaellátására. Egy nagyra nőtt ókori város - a görög polisok is ellenőrizték a gabonakereskedelmet - már nem tudta magát gabonával ellátni a település közelében elterülő földekről. A kérdés érzékeny volta miatt ezt az alapélelmet az ókori államok sohasem bízták teljesen a piaci mechanizmusokra, a kereskedőkre - olyan nagy volumenű be­ szerzésről, szállításról, raktározásról volt szó, amelyhez az állam szervezőereje kellett, illetve ez kiegészült a szegények ingyen- vagy olcsó gabonával való ellátásának megszervezésével is.
Az, hogy a gabonakereskedelemben csak korlátozottan érvényesülhettek a kereslet-kínálat törvényei, alapvető­ en rányomta a bélyegét az ókori árucserére, piac egészére.

Itália kevésbé urbanizált területein a rabszolgák jelentették a legfontosabb zsákmányt, de természetesen a görög városokból is kerültek hadifoglyok Rómába. Nagy tömegek - ami a nagyságrendet illeti, nincs okunk megkérdőjelezni Liviust, aki tízezrekről beszél - rabszolgává tételét hatalmi-politikai szempontok is indokolták: a lakosság kiirtásához hasonlóan egy-egy problémásabb terület „pacifikálását” is szolgálta ez az eszköz, másrészt a Rómába kerülő és ott egy idő után felszabaduló rab­ szolgák polgárként és a városi plebs részeként integrálódtak az államba. Megint csak Appius Claudius Caecus politikai programjának összetettségével szembesülünk, aki censorként a tribusrendszert átszervezve igyekezett Róma felduzzadt lakosságát szavazatuk súlyának megnövelésével igazi polgárokká tenni.
Ugyanakkor a gazdasági szempontok is nyilvánvalóak. A rabszolgák egy része Rómában a gazdagok háztartásaiba került, hozzájárulva evvel ahhoz, hogy Róma is hasonló jellegű várossá váljon, mint a hellenisztikus nagyvárosok a keleti Mediterráneumban. A nagy városok egyrészt mint a vagyonos réteg lakóhelyei, másrészt mint ipari és kereskedelmi központok nagy tömeg rabszolgát, illetve szegény szabadot képesek eltartani. A rabszolgák másik részét a mezőgazdaságban dolgoztatták. Nincsenek megbízható adataink arra, hogy a 3. század első felében milyen volt a nagy- és kisbirtok aránya például Róma környékén, valamint hogy a nagybirtokosok földjein milyen arányban dolgoztak rabszolgák, így ezt a kérdést csak közvetett bizonyítékok segítségével közelíthetjük meg.

Nagyszámú, idegen származású rabszolgát foglalkoztató nagy-, illetve középbirtokról forrásaink csak a 2. századra vonatkozóan kezdenek beszélni, de ez nem zárja ki, hogy már korábban is jelentős számban alkalmaztak a földeken rabszolgákat. Ez esetben két szempontot érdemes figyelembe venni a források mérlegeléséhez.
Az egyik, hogy a punokkal és a hellenisztikus államokkal vívott háborúk olyan jelentős mértékben alakították át Itáliában a szabad és rabszolga munkaerő arányát, hogy ez az 1. századi szerzők elől „kitakarta” a korábbi változásokat. Ezt erősítette az is, hogy az életforma drasztikus változását a római hagyomány későbbre tette, és a pun háborúk előtti várost még romlatlan paraszti közösségnek akarta látni, ahol még nincsenek nagy vagyoni különbségek, és a senatorok is maguk művelik birtokukat.

A másik szempont, hogy a római történetírókat alig érdekelték a múltjuknak azok a jelenségei, amelyeket a mai tudomány gazdaságtörténetként interpretál. A hadsereg utánpótlásának problémái, a városokba áramló nincstelenek, rabszolgalázadások és hasonló kérdések kapcsán foglalkoztak csak a szabad-nem szabad munkaerő és a kisbirtok arányának csökkenése problémakörével, amely a történelmet már láthatóan formáló erőként csak a 2. században jelentkezett.

Hogy 326-ban eltörölték az adósrabszolgaságot, nemcsak a plebeiusok emancipációjának fontos lépéseként értékelhető, hanem felveti az így kieső (illetve fölöslegessé vált) munkaerő pótlásának kérdését is, amelyre a kézenfekvő választ a hadjáratokkal szerzett rabszolgák nyújthatják.
A szabad munkaerő hiányához vezettek maguk a háborúk is, egyrészt a rendkívül komoly véráldozat miatt (az új területek­ kel együtt bekebelezett polgárok ezen nem változtattak), másrészt a coloniaalapítások során kitelepítették annak a nincstelen, de legalábbis életképtelen kisbirtokkal rendelkező rétegnek a jelentős részét, amelynek munkájára mint adósrabszolgáéra vagy bérmunkáséra számítani lehetett volna. Egyfajta lakosságcsereként is leírható a hódítás: latiumi parasztok azon a földön lesznek colonia lakosként földbirtokosok, amelynek lakossága rabszolgaként Rómába került (és ott részben egy vagy két generáción belül felszabadulva, polgárrá válik, majd kitelepül egy coloniába).

