A birodalom fenntartásának terhei zömmel az elfoglalt, tartománnyá (provinciává) szervezett területekre hárultak, amelyeknek helytartói gyakorlatilag korlátlan urak voltak, hiszen minden döntés, bírósági ügy, beszolgáltatás stb. az ő rendelkezéseik alapján történt. C. Verrest, aki Kr. e. 73–71 között Szicília helytartója volt, megbízatásának lejártakor 40 millió sestertius érték bizonyítható összeharácsolása címén állították bíróság elé.
Általános feltűnést keltett, ha egy helytartó kíméletes volt, mint pl. az ”uticai” Cato Ciprus szigetén. Jellemző C. Gracchus önérzetes védekezése 124-ben, Szardínia szigetéről való hazatérésekor: mások azokat az amphorákat, amelyeket borral megtöltve vittek magukkal, ezüsttel telerakva szállították haza.

Különösen nyomasztó teher volt a tartományok városai, lakossága számára az adózás, illetőleg az adószedés sajátos római szisztémája. A római állam ugyanis magánvállalkozókra bízta az adók beszedését. Ezek a vállalkozók a lovagrendű polgárok soraiból kerültek ki, akik a katonai, közéleti szereplés helyett inkább a jól jövedelmező pénzügyekkel foglalkoztak. A vállalkozók megállapodás alapján előleget adtak, s az esedékes összeget évenként térítették. Ezeket az adóbérleti szerződéseket a publicanusok azzal a meggondolással kötötték, hogy majd az adók hivatalos összegénél jóval többet hajtanak be, s így biztosítják busás nyereségüket.
A tartományok városai azonban nemegyszer fizetésképtelenek voltak. Ilyenkor nem volt más választásuk, mint hogy kölcsönt vegyenek fel. Kölcsönt azonban leginkább ugyanezektől a vállalkozóktól kaphattak, ”természetesen” magas kamatra. A kamatláb a helynek és a körülményeknek megfelelően ingadozott. Rómában a felső határ évi 8% volt. A tartományokban az évi 12%-os kamat volt a szokásos, válságos körülmények között azonban 48%-ra, sőt magasabbra is fölmehetett.

A tartományi városok elnyomorodására jellemző a peloponnészoszi Gütheion esete. A város Kr. e. 72-ben 18 ezer sestertius kölcsönt – szánalmas összeget – vett fel magánszemélyektől 48%-os kamatra, de még a kamatokat sem tudták fizetni; s amikor a hitelezők ezt leszállították 24%-ra, hálájukat hivatalos, kőbe vésett feliraton örökítették meg.
Ám nemcsak lovagrendi vállalkozók foglalkoztak uzsoraügyletekkel, hanem – kijátszva a rájuk vonatkozó tiltó rendelkezéseket – előkelő senatorok is. Nem vetette meg az ilyen hasznot olyan római nagyúr sem, mint Pompeius, akinek az adósai között királyok is voltak. S a ”zsarnokölő” Brutus, aki a későbbi korok irodalmi hagyományában a nemes lelkű római megtestesítőjévé vált, korának egyik legkíméletlenebb uzsorása volt. Egyebek között a Ciprus szigeti Szalamisz városának is 48%-ra adott kölcsönt, s mikor adósai nem tudtak fizetni, pribékjeivel lefogatta s bezáratta a városi tanács tagjait, akik közül öt éhen halt.
Ilyen körülmények között elképzelhető, hogy milyen elkeseredés és gyűlölet élt a meghódított területek lakosságában elnyomóik, az adószedők, uzsorások iránt. Az elfojtott indulatok olykor egészen végletes formában törtek ki.

A Róma és Mithridatész közötti első háború idején (Kr. e. 89–85) például a pontoszi uralkodó az elfoglalt Epheszoszból üzenetet küldött a kisázsiai városokba, hogy az ott tartózkodó rómaiakat és itáliaiakat egy meghatározott napon mészárolják le. A felszólításnak az érintett városok kévés kivétellel engedelmeskedtek. A legyilkoltak száma a korabeli források alapján legalább 60 ezer főre tehető.



Maróti Egon