Az állami pénzügyeket egészében és így az annak részét képező államkincstár bevételi és kiadási oldalait alapvetően a senatus határozta meg. Bár a mai költségvetéshez hasonló rendszer még nem működött Rómában, de valamilyen tervszerűségre már ekkor is szükség volt, amit csak a senatus láthatott át és foghatott össze, különben minden magistratus saját önös érdekét nézte volna, ezért már korán - bár ennek pontos ideje és kialakulásának menete nem ismert - a senatus hatáskörébe került az állam pénzügyi irányítása. Polybius szerint a senatus feladata elsősorban az állami pénzügyek kezelése volt.

A senatus irányító tevékenységét az biztosította, hogy a kincstárból kifizetést - a consul kivételével minden magistratus csak a senatus előzetes engedélyével rendelhetett el. Ezzel kapcsolatban találunk arra példákat, hogy a senatus állami pénz kifizetését megtagadhatta, ha a magistratus nem egyeztetett előre a döntés pénzügyi hátteréről. Erre legszemléletesebb példa Q. Fabius Maximus dictator esete, aki Kr. e. 217-ben fogolycserében egyezett meg Hannibállal azzal a kikötéssel, hogy aki kevesebb hadifoglyot ad át, mint amennyit kap, az fejenként két és fél font ezüstöt fizet a másik félnek.
Mivel a rómaiak 247 fővel többet kaptak vissza, így fizetési kötelezettségük keletkezett. Mivel azonban a megállapodás pénzügyi részéhez nem kérte ki a senatus előzetes hozzájárulását, ezért a kifizetést a senatus nem engedélyezte - egészen pontosan csak halogatta a döntést, de a hadvezér egy időn túl már nem várhatott így végül saját pénzéből egyenlítette ki a különbséget.

„...s az értük járó ezüstöt a senatus, mivel a dictator ez ügyben nem kérte ki az atyák véleményét, hosszas vita után csak vonakodva szavazta meg, Fabius Rómába küldte fiát, eladatta az ellenségtől megkímélt földjét, s az állam kötelezettségét saját pénzéből egyenlítette ki” - írja Livius. Sajnos a történetíró hallgat arról, hogy később ezt megtérítették-e számára, valószínűleg nem, mivel nem sokkal ezen eset után a senatus már kifejezetten is megtiltotta azt, hogy a hadifoglyokat pénzért kiválthassák, nehogy az ellenséget készpénzzel segítsék. Ez utóbbi döntést komoly vita előzte meg a senatusban, ahol „...egyesek azt javasolták, hogy állami pénzen kell kiváltani őket, mások viszont, hogy az állam ne áldozzon rájuk, de ne is akadályozza meg, hogy magánosok váltsák ki őket, s ha valakinek pillanatnyilag nincs elég pénze, az kapjon állami kölcsönt, amelyért a nép előtt kezesekkel és vagyonával áll jót.”

Végül az a megoldás született, hogy nem engedélyezik a kiváltást, egyrészről azért, hogy ne gazdagítsák Hannibált, mivel a döntést Livius szerint „...nemcsak az a hagyomány befolyásolta, hogy államunk a legrégibb időktől fogva sohasem volt elnéző a hadifoglyokkal, de a pénzösszeg nagysága is.”
Livius itt tehát két indokot is megjelölt: egy morális és egy anyagi indokot, Polybius ezzel szemben ugyanerre az esetre utalva már csak az előbbit említi: szerinte a szigorúsággal attól kívánták elvenni a katonák kedvét, hogy a harc helyett megadják magukat.



Bajánházy István