Az államkincstár kezelését nem személyesen a quaestorok vezették, hanem erre megfelelően képzett személyzet állt rendelkezésükre. A segédszemélyzet az állami ügyek differenciálódásával egyre több állami feladatnál jelent meg, sőt az érett köztársaság idejére ezek már egyfajta rendszert is képeztek oly annyira, hogy közöttük bizonyos hierarchia is kialakult.
Ezen csoportokba tartozó szabad vagy rabszolga státuszú alkalmazottak voltak, akik tevékenységüket jogszabályban rögzített díjazás ellenében végezték. Közülük a legelőkelőbbek az írnokok (scribae) voltak, Livius is általában őket említi. Cicero például arra is hivatkozott Fonteius védelmében, hogy a bevételeket nemcsak a nyilvántartások, de maguk az írnokok is bizonyíthatják.

Az írnokok feladata nemcsak a szűkebb értelemben vett leírás volt, hanem az iratkezelés és irattározás, az őrzött dokumentumokról másolatok elkészítése és kiadása is volt, illetve pénzügyi ismeretekkel is rendelkeztek. BEIGEL szerint az általában a kezdő, fiatal és ezért gyakorlatlan magistratusok bizonyos értelemben ki is voltak szolgáltatva ezeknek a feladatot tartósan betöltő személyeknek. MOMMSEN is az évenként változó, gyakorlatlan hivatalnokok elégtelenségével magyarázza az államkincstár szervezetének megváltoztatását a principátus kezdetén.

Az írnokokról szóló legkorábbi utalás Liviusnál a censori hivatal Kr. e. 443-ban történt bevezetésével kapcsolatos, amikor is a censorók feladatává tették például az írnokok testületének és a feljegyzések őrizetének felügyeletét. Az írnokok közül a leghíresebb kétségtelenül Cn. Flavius, aki Kr. e. 304-ben, mert állítólag alacsony származása miatt először nem választották meg aedilis curulisnek, ezért először azzal fenyegetőzött, hogy abbahagyja ímoki munkáját, majd mégis inkább közzé tette a pontifex-eknél őrzött addigi titkos performulákat, illetve a perlésre alkalmas napok listáját (ius Flavianum).

Az ímoki munkát említi Livius Kr. e. 210-ben is, amikor a háború nehézségei miatt magánszemélyek kölcsönnel támogatták az államot, amely során az írnokok a támogatók sokasága miatt alig bírták a bejegyzéseket elvégezni:
...s olyan lelkesen versengtek, hogy a hivatalos jegyzékbe elsőnek vagy az elsők közé kerüljön be a nevük, hogy a triumvirek nem győzték az átvételt, az írnokok a bejegyzést.” A forráshelyben szereplő triumvirek, a készpénzhiány miatt Kr. e. 216-ban létrehozott rendkívüli hármas bizottságot jelenti (triumvirt mensarii), mely még ekkor is működött.

Mivel az írnokok fő feladata volt az állami könyvelések vezetése, így sokszor kerültek gyanúba sikkasztás (peculatus) vádjával kapcsolatban. Kr. e. 202-ben említi Livius az aedilis írnokait, amikor „Feljelentés következtében kiderült, hogy az aedilis írnokai és szolgái titokban pénzt tulajdonítottak el az államkincstárból, elítélték őket, s az ügy rossz fényt vetett Lucullus aedilisre is”

Bár a forráshely az aedilis írnokaival foglalkozik, de ebből a szempontból nincs lényeges különbség az állami élet más területein működő írnokokhoz képest. Sajnos a szöveg eléggé rövid, ezért nem egyértelmű, hogy ez az aedilisre nézve ez pontosan milyen jogkövetkezménnyel járt.
Álláspontom szerint ebben az esetben nem került sor ugyan az aedilis elítélésére – feltehetően a büntetőeljárás tisztázta őt de az alkalmazottak felelősségre vonása felvethette az ő felelősségét is, mivel a kellő ellenőrzés hiánya elősegíthette a büncselekmény(ek) elkövetését. Ez esetben elképzelhető, hogy az infamia nemcsak általános társadalmi rosszallást, hanem konkrét jogkövetkezményt is jelentett, de a forráshely szűkszavúsága miatt ebben nem lehet határozottan állást foglalni.
Munkakörük miatt az írnokok ártatlanul is belekerülhettek egy-egy büntetőeljárásba: Erre bizonyíték, hogy a Scipiók elleni per során - feltehetően a Cornelius család népszerűségét ellensúlyozandó a peculatus vádját kiterjesztették L. Scipio két legátusára és a quaestorára, sőt még két írnokra és egy törvényszolgára is, akik a vád szerint mint bűnsegédek jártak el. Ezek egy részét azonban hamarosan szabadon engedték, bár Scipiót végül sikerült peculatus vádjában elítéltetni.



Bajánházy István