logo

VIII Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az aerarium szó eredete és jelentése

Az aerarium (aerarium populi Romani, aerarium Saturni), mint kincstár kettős jelentéssel bírt Rómában. Egyrészről jelentette a földrajzi helyet a Capitoliumon, a Saturnus templomban, ahol az ingó állami vagyon legértékesebb részét képező nemesfémeket őrizték.

Az aerarium elnevezését a rézről- (aes) kapta, amely még a vert pénz megjelenése előtt mint általános egyenértékes volt használatban. A korai időkben ezt még tömbökbe öntötték és ezek értékét az egyes tömbök tömege alapján állapították meg (aes rudé). A tömböket szükség esetén kisebb részekre törték, ezért a mérlegelés elengedhetetlen volt, amely szokást a per aes et libram ügyletek még sokáig megőrizték.
Később az egyes tömböket meg is jelölték, ami azonban csak a fém tisztaságát jelezte (aes signatum). Még később, a vert pénz megjelenésével is megtartották az eredeti elnevezését, ami ekkor egy font réz értékét jelentette (aes grave) és ezért ez lett első pénznem (as) elnevezése is Rómában, sőt az elnevezést még az ezüstpénz elterjedése utáni időben is megtartották. Ezért nem meglepő, hogy már Varró is ebből eredeztette az államkincstár nevét.

Később a nemesfém kincseken és tömbökön túl már készpénzt, sőt az állam vagyoni működésében szerepet nem játszó, de a háborúkban tulajdonképpen az államot megtestesítő hadijelvényeket, illetve az állami élettel és az állami vagyonnal kapcsolatos legfontosabb iratokat (a Kr. e. I. századtól a törvényeket és szenátusi határozatokat és az állam által kötött szerződéseket ) is itt őrizték. Ez alapján a kincstár, mint földrajzi hely nemcsak az államvagyoni működéséhez szükséges anyagiak, de ennél tágabb értelemben magát az állami létet igazoló legfontosabb tárgyi bizonyítékok tárhelyének is tekinthető.

A konkrét földrajzi helyen túl azonban nyilvánvalóan fejlődés révén és időben is később – az aerarium már tágabb értelemben, mint elvont fogalom is jelentette az államkincstárt. Ebben az értelemben az aerarium egyenlőnek tekinthető a pénzbeli államvagyonnal, illetve az állami pénzügyekkel. Ennek elvi irányítása a senatus, konkrét kezelése pedig a quaestor feladata volt, míg ettől eltérően a nem pénzbeli állami vagyon (állami ingatlanok, állami rabszolgák) kezelését más magistratusok, elsősorban a censorók végezték.
Bár az aerariummk nem volt önálló jogalanyisága, sőt önmagában képtelen volt mind a megjelenésre, mind a működésre, mégis a forrásokban egyfajta önálló szerepben jelenik meg, ami fontosságát jelzi. A továbbiakban ezt a bővebb értelmet tekintem a vizsgálat tárgyának.
A kincstár kezdetben egységes volt, azonban egy idő után két részre oszlott. Ismert volt egy „általános” kincsár (aerarium populi, vagy aerarium Saturni), ahová a folyó fizetések tartoztak és ismert volt egy „szent” vagy „titkos” kincstár (aerarium sanctius), ahová az állami vésztartalék tartozott, amihez normál esetben nem nyúltak. MARQUARDT szerint nem beszélhetünk két külön kincstárról, az utóbbi csak az aerarium elkülönített része volt. A későbbi idők szabályaiból azonban tudjuk, hogy ezek az elkülönült kincstárak nem „feleltek” egymás tartozásaiért, ami önállóságukat igazolja.
Az aerarium sanctius anyagi forrását a Kr. e. 357-ben hozott lex Manlia de vicesima manumissiorum teremtette meg. Ez a törvény 5%-os különadót vezetett be a rabszolga felszabadításokra, melyet a rabszolga értéke alapján kellett az államkincstárba befizetni, amit aztán időnként aranyra váltottak át és így őrizték hosszú időn keresztül. Idővel ez teljesen elkülönült a folyó fizetésekre felhasználható vagyontól és tartalékként gyűjtötték a válságos időkre. Ennek forrásszerűen bizonyított jelentősebb felhasználására a második pun háború idején került sor, amikor a háború folytatásához szükséges hadianyag és felszerelés biztosítására használtak fel ebből 4000 font aranyat.

BADIAN szerint - mivel kezdetben a különadót még folyó fizetésekre is felhasználták és csak később alakult ki a teljes elkülönítés gyakorlata - ezért bizonytalan, hogy mennyi idő alatt gyűlt fel az ekkor felhasznált mennyiség. A Livius által megjelölt összeg azonban valósként elfogadható, mivel sokkal korábban is volt már legalább 1000 font arany tartalék a kincstárban, amit a gallok elvonulásáért akartak kifizetni Kr. e. 390-ben. Ez után a tartalék újra növekedett egészen a polgárháború idejéig nem tudunk jelentős kivételről, ekkor azonban a szembenálló felek közötti pénzhiányt ezt sem kímélte, a hiányt már csak a principatus idején pótolták vissza.



Bajánházy István