A hódító hadjáratokban szerzett zsákmány azonban nemcsak a római államot gazdagította, hanem bőven jutott belőle a háborúk résztvevőinek is, mindenekelőtt a légiókat vezető senatoroknak. A sikeres hadvezér a hadizsákmány egy részét szétosztotta katonái között, de egy bizonyos hányadot magának tartott meg.
L. Aemilius Paulus, aki Kr. e. 168-ban Püdna mellett döntő győzelmet aratott a makedónok felett, 60 talentumot hagyott örököseire. Scipio Africanus, a második pun háború hőse, lányainak 50–50 talentum értékű hozományt adott. Livius puritán gesztusként említi, hogy M. Aemilius Lepidus végrendeletében 400 ezer sestertius felső értékben szabta meg a temetésére fordítható összeget. Cn. Pompeius vagyonát halála után 700 millió sestertiusra becsülték. Ezek után nem meglepő, hogy M. Licinius Crassus szerint az tekinthető gazdagnak, aki a saját pénzéből legalább egy légiónyi katonaságot tud élelmezni.

A senatori karrier, a – különben semmiféle fizetéssel nem járó – magasabb tisztségek elnyerése azonban tekintélyes anyagi áldozatot is követelt a pályázóktól. A mégoly tekintélyes rokonság és a befolyásos klikkek támogatása mellett is gondolni kellett a szavazatok megvásárlására, a szavazók rokonszenvének megnyerésére fényes játékok, viadalok rendezésével.
Jellemző, hogy az előkelő származású, de elszegényedett L. Cornelius Sulla, a későbbi dictator megbukott, mikor először pályázott a praetorságra, mert korábban, aedilisként nem tudott játékot rendezni. Annál jobban kitett magáért C. Iulius Caesar, aki 320 pár gladiátort léptetett fel ezüst páncélban. Praetori éve végére lett is 72 millió sestertius adóssága. Érthető, hogy hitelezői nem akarták elengedni hispaniai tartományába. Csak akkor nyugodtak meg, amikor a roppant gazdag és okosan számító Crassus kezességet vállalt arra az esetre, ha az adós életét vesztené. Caesar azonban, az Ibér-félszigetről visszatérve könnyűszerrel rendezni tudta tartozásait.

Ilyen körülmények között érthető a tapasztalt, s olykor igen szókimondó M. Tullius Cicero fanyar ”magyarázata” arról, miért harácsolnak a hadvezérek és a helytartók a gondjaikra bízott tartományokban: először azért, hogy ki tudják fizetni adósságaikat, azután azért, hogy ha a harácsolásért perbe fogták őket, legyen miből megvesztegetni bíráikat, s végül, hogy gondoskodjanak öreg napjaikról is …



Maróti Egon