A kincstár bevételei és kiadásai között egyaránt előfordultak rendszeres és alkalmi tételek. A bevételek kezdetben rendszertelenek és esetlegesek voltak, a kincstár első feladata éppen a felhalmozás, tartalékolás lehetőségének biztosítása volt, amikor a vártnál vagy a szükségesnél több bevételhez jutott a római állam.
Később viszont már a rendszeres és biztos bevételek váltak meghatározóvá, ekkor ezek kezelése és az ezekből történő kifizetések koordinálása lett a fő feladat. A legfontosabb rendszertelen bevétel már kezdetektől és mindvégig a hadizsákmány, illetve ennek eladásából származó pénzösszeg volt. Ez nemcsak azért tekinthető ilyennek, mert nem minden hadjárat zárult győzelemmel és még ebben az esetben sem volt mindig jelentős zsákmány, hanem inkább azért, mert a zsákmányról egyedül a hadvezér volt jogosult dönteni. Sokszor ezért teljesen vagy nagyobb részében szétosztotta azt a katonái között.
Mivel azonban a hadvezérek általában egyben az állam vezetői is voltak, így felelősséggel tartoztak az állam működőképességért is, ezért számos esetben akár népszerűségüket is kockáztatva - a szétosztás helyett inkább az üres kincstár feltöltését választották, néha pedig megosztva, mindkét célra rendeltek egy-egy részt.
Egy esetben találunk Liviusnál kifejezett utalást arra, hogy bár katonák teljesítményük alapján megérdemelték volna, de kifejezetten kincstár helyzetére hivatkozással mégsem kaptak semmit a zsákmányból: „hatalmas zsákmányt ejtenek, amit a consulok - mivel az államkincstár üres - áruba bocsátanak.”

A rendszeres bevételek közé sorolhatjuk az állami földek hasznosításának ellenértékét is (vectigalia). A területek kiosztásáról és a fizetendő összegekről a censorok döntöttek, általában öt éves időtartamra.
Később ezt a mintát vették át a meghódított tengeren túli területek (provinciák) adóztatására is azzal, hogy a közvetett adók beszedését az állammal szerződő publicanus társaságok (societates publicanorum) vállalták, akik viszont előre és egy összegben fizették be azt az államkincstárba.

Hasonlóan működött a különböző vámok és illetékek beszedése is (kikötői vámok, hídpénz stb.). Ezek társaságok a korai időkben egyértelműen pozitív szerepet töltöttek be: megkímélték az államot a nagy bürokrácia kiépítésétől, ugyanakkor fix és biztos bevételhez juttatták az államkincstárt, illetve az árverés során lehetőség nyílt a legkedvezőbb ajánlat kiválasztására.
Később azonban hatalmuk növekedésével és mohóságuk miatt az előnyök mellett a hátrányok (a provinciák kegyetlen kizsákmányolása, a politikai korrupció, az üzletek egymás közötti felosztása és ezzel a tényleges verseny kizárása) is fokozottan jelentkeztek, ezért a modern irodalom általában elítéli tevékenységüket.
A kezdetben a rómaiakra is időnként kivetett, majd később a provinciák lakosságát rendszeresen terhelő közvetlen hadiadót (tributum), ezzel szemben az állam mindig közvetlenül szedte be, ami a tribuni aerarii hatáskörébe tartozott. Ebből teljesítették aztán a katonák zsoldját és a lovasok abrakpénzét.

A kiadási oldalon a legfontosabb és általában rendszertelen kiadás a háborúk költségeinek biztosítása volt. Erről az állam mindenkori vezető magistratusai dönthettek, a consulok teljesen szabadon, a többi magistratus a senatus döntése alapján. A második, összegszerűségében szintén rendszertelen kiadás az állami gabonavásárláshoz szükséges vételár biztosítása volt. Egyéb állami célra lényegében mindig csak a maradékot használhatták fel, ha volt ilyen.
Az állam főszabály szerint csak akkor kötött meg egy számára fizetési kötelezettséggel járó szerződést, ha annak pénzügyi fedezete már a szerződéskötéskor fizikailag is rendelkezésre állt a kincstárban, még a szerződés szerint várható, de csak később esedékes bevételt sem vették ebből a szempontból figyelembe.

A római állam tehát ANDREAU szerint nem ismerte a deficites költségvetést. DUNCAN-JONES szerint éppen ezért a római államnak nem volt szüksége kölcsönre a bevétel és a kiadás közötti hiány pótlására. Ezt azzal kell pontosítanunk, hogy kivételesen, a válságok idején, azért erre is találunk példát. Szintén csak nagyon kivételesen - a második pun háború idején és a vállalkozók kifejezett kérésére találkozhatunk olyan megoldással is, amikor halasztott fizetésben egyeztek meg, mint például Kr. e. 214-ben a középületek karbantartási munkáinak elvégzésére.
Később viszont a rendszeres bevételek sorra meghaladták a háborús kiadások átlagos költségét, tehát a maradék is rendszeresen gyűlt, ami lehetővé tette a római állam nagyságát igazoló egyre impozánsabb középületek, (a korai időkben elsősorban templomok) illetve a lakosság életszínvonalának emelését biztosító közcélú létesítmények (vízvezetékek, közutak, közterek, oszlopcsarnokok stb.) egyre nagyobb számú létesítését. Az építkezésekre a senatus utalt ki egy keretösszeget cenzoroknak, ezen belül ők dönthettek az egyes munkák megrendeléséről, melyekre magánfelekkel vállalkozási szerződéseket kötöttek.