A né­ hány évtized alatt megháromszorozódó városi népesség ráadásul fel kellett, hogy értékelje Róma térségében a földeket, folyamatosan növekvő piacot teremtve a mezőgazdasági terményeknek, ami kedvezhetett a rabszolgákkal hatékonyan piacra termelő nagyobb birtokok létrejöttének.
Az olyan társadalmakban, ahol egyrészt a földművelés és állattenyésztés a gazdaság alapja, másrészt - ettől természetesen nem függetlenül - az arisztokrácia gazdagsága és hatalma elsősorban a földbirtokban tárgyiasul, folyamatosan nyomás nehezedik a kisbirtokos rétegre, amelynek gazdaságai ráadásul a megfelelő tartalékok híján inkább ki vannak szolgáltatva a természeti csapásoknak, háborús pusztításoknak.

Az a folyamat, amelynek során Itália egyes területein (de nem egész Itáliában!) a földbirtokszerkezet átalakul, a kisbirtokok száma csökken, és helyüket nagyobb birtoktestek foglalják el, csak a 2. században erősödik fel, de lényegében a köztársaság egész történetében jelen van, és a fentebb vázolt tényekhez - coloniákba való kitelepítés, rabszolga-munkaerő rendelkezésre állása - kapcsolódóan a 3. század első felének gazdaságtörténetét is alakította. A Porticus Tiberinus forgalma nemcsak gabonára korlátozódott, ahogy a gazdaság sem csak a mezőgazdaságot jelentette.
Róma a 4. század végén már egy virágzó ipari és kereskedőközpont, és nagy lakossága révén fontos piac, amelynek hatással kellett lennie a környező földek termelésén túl a gazdaságok szerkezetére is. Olyan város volt, amely messziről vonzotta az árukat és a mesterembereket, illetve maga is távoli helyekre eljutó árukat állított elő. Több jellegzetes kerámiatípus, például a genucilia tányérok képviselik a római ipart Közép-Itáliában, illetve a Nyugat-Mediterráneum partvidékén. Kevés nagyméretű bronztárgy maradt ránk ebből az időből, de az irodalmi források erre az időre teszik a köztéri bronz szoborállítások kezdeteit.

A háború teremtette szükséglet, a fegyverzet előállítása is folyamatos és stabil ösztönző tényezője volt Róma iparának. A Karthágóval kötött szerződések - erre a korszakra esik a második, 348-ban, amelyet Livius közlése szerint 305-ben újítanak meg - természetesen elsősorban Karthágó kereskedelmi érdekeit védik, de számításba veszik a Rómából, illetve a Róma szövetségi rendszerébe tartozó városokból Szicíliába és Afrikába irányuló hajóforgalmat is.
Míg az itáliai görög városokban nem sokkal az anyaországi megjelenés után elkezdődik a pénzverés, és görög mintákat követve már a 4. század elején is feltűnik Itália más területein, addig Rómában viszonylag későn kezdik el használni ezt a görögöktől átvett újítást.

Az első római érméket még nem is a városban, hanem Campaniában verik. Néhány darab bizonytalan keltezésű bronzérme a neapolisi pénzek változata csupán, és a görög betűkkel rajtuk lévő RÓMAION felirat különbözteti meg őket a hasonló nápolyi érméktől.
A következő veret is campaniai műhelyre vall, de már egyértelműbben tükrözi a megrendelő kilétét, illetve azt a felismerést, hogy a pénz médium, olyan eszköz, amely alkalmas Róma hatalmát szélesebb körben ismertté tenni. Ennek a 4. század legvégén készült érmének az anyaga ezüst, előlapján Mars-fej, hátlapján lófej és ROMANO felirat található.
Nagy mennyiséget vertek belőle, de főképp Campaniában használhatták, Róma környékéről nem került elő. Ez az egyszeri nagy mennyiségű érme valamilyen nagyszabású építkezésre vagy katonai akcióra utalhat. A vert pénz alkalmazása mögött ugyanis ebben az esetben sem a csere, hanem valamilyen nagy mennyiségű zsold vagy munkabér ki­ fizetése állhatott.