A kincstárra vonatkozóan két érdekes tudósítást is találunk ezzel kapcsolatban Liviusnál: A Kr. e. 179. év censorai részére, amikor az állami építkezések finanszírozására pénzt kértek, a senatus megszavazta az adott év teljes adóbevételét. Ez a forráshely azért jelentős, mivel igazolja, hogy a censorok csak a hivatalba lépésük után kérték meg építkezési tevékenységükhöz az anyagi alapok biztosítását, amiről a senatus személyük ismeretében, ez után döntött.
A teljes adóbevétel rendelkezésre bocsátása álláspontom szerint – MARQUARDT véleményével szemben, aki ebből általánosít - azonban kivételnek tekinthető, mivel Livius csak ezt és a következőben bemutatandó másik példát említi. Erre a másik - álláspontom szerint szintén kivételes mértékű - támogatásra Kr. e.169-ben, tehát csak tíz évvel ez előbbi eset után került sor. Ekkor már csak egy fél évi adóbevételt kaptak az akkori censorok, de még ez is kivételesen magas arány. Mivel sehol máshol Livius nem említ ilyen arányokat, ezért ezt a két esetet álláspontom szerint éppen az összegek kivételes nagysága miatt tartotta említésre méltónak.

Mindenesetre a birodalom növekedését jól mutatják az egyre bővülő építkezések. GAST a Kr. e. 184. év 174. év censori jelentéseinek vizsgálata alapján arra a következtetésre jut, hogy az építkezések ezen rövid időszak alatt jelentősen kibővültek: megnőtt a megemlített építkezések száma kettőről (Kr. e. 184) húsz felé (Kr. e. 174) emelkedett.
Később - ahogy egyre több középület létesült - a karbantartásra is egyre nagyobb összegeket kellett szánni, amit nemcsak az időmúlás, de az időnkénti tűzvészek is szükségessé tettek. RAINER szerint ezek valamint az egyre növekvő városi népesség igényei egy 400 évig tartó építési konjunktúrát okoztak Rómában. Ugyanakkor a principátus előtt a felújítások mindig csak esetlegesen történtek, mivel az korántsem hozott annyi dicsőséget, mint egy új épület építtetése.
Talán ezzel is magyarázható, hogy Augustus nagyon sok elhanyagolt középületet talált (elsősorban templomokat), amelyeket aztán felújíttatott. Tanulva a korábbi hibákból és a rendszeres felügyelet biztosítása miatt ekkortól már önálló állami tisztségviselők feladata lett a középületek felügyelete (curatores aedium sacrarum et operum locorumque publicoum).

A kincstár működött közre a magánfelekkel kötött kölcsönügyletek során is. Mivel a római állam nem használt deficites költségvetést, ezért az államnak kölcsönre csak kivételesen, válságok idején volt szüksége. Az állam részére nyújtott tényleges kölcsönösszegeket a kincstár vételezte be, illetve a kincstárból lehetett az állam által nyújtott tényleges kölcsönöket felvenni. Bár mindkettő csak kivételesen, de mégis forrásszerűen bizonyítottan létezett.
Lényegében ilyen kölcsön nyújtásra került sor a második pun háború idején is, amikor a magánszemélyek azzal is segítettek az állam készpénz hiányán, hogy az özvegyek és árvák vagyonát a kincstárnál helyezték letétbe. Ez után a magánjog szerint ezekre kötött szerződések alapján a quaestor fizette ki ezekből az ellenértékeket. Ezek a pénzösszegek tehát tulajdonképpen egy rendhagyó letét alapján kerültek volna átadásra, de itt a tényleges cél a közösség készpénztartalékának növelése volt, abból a törvényszerűségből kiindulva, hogy egyszerre nem kell az összes pénzt vissza-, illetve kifizetni, így a magistratus közösségi célokra is felhasználhatott ebből.
Mivel a római magánjog ismerte a rendhagyó letétet, így a letett pénz felhasználása majd visszapótlása a magánjog szerint sem lett volna jogellenes, itt azonban a letét a közösség, tehát a „letéteményes” érdekében jött volna létre, így tényleges jogi tartalma szerint azt mégis inkább kölcsönnek kell minősítenünk. Bár Livius nem tudósít a későbbiekről, de nyilvánvaló, hogy ezeket az összegeket a helyzet rendeződésével az állami bevételekből visszapótolták, majd visszajutatták a letevőkhöz.



Bajánházy István