A via Appia 312 és 308 között folyó építése jelentené az időpont és az érme szóródása alapján a legkézenfekvőbb megoldást. Ha ez igaz - a kutatás egy része szkeptikus -, az természetesen azt is jelentené, hogy a Rómából és kör­ nyékéről érkező munkásokat aes per libram, súlyra mért bronzzal fizették ki, a régi metódust használva.
A fizetőeszközök ilyen együttes alkalmazása egyrészt a pénztörténet szempontjából érdekes, másrészt újfent felhívja a figyelmet a vert pénzérme mint propagandaeszköz fontosságára. Róma Itália azon felének akarta megmutatni magát, amely az érmepénzt már régóta használta; a hellenisztikus világnak olyan eszközét veszi tehát át, amellyel jelzi a barbaricumtól való tudatos átlépését a civilizált városok közé. Nyilvánvaló érdekesség még, hogy egy további újítással egészítené ki Appius Claudius Caecus sokoldalú munkásságát.

A pyrrhosi háborúk nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy egész Itáliában - még az olyan, a fejlődés elől elzártabb területeken is, mint a belső samnis hegyvidék - el­ terjedjen és megszilárduljon a pénzforgalom, ami a háború emberigényével és ki­ terjedtségével magyarázható.
Pyrrhos, a görög városok, illetve Róma - utóbbinak még továbbra is Campaniában gyártott - pénzei nagy mennyiségben forognak Közép- és Dél-Itáliában. Ugyanakkor Pyrrhos, illetve a háború ezüstigényét jól jelzi, hogy több görög városnak csökkentenie kell pénzei nemesfémtartalmát, sőt esetleg fel is kell hagynia a pénzveréssel. Ebben az időben jelenik meg a görögökkel gyártatott vert pénz mellett egy római sajátosság is: az öntött érme, az aes grave. Ezeknek a bronzkorongoknak a súlya és a mérete rendkívül nagy: alapegységük egy font (kb. 30 dkg), átmérőjük öt centiméter körüli. Ezek súlyukkal a korábbi római fizetőeszközhöz kapcsolódnak, ugyanis megfelelnek egy asnak/aesnak (annak eredeti értelmében, mert a későbbi érmelésben az egyhuszonnegyed font súlyú rézből vert érme, a legkisebb értékű pénzdarab neve lesz), vagyis a vert pénz mintájára formálják a korábban csak súlyra mért fém alapegységét.

Az öntött minta különböző istenek és istennők feje, például Róma istennő sisakos feje, amely megtalálható több Campaniában veretett didrachma-sorozaton is. A sisakos fej melletti vonás az egyet jelöli, vagyis egy teljes asról van szó. Az ast tizenkét részre, tizenkét unciára osztották, és ennek többszörösei szolgáltak váltópénz gyanánt, a két pötty például a sextanson volt, amely kétunciás volt, vagyis egyhatoda az ásnak.

Hosszú számítással kell, hogy a római gyermek fillérjét száz részre felossza. - „Ha elvesz az ember ötből egyet, mondja meg Albinus fia, mennyi uncia lesz!” - „Egyharmad as!” - „Ej, te tudod, mi a pénz! S ha egyet most meg hozzáadsz? Mi a vége, no?” - „Fél as!”
Hát mi reményünk van, tud-e majd az a lélek, amelyet rozsdájával ilyen pénzvágy mar, cédrusolajjal megkent, ciprustokba való szép verseket írni?!
(Horatius: Ars poetica, 325-332. Kőrizs Imre fordítása.)

Az öntött pénz, ez a valószínűleg római újítás elterjed Itáliában, és egy darabig a görög mintára vert pénzzel párhuzamosan használják, míg azután a bronzérméknél is áttérnek a verésre. A 260-as években már Rómában készülnek a vert ezüstérmék.
Két nagy mennyiségben forgalomba hozott érmét ismerünk ebből az évtizedből, mindkettőnek nyilvánvaló a mondanivalója. Egyiken Hercules-fej, illetve a másik oldalán az ikreket szoptató anyafarkas és a ROMANO felirat: Hercules az a görög isten, akinek kultusza egész Itáliában elterjedt, ehhez kapcsolódik a hátoldalon a Rómát megidéző jelenet. A másik érme közvetlenül az első pun háború előtt készült: Róma istennő sisakos feje az egyik, Victoria istennő és a ROMANO felirat a másik oldalon tanúsítja a város erejét és a görög istennő, Niké - akinek már 394-ben templomot emeltek - meggyökeresedését.

Róma iparáról, kereskedelméről, a rohamosan fejlődő városról kirajzolódó képnek egyik meghatározó vonása a görög hatás. Közvetlenül, mint a római vert érméken, vagy közvetve, ott van a város anyagi és szellemi kultúráján a görög mesterségbeli tudás, gondolkodásmód és vallás nyoma. Emellett, ahogy a pénzverés ezt is illusztrálja, megfigyelhető, hogy Róma tudatosan igyekezett átvenni olyan szokásokat, amelyekkel magát az akkori művelt világhoz, a hellenisztikus államokhoz kapcsolhatta